Csókolom, szép jó napokat a drága olvasóknak! ❤️ Remélem, jól telik a nyaratok, és láttátok az új Måneskin - IWBYS videóklipet 🙋🏼‍♀️🤩 Hogy tetszett?
Nos, remélem, ez a fejezet is tetszeni fog, végre választ kaptok számtalan kérdésre, amit A hajnal tüze végén tettetek fel.
Jó olvasást kívánok, remélem, tetszeni fog a fejezet és várom a kommenteket szeretettel ❤️

V I C T O R I A

Mikor felébredtem reggel, kellett még néhány pillanat, hogy észhez térjek, teljesen kómás voltam, amiért hajnalban kerültem ágyba, lehetett talán négy óra is, mire visszaértünk a szállásra, lefeküdtem és sikerült is elaludnom. A tegnapi esőben jól eláztunk, úgy néztünk ki, mintha a tengerből jöttünk volna ki, és bár hazafelé már nem ömlött az eső, az út felénél ismét rákezdett, és sokkal jobban eláztunk, mint mielőtt betértünk a klubba. Apropó a klub. Mikor leszakadt az ég, ez volt az első hely, amit megláttunk, és csak bent döbbentünk rá, miféle klub is ez, de ahogy láttam, a többiek jól szórakoztak, bár én sem panaszkodhattam. Damiano és Ramila azon versengtek, hogy az általuk választott sztriptíztáncos lány a szebb, és melyik ruhát vennék fel azok közül, amiket a drag qeenek viseltek. Számomra Isabella megismerése nem kért, de határozottan hasznos segítségként jött, mintha csak az ég küldte volna. Emésztettem magam a szakítás miatt, és a közvetlen, talán kissé rámenős Isabella könnyebbé tette a helyzetet, segített felejteni. Talán ezért adtam meg neki a telefonszámomat, és egy párnapos kalandban reménykedve vártam a hívását. Nemsokára úgyis megyünk vissza Rómába, és nem volt szükségem kapcsolatra a legutóbbi borzalom után, a szórakozás pedig még senkinek nem ártott meg.
Telefonomra pillantottam. Délelőtt tizenegy óra múlt nem sokkal, és egyébként Isabella még nem hívott. Próbáltam nem csalódott lenni, inkább megdörzsöltem az arcom, nagyot sóhajtottam és kikeltem az egyszemélyes ágyból. Egy egyszerű apartmant béreltünk ki öten: Thomas, Ethan és én saját szobát szereztünk, míg Ramila és Damiano együtt aludtak, így elegendő volt egy négyszobás apartman, ami meglepően olcsó volt ahhoz képest, hogy milyen nagy lakás volt. A hálószobákon kívül volt még ott egy zuhanykabinos fürdőszoba, a wc külön helyiséget kapott, és egy amerikai konyha állt a nappali hátsó felében. Modern volt, és feltűnően olcsó, azonnal lecsaptunk rá, mikor elterveztük, hogy lejövünk Ramiláért Messinába. Csak a kutyám, Chili hiányzott, hogy teljes legyen a csapat, meg persze a kicsi. Damiano magas volt, de úgy tűnt, Ramilával közös gyermeke, aki márciusban, három hónapja született egy váratlan terhesség után, az anyja testalkatát fogja örökölni. Olyan pici volt, mintha koraszülött volna, pedig teljesen időben és egészségesen érkezett. Ezért az esetek többségében hamarabb hívtuk kicsinek, piccolának*, mint a nevén. Nem volt egyszerű a szülés, de annál nagyobb volt a boldogság utána, és mi is úgy éreztük, mintha bővült volna a családunk, hozzánk is tartozott az a gyerek. Thomasnak igaza volt, egy igazi Måneskin-gyerek volt. Damiano és Ramila nem voltak olyan szülők, mint a többség, így az alap-gyerekdalokon kívül nem ismertek mást, hát nem csodálkoztam, mikor meghallottam, hogy Damiano a Torna a casa lassú részeit énekelve altatta a kicsit, aki persze azonnal durmolni kezdett. Mondom, igazi Måneskin-gyerek volt.
