Sziasztok! Mindenkit köszöntök szeretettel Victoria történetében. Hogy mire számíthattok? Bonyodalom, tragikus múlt, szerelem, vita és persze, a kedélyek megnyugtatása végett: szerepelni fognak az előző történet szereplői is, így feltűnik majd Ramila Di Biasio is. ❤️ De nem is húzom tovább a szót, jöjjön az első fejezet, ismerjük meg új főszereplőnket. 😍
Jó  olvasást kívánok, és várom szeretettel a kommenteket.❤️

Sötétszürke hátizsákom egyik pántját a vállamra vetettem, fülemben üvöltött Alice Merton Vertigója, aminek ütemére egyenletesen sétáltam végig Messina utcáin, hogy időben odaérjek a munkahelyemre. Szerettem Messinát, kedves kisváros volt, ami a kikötőként ellátott, fontos munkájáról és a kereskedelemről volt híres. A város Szicília északkeleti csücske közelében feküdt, a Messinai-szoros mentén, vele szemben pedig, a szoros másik oldalán volt Villa San Giovanni városa. A város gazdaságának egyik kulcseleme a kikötő volt, aminek kereskedelmi és katonai feladata is volt. Éppen ezért csodálkoztam azon, hogy valaki olyan munkahelyet mert létrehozni itt, mint az enyém. Bár a katonáknak is jár a kikapcsolódás néha, nem? A város legjelentősebb termékei a citrom, a narancs, a mandarin, valamint más gyümölcsök és zöldségek voltak, ebből soha nem volt hiány. Lehet, hogy egy hétig nem ettem húst, de narancs mindig volt otthon. A városban