Sziasztok! Elég sok minden történik most az életemben, és össze-vissza vagyok fizikailag és lelkileg is, de igyekszem hozni a részeket mindig. Ez a fejezet most hosszabb és eseménydúsabb lett, remélem, tetszeni fog nektek ❤️
Jó olvasást kívánok mindenkinek és várom a kommenteket szeretettel ❤️

Mint az őrült, úgy rohantam albérletem felé, még a papucsomat is levettem, hogy gyorsabb lehessek, s mezítláb róttam Messina utcáit. Nem voltam feltűnő, áh dehogy. Nem tudtam azzal foglalkozni, hogy ki mit gondol a fura lányról, aki egy rövidtávfutót megszégyenítő gyorsasággal rohan az utcán és gátlástalanul félrelök férfit és nőt is.
Mikor hazaértem, remegő kézzel nyúltam a kulcsom után és csak hatodik próbálkozásra találtam bele a zárba. Elfordítottam a kulcsot, a zár kattant, s én szinte beestem az ajtón, amit aztán gyorsan be is vágtam magam mögött. Mikor a néma lakásba beértem, akkor vettem csak észre, milyen nehezen vettem a levegőt, és mennyire hevesen ver a szívem. Agyamat elborította a köd, nem bírtam gondolkozni, automatikusan mozogtam. Bezártam az ajtót és felül lévő láncot is feltettem a helyére, hogy plusz védelmet adjon, majd bevetettem magam a hálószobába. Az ágyam alól egy határozott mozdulattal rántottam ki a fekete sporttáskámat, kihúztam a cipzárt, és a szekrényemből elkezdtem beleborítani a ruháimat anélkül, hogy összehajtottam volna őket, majd a neszesszerem következett, és a törülközőm. A wc lehajtott fedelére álltam fel aztán, hogy a fürdőszoba egy felső csempéjét kezdjem lefeszegetni, ami mögött rejtett cuccaim pihentek. Mikor végre lejött a csempe, letettem a wc víztartályára, felegyenesedtem, és felnyújtva karom, vakon tapogatózva emeltem le a kis dobozt, ami képekkel volt tele, egy SIG Sauer P220 típusú, .45 ACP kaliberű, fekete fegyvert, amit ott, a wc tetején állva ismét ellenőriztem, hogy nincs-e  töltve, valamint egy kis dobozkában lévő töltényeket is kihúztam még a lyukból, végül egy zacskónyi pénzt emeltem le. Ez volt minden rejtett cuccom, így ezután visszatettem a csempét a helyére, mintha itt se jártam volna. Leugrottam a wc-ről, a sporttáskába dobtam mindent, elkezdtem átöltözni. Hosszú, fekete nadrágot vettem fel, V kivágású, bordó pólót választottam hozzá, fejembe egyszínű baseball sapkát nyomtam, fekete bakancsot vettem és már készen is voltam. Alig fél óra alatt összepakoltam az életemet, mindent eltüntettem az albérletből, ami az enyém volt, vállamra kaptam a táskámat, bezártam az ajtót magam mögött, végül a kulcsot bedobtam a postaládába, és elindultam. Hogy merre? Még fogalmam sem volt, de el kellett tűnnöm, ez biztos volt.
Telefonomat elővéve kezdtem böngészni Olaszország kisebb városait, falvait, ahova stoppal terveztem eljutni. Bella Farnia eldugottsága egészen tetszett, de minden nap Bella jutott volna eszembe már csak a tényről is, hogy ott élek, így ezt gyorsan el is vetettem. Ponza is kifejezetten tetszett a maga közel háromezer lakosával, de mivel egy szigeten helyezkedett el a kis település, így nem lett volna lehetőségem menekülni, ha erre kerülne a sor, így ezt is elvetettem. Végül a Capena nevű településre esett a választásom. Lazio régióban, Róma megyében helyezkedett el az alig harminc négyzetkilométeres település, aminek a Wikipédia szerint lakossága nem érte el a tizenegyezer főt. Képeken nézve egy középkori óvárosnak nézett ki az egész település vékony utcákkal, futónövénnyel benőtt épületekkel. Tökéletes búvóhelynek tűnt.
Összeszorítottam számat, Victoria üzenetét néztem, szívem hevesen vert. Tudtam, hogy meg kell szabadulnom a telefontól, de az, hogy így teljesen elvágom magamtól Victoriát, még csak üzenetet sem fogunk tudni váltani... Elszomorított. De tudtam, hogy nincs más választásom, különben telefonálhatok neki a börtönből, és bármennyire is jól éreztem magam vele, semmi és senki nem ért annyit, hogy újra börtönbe kerüljek.

Jól éreztem magam. Köszönöm.