Felvettem egy rövidnadrágot, egy fehér crop topot és a strandpapucsomat, hogy kivánszorogjak a konyhába kávét főzni, s nem lepődtem meg, mikor Damianóékat már ott találtam. Míg Thomasszal mi akár egész nap képesek lettünk volna aludni, addig Damiano igazi hajnali pacsirta volt. És, ha ő felkelt, akkor nem sokkal később Ramila is talpon volt, bár az elmúlt három hónapban minden pillanatot kihasznált, mikor aludhatott egy keveset.
- Jó reggelt – motyogtam. Damiano és Ramila a konyhapultnál ültek egy-egy magasított bárszéken, és halkan beszélgettek valamiről, de amint megjelentem, felém fordultak, és visszaköszöntek. Ramilán az az erőltetett mosoly volt, amiről már tudtam, hogy gondokkal küzd, de nem akarja elmondani másnak, ezért próbálja elrejteni, hogy min rágódik. – Mi a helyzet?
- Semmi különös – vont vállat Damiano. Olyan legjobb barátom volt Damiano, aki nélkül nehezen tudtam volna elképzelni az életemet, de bármelyik pillanatban, a legapróbb hülyeségen is képesek voltunk összekapni. Aztán persze mindig kibékültünk, de nem voltak ritkák ezek az összezörrenések, amiket a többiek már teljesen átlagos hétköznapi dologként kezeltek.
- Lehet, hamarabb hazamegyünk – vallotta be Ramila, míg kiöntöttem magamnak a kávét. – Mikor beszéltünk, hallottam Rosa hangján, hogy már fárad, biztos megviselte őket a tegnapi vihar, Rómában is esett – mesélte. - És nekem is hiányzik már Sofia, két hete nem láttam – húzta el a száját. - Meg lehet, vállalok egy extra napot a munkában este - vonta meg vállait. Bár nem a pénz miatt csináltuk, a koncerteknek, turnéknak hála mégis volt elegendő pénzünk, hogy Ramilának ne kelljen dolgoznia és a kicsi is megkapjon mindent, de Mila kellemetlenül érezte magát, amiért nem csinál semmit, ezért heti két vagy három napon este munkát vállalt egy kocsmában este nyolctól tizenegyig. Három órás munka volt, alig keresett napi tíz-tizenöt eurót, de jobban érezte magát tőle. Úgy gondoltam, valójában ez az egész kulcsa: hasznosnak akarta érezni magát. Bár csak egy éve ismertem őt, de tudtam, hogy Ramila világéletében olyan ember volt, aki képtelen volt megülni a fenéken, mindig utazott, dolgozott vagy legalább sportolt valamit. Sofia most lefoglalta az ideje nagy részét, de mikor a kicsi adott egy kis kimenőt neki, és nem nyomta el az álom, akkor mindig csinálni akart valamit, és erre tökéletes volt a három órányi munkaidő. Ismerősünkön keresztül kapta a munkát, így rugalmas volt a főnöke, és nem beszéltünk róla, de mind tudtuk, hogy barátnőnk csak szívességből van ott. Nem, mintha Ramila rászorult volna, és nem a Måneskin miatt, hanem önmaga miatt is, hiszen terhessége alatt sikeresen befejezte az afrikai kalandjairól szóló könyvét, ami hatalmas sikert aratt, így abból is származott saját bevétele. Ha nem ismerném Milát személyesen, nem hinném el, hogy tényleg képes ennyire pörögni huszonegy éves anyukaként. Mint korábban is említettem: Ramila és Damiano nem voltak hétköznapi szülők. Szabad szelleműek, lazák voltak, akik mindent megtettek volna a kicsiért, mégis könnyedén kezelték a helyzeteket. Persze, ehhez hozzájárult Damiano családja és mi is. Rosa, Daniele, sőt még Jacopo is előszeretettel vigyázott Sofiára, és mi is szívesen részt vettünk a kicsi életében. Ellenben Ramila anyjával, aki nem volt hajlandó tudomást venni róla, hogy nagymama lett, és csak ünnepek alkalmával postázta ajándékait, illetve csak egyszer látta Sofiát. Viszont a kedves nagypapa nagy örömmel látogatta unokáját, bár nem túl gyakran, de Ramilán azt láttam a kislány születése óta, hogy nem hiányolja szüleit, amiben talán Nyasha, Mila nővére kárpótolta. Nyasha járta a világot, mindent látni akart - ilyen értelemben tökéletes mása volt húgának - de minden hónapban egyszer meglátogatta testvérét és unokahúgát. Szép kis család, előre láttam magam előtt a jelenetet, mikor Sofia iskolás lesz már, és családfát kell készítenie. Apa, aki egy igazi rocker, sőt rocksztár, anya, aki író és örök utazó, és rengeteg nagybácsi és nagynéni.
- Inkább akkor legyél Sofiával, biztos hiányzol már neki - mondtam végül, és nagyot hörpintettem a kávémból.
- Majd meglátjuk - vont vállat. - De ti maradjatok nyugodtan, ki van fizetve az egész – intett körbe Ramila. Ő mindig is ilyen volt, előzékeny, lelkiismeretes, és mégis a saját álmait követte. Talán ezért is tetszett régen, mikor megismertük egymást.
- Arra gondoltunk, lemegyünk a partra ma még – folytatta Damiano, mielőtt válaszolhattam volna, de a beszélgetést telefonom hangos pittyenése zavarta meg. Automatikusan vettem elő a készüléket, hogy rápillantsak a kijelzőre. Ismeretlen szám. Miközben Damiano beszélt, addig én az üzenetet olvastam.

Szóval, mi legyen a program?
- Isa

Elmosolyodtam az üzenet láttán, és Damianóékra pillantottam, hogy aztán nagy levegőt véve tegyem fel a kérdést, ami megoldaná minden problémámat.
- Mit szólnátok, ha egy helyi kalauzolna el a legjobb strandra? – kérdeztem mosolyogva, s reméltem, hogy igennel felelnek majd. Szerettem volna időt tölteni két legjobb barátommal itt Messinába, mielőtt visszatérünk a való életbe, és a munka, a gyerek és a zene válik újra a mindennapjaink kitöltőjévé, de szerettem volna Isabellával is találkozni, hogy felejtsek. Talán nem volt a legjobb ötlet bemutatni újdonsült barátomat a csapatnak, de egy közös strandolás még nem jelent örök barátságot, nem igaz? Elvégre felnőttek vagyunk. Eltöltünk egy kis időt együtt, aztán farvel**, a soha viszont nem látásra.
- Kicsoda? – ráncolta a szemöldökét Damiano.
- Tegnap dumáltam egy kicsit a pultos csajjal, Isabellának hívják, itt él Messinában – meséltem, és csak remélni tudtam, hogy nem pirulok el. Egyéjszakás – vagy pár napos – kaland ide vagy oda, ha a klubban történtekre gondoltam, igenis elpirultam, de próbáltam ezt elkerülni. Nem hiányzott, hogy a többieknek magyarázkodjak arról, mi folyik Isabella és köztem. Elég volt az, hogy ápolták a lelkem a szakítás után, ami jobban megviselt, mint gondoltam, nem kellett, hogy most is féltsenek vagy nemtetszésüket fejezzék ki. – Most írt, hogy ma ráér, gondoltam, megmutathatná, hova érdemes menni – vontam vállat tettetett nemtörődömséggel. Ramila talán túl fáradt volt még, hogy elsőre meglássa rajtam a titkolózást, de Damianón egyértelműen észrevettem, hogy álarcom mögé lát. Túl jól ismert, túl sokat tudott rólam.
- Nekem jó - vont vállat Ramila lelkesen, és felállt a bárszékről, majd egy "mindjárt jövök" megszólalással eltűnt a mosdó irányába. Mióta Sofia megszületett, Ramila teljesen váratlan időpontokban rohant el a mosdóba, és szitkozódott, amiért nem tudja tartani magát.
- Ti meg mit hangoskodtok? - jelent meg hirtelen Thomas az arcát dörzsölve, egy szál alsónadrágban.
- Lemegyünk a partra - felelt Damiano, de éreztem, hogy itt nincs vége, és persze, hogy folytatta, méghozzá nem kevés cukkolási szándékkal. - Victoria új barátnőjével.
- Nem a barátnőm, csak dumáltunk - néztem rá szemrehányón.
- Hát, persze, hogy nem - bólintott tettetett komolysággal, lebiggyesztett ajkakkal. - Na, mindegy - dobolt egyet a pulton. - A lényeg, hogy lemegyünk a partra.
- Király, csak előtte hadd ébredjek fel - dörzsölte meg az arcát újra, s ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, amin Ethan lépett be egy hatalmas szatyorral, ami tömve volt kajával.