Ennyit írtam csak neki egy szív alakú emoji társaságában, majd meg sem vártam válaszát, már kapcsoltam is ki a telefont, hogy aztán apró részekre szedjem. Megálltam egy kukánál, amiben nem volt szemeteszsák, kivettem a telefonból a SIM kártyát, kettétörtem, bedobtam a szemetesbe, összetapostam a telefont a betonon, majd a tokkal együtt a SIM után dobtam őket, s áldottam a régimódiságomat, amiért a cigimhez gyufát vettem öngyújtó helyett, így most gond nélkül fel tudtam gyújtani a kuka tartalmát. A gyufa sercegett, ahogy végighúztam a doboz oldalán, egy pillanatig hezitáltam, de végül eleresztettem a gyufát, és a kuka teljes tartalma, a telefonommal együtt lángra lobbant. Ennyi volt a második életem, újra megszűntem létezni, csak az új - egyébként hamis - okmányaim maradtak.
Egy ideig álltam a kihalt utcán és néztem a lángoló telefonom roncsolódó maradványait, majd megrántottam vállamon a táskát, nagyot sóhajtottam, és tovább indultam.
Lesétáltam a kikötőbe - pontosan tudtam, hogy még ébren lesz néhány lefizethető halász, akik ilyen későn is hajlandó lesz átvinni Villa San Giovanni kikötőjébe, ahonnan majd ki terveztem menni a főútra stoppolni. Ahogy leértem a kikötőbe, meg is láttam az ott sorakozó, szinte majdnem mozdulatlan hajókat, kompokat és vitorlásokat. Lassan, hallgatózva és minden apró rezdülésre figyelve sétáltam végig a hajók mellett, hogy észrevegyem, ha valaki ébren van, és bepróbálkozzak a lefizetéssel.
- Öreg! - szóltam fennhangon, mikor megláttam egy ötven körüli férfit, aki a hajó orrától botorkált vissza a kapitányi kabin felé. - Egy fuvart bevállalna? Megfizetem - tettem hozzá gyorsan.
- Ugyan mivel? - horkantott, s a kabin falának támaszkodott pökhendien.
- Pénzzel - húztam el a számat. Hát, ennek nem pénz kellett volna, ezt már ekkor tudtam.
- Áh, a természeti fizetséget jobban szeretem - mosolyodott el elégedetten, gondolom, szemei előtt megjelent az áhított jelenet.
- Tudja, én a lányokat szeretem - feleltem szemrebbenés nélkül. Áh, esélytelen volt, hogy az öreg elvigyen.
- Az nem számít, nem neked kell felizgulva lenned - nevetett fel karcos, dörmögős hangon.
- Fúj - grimaszoltam. - Ennyit nem ér - hazudtam. A szabadságom bármit megért, de előbb muszáj volt megbizonyosodnom rólam, hogy nincs más, aki elvihetne. Ez a fickó volt az, aki az utolsó utáni választás lett volna, az utolsó pillanatig reménykedtem volna, hogy van más a kikötőben, de tudtam, hogy szabadságom sokkal többet ér egy ilyen fizetségnél...
Rálegyintettem az öregre, aki csalódottan fordult el tőlem, én pedig megborzongtam, majd tovább indultam. Talán tíz hajót is magam mögött hagyhattam, kezdtem borzasztóan kétségbeesett lenni, de aztán megpillantottam a felmentősereget.
- Keith? - grimaszoltam az egyik vitorlásra, amin most egy napágy volt felállítva és azon feküdt a kérdezett. Mikor meghallotta nevét, felemelte fejét és hátranézett rám. Keith magas, kócos hajú srác volt, fehér trikót viselt és térdnadrágot, lábán strandpapucs volt.
- Isadora... - hökkent meg, s felállt a napágyról, s közelebb sétált hozzám a vitorláson.
- Isabella - javítottam ki, s nagyot nyeltem.
- Komolyan felvetted a nevét? - prüszkölt hitetlenül.
- Ezt dobta a gép - vágtam rá, de az igazság az volt, hogy nem bírtam elengedni Bellát, ezért választottam az Isabella nevet, amikor új személyiséget vettem fel.
- Hogyne - horkantott. - Te beteg vagy.
- Nem érdekel, mit gondolsz rólam - léptem át gátlástalanul a hajóra. - Csak egy fuvar kell.
- Felejtsd el - rázta meg a fejét. - Már az is gáz, hogy beszélünk, nemhogy még hajókázzak veled.
- Nem hajókázni szeretnék, hanem átjutni Villa San Giovanniba, hogy eltűnjek - magyaráztam.
- Börtönben kéne lenned - köpte a szavakat.
- Nem hallottad? Ártatlan vagyok, ezért elengedtek - vigyorogtam gúnyosan, s közelebb léptem hozzá.
- Hallottam, hogy megszöktél - felelte valamivel nyugodtabban.
- Figyelj - sóhajtottam. - Lefotóztak, online cikk készült, amiben szerepel a képem és a városnév. Mennem kell. Ha átviszel Villa San Giovanni kikötőjébe, megfizetlek érte, ha viszont nem segítesz és elkapnak... - léptem oda közvetlenül elé, alig néhány centiméterre volt arcunk egymástól, hangom fenyegetőn csengett. Hatásszünetet tartottam, de biztos voltam benne, hogy tökéletesen tisztában van vele, mit akarok mondani. - Magammal rántalak.
- Mindig is undorító boszorkány voltál - felelte sziszegve, hangjában egyértelmű ellenszenvvel.
- Jaj, Keith, a végén még elpirulok - válaszoltam gunyorosan. Tudtam, hogy nyert ügyem van.

Behunytam szemem, mélyeket lélegeztem, hogy lenyugtassam heves szívverésemet.
- Minden rendben lesz, corazón*, meglásd - simított végig combomon, és csókot lehelt nyakhajlatomra, mire megborzongtam, kinyitottam a szemem és megrovón néztem rá. Nem bízhatta el magát ennyire, fel kellett volna készülnie minden eshetőségre.
- Majd elhiszem, ha túlvagyunk rajta - pirítottam rá.
- Ne legyél már ilyen feszült, pequeñita** - fordult hátra az anyósülésről Keith. Hosszú haját apró copfba fogta tarkóján, szemei úgy nevettek, mint mikor vidámparkba viszed a gyereket.
- Fú, de könnyen veszitek ezt - pirítottam rájuk. - Egyikünk meghal, nem lesz ilyen vicces!
- Hó-hó, kislány, ilyet ne mondj, balszerencsét hoz! - fordult hátra hirtelen a kormánytól Álvarez. Kopasz, ijesztően kigyúrt, harmincas fickó volt fonott, barna szakállal és bozontos szemöldökkel. Álvarezről senki nem gondolta volna, hogy szenvedélyesen szereti a kiscicákat és a kedvenc tetoválása egy ugródelfin a bicepszén.
- Jól van, bocs, de baszki, ne bízzátok el magatokat - szakadt ki belőlem indulatosan. - Készüljetek fel mindenre.
- Na, corazón, nyugi - karolt át Bella, s én sóhajtva ránéztem. - Vigyázunk magunkra, és egymásra is. Emlékszel a múltkori akcióra? - kérdezte, mikor arckifejezésem nem változott.
- Igen - szusszantottam.
- Na, ez is hasonló lesz, oké? - vonta fel a szemöldökét. - Megígérem, hogy vigyázok rád.
- Én érted aggódom - feleltem megenyhülve, sóhajtás hagyta el a számat, mire a többiek szemüket forgatva fordultak el, és undorodó nyögéssel szálltak ki a kocsiból, míg mi bent maradtunk a hátsó ülésen. Bella egészen közel csúszott hozzám, bal karjával átkarolt, míg jobb kezét a két combom közé csúsztatt, s úgy beszélt, hogy közben vörösre mázolt ajkai az enyémeket súrolták.
- Ezt elintézzük - lehelte számra. - Aztán hazamegyünk, és kieresztjük a gőzt. Csak te és én - ecsetelte, és ujjai egyre feljebb csúsztak két combom között.
- Megígéred? - kérdeztem vágytól fűtött hangon. Mindig ezt csinálta: ha nem tetszett nekem valami, egy pillanat alatt elgyengített a közelségével és az érintésével. Nem tehettem róla, tizenhét éves voltam és halálosan szerelmes ebbe a rossz társaságba keveredett huszonkét évessel.
- Meg - nyalta meg ajkaimat, közben erőteljesen végigsimított legérzékenyebb pontomon, belőlem akaratlanul szakadt fel a nyögés, és hevesen megcsókoltam.
- Gyertek már, ideőszülünk már - hajolt be a lehúzott ablakon Keith. - Majd otthon dugtok - legyintett ránk. Bella elhúzódott tőlem és a mögötte lévő táskában kezdett matatni.
- Ez a tiéd, corazón - tett egy fegyvert az ölembe. Azonnal felismertem, egy SIG Sauer P220 típusú, .45 ACP kaliberű, fekete fegyver volt. Megkeményítettem a szívemet, majd gátlástalanul vettem kézbe a nehéz, hideg tárgyat, s megnéztem. Töltve volt. Mióta Belláékkal voltam, szépen mindent megtanultam taktikákról, fegyverekről és drogfajtákról. Egy-két füves cigit volt, hogy elszívtam én is, de soha, semmilyen formában nem drogoztam.