- Ah, ez az! - ugrottam oda hozzá. Egyrészt azért, mert majd' meghaltam az éhségtől, másrészt Ethan megjelenése tökéletes lehetőség volt, hogy eltereljem a témát.
Kikaptam Ethan kezéből a szatyrot, és a pultra tettem, hogy aztán elkezdjem kipakolni, és már közben falatozzak, meg sem várva a többieket. Volt, hogy együtt mentünk vacsorázni vagy ebédelni, de nem voltunk összenőve. Két falat között megírtam az infókat Isabellának arról, mit terveztünk, és ha benne van, hova jöjjön hozzánk, mert úgy volt a legegyszerűbb, ha itt találkozunk az apartmannál. Hamar érkezett a válasz, miszerint benne van ő is és nemsokára jön. Eltettem a telefonomat, hogy ismét a bandára figyeljek, és mire kipakoltunk, és hangos röhögések közepette kezdtünk beszélgetni, Ramila is visszatért.
- Akkor megyünk a partra? - ugrándozott oda hozzánk és szinte belevetette magát Damiano ölébe, aminek következtében felborultak volna, ha Ethan, aki éppen véletlenül arra járt, nem tartja meg őket.
- Ha bírni fogod - robban ki belőlem akaratlanul is, arra utalva, hogy valószínűleg nem sokáig fogja bírni mosdó nélkül. Egy erősen hozzám vágott narancs volt a válasz erre, amit nem sikerült elkapnom, így karomon csattant.
- Afrikában is megvoltam! - szólt sértődötten, közben Damiano megtartotta a derekánál fogva és kárörvendően nézte, ahogy barátnője gyümölccsel ostromolt engem.
- Persze, mert ott nem volt fura megállni minden második bokornál - nevettem fel. Imádtam cukkolni Ramilát, könnyen fel tudtam idegesíteni, ilyen tekintetben pont olyan lobbanékony volt, mint Damiano, viszont kedves és csendes, mint Ethan.
- Hú, de csúnyán megbánod ezt! - emelte fel a hangját tettetett haraggal, és mielőtt bármelyikünk észbe kaphatott volna, már mászott is át a pulton, hogy további ételekkel vegyen célba.
A jó néhány perces kajacsatának a csengő vetett véget, és én túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy ajtót nyissak, így Ethan pattant oda, és engedte be Isabellát.
- Sziasztok - húzta lejjebb kerek lencsés, fekete napszemüvegét, hogy ránk pillantson. Ramila ekkor hagyott csak fel a csatározással, és a pulton állva nézett le a jövevényre, míg a többiek felálltak a székükről, hogy üdvözöljék a vendéget. Isabella fehér, bő nadrágot viselt, amit madzaggal kötött meg a derekán, hogy ne essen le róla, és fekete, vékony anyagú, spagettipántos strandfelsőt viselt, ami alól kilátszott bikinije pántja. Hollófekete haját magas copfba fogta, vastag frufruja és már-már fehérre emlékeztető, kék szeme volt, vállán sötét színű, bordó vászontáska lógott.
- Úristen, imádom a táskádat! - kiabált Ramila a pult tetejéről.
- Kösz, azt hiszem - mosolyodott el Isabella, láttam rajta, hogy kissé kellemetlenül érzi magát. Ramila ilyen volt, néha kellemetlenséget tudott okozni a lelkesedésével és gyerekes megszólalásaival.
- Szia - léptem Isabellához, és automatikusan megöleltem gyorsan. - Ők itt Ethan, Thomas, Damiano és Ramila - mutogattam végig a társaságon. - Mindenki, ő itt Isabella.
- Inkább csak Isa, ha nem gond - mosolygott.
- Rendben - mosolyogtak a többiek, két puszival üdvözölték Isabellát, ahogy az szokás, majd Ethan szólalt meg.
- Átöltözünk, aztán mehetünk - mondta.
- Gyere be addig - invitáltam beljebb, s mikor a többiek szétszéledtek a szobájuk felé, akkor jöttem csak rá, mennyire örülök, hogy itt van a lány és milyen izgatottsággal tölt el.

* Piccola – Kicsi (Ita-Hun)
** Farvel – Viszontlátásra (Dk-Hun)