- Megcsináljuk? - kérdezte izgatottságtól csillogó szemekkel.
- Megcsináljuk - bólintottam magabiztosan, mosolyogva.
Csókot váltottunk, majd megragadtam a fegyveremet és mindketten kiszálltunk a kocsiból. Így négyen - Bella, Álvarez, Keith és én - indultunk el be a romos épület gyomrába, ahol célpontunk is tartózkodott. Isabella elmesélte, hogy a fickó drogot vett Álvareztől, de nem tudott még fizetni, és bár Álvarez rendes srác lévén hagyott haladékot neki, még mindig nem adta meg tartozását, így most fegyverrel és csapattal kell felszólítanunk erre. Bella és Álvarez haladtak elől, mögöttük mi ketten Keith-tel, s próbáltunk hátrafelé is figyelni, hogy ne tudjanak meglepni, de nem foglalkoztunk a háttérrel komolyabban, hiszen a célpont nem tudta, hogy jövünk. Elvileg.
Álltak a falak, a tartógerendák is a helyükön voltak, az ajtó- és ablakkeretek is megvoltak már, de nem volt üveg az ablak helyén, ahogy az ajtót sem szerelték be. A falakat nem festették le, egy bútor sem volt itt, és teljesen elhagyatottnak tűnt a hely. Gyanús lehetett volna, és lehet, a többieknek fel is tűnt a szokatlan fogadtatás, de nekem, mintha kis zöldfülűnek eszembe sem jutott, hogy valami nem stimmel.
Az idegen férfihang hirtelen, váratlanul harsant, bezengte az egész épületet, de olyan idegenül hangzott, és annyira megugrasztotta adrenalinszintemet, hogy egy szót sem értettem abból, amit mondott. Az első reakcióm az volt, hogy fegyveremmel együtt a hang irányába fordultam. Keith mellettem hasonlóan tett, bár pisztolya a másik sarokba mutatott, míg Bella és Álvarez nekünk háttal vették fel a pozíciót. Úgy néztünk ki, mintha tükröt raktak volna közénk. A hang újra harsant, de mielőtt felfoghattam volna, mire utasít, Bella fegyvere elsült, és ezzel megkezdődött a csata, melyben nem léteztek nyertesek. Mindenki őrült módjára lőtt, fegyverem nem csak elsült, de folyamatosan lőttem, amire válasz is érkezett, de csak akkor tudatosult bennem igazán, mi is történik, mikor megláttam a minket körbevevő rendőrök egyenruhás alakját, és mikor fájdalmas ütést éreztem combomon. Először nem fájt, először nem fogtam fel, először nem történt semmi. Aztán belém hasított. Lábam kifordult magam alól, arccal előre estem a föld felé, ujjam akaratlanul is a ravaszra feszült, így újabb lövést adtam le, miközben felkarommal és vállammal csapódtam a betonba, s combom lüktetett, nyilallt, úgy fájt, mintha az egész életem lüktetne a semmiben. A földön feküdtem, szemem könnybe lábadt, nem fogtam fel, mi történik, csak foltokat láttam, az elviselhetetlen fájdalmat éreztem, és próbáltam egyenletesen lélegezni, bár eleinte még azzal is meg kellett küzdenem, hogy csak úgy kapkodtam a levegőt, de tüdőm nem fogadta magába az oxigént. Fulladoztam, lábam egy fájdalmas pontként lüktetett, karom és vállam hasogatott, és azt kívántam, inkább haljak meg, minthogy elviseljem ezt a borzalmat.
- Le a fegyvert! - férkőzött be tudatomba egy mondat, s a következő gondolatom Bella volt. A fájdalom és a könnyek elvakítottak, így csak foltokat láttam, de felemeltem fegyveremet, így szabad kezemmel combomat markoltam, amiből ömlött a vér. És lőttem. Láttam a sötét egyen ruhát, hallottam a rendőr hangját. Rácéloztam, és vakon lőttem.
De nem a rendőr volt. Mikor Bella sötét ruhás alakja mellém hanyatlott, akkor láttam csak közelről, hogy kit találtam el. Az én fegyveremből érkező golyó fúródott szerelmem mellkasába, s ahogy ott feküdt mellettem, ömlött belőle a vér, miközben döbbenten nézett rám.
- Isadora...
Ennyire futotta csak neki sípoló, lyukas tüdővel. Még párszor megpróbált levegő után kapni, majd teljesen mozdulatlanná vált, s üveges tekintettel meredt rám, míg én éppen elvérezve jöttem rá, hogy megöltem életem szerelmét.

* Corazón - Szív (itt: szívem) (Esp-Hun)
** Pequeñita - Kicsike (Esp-Hun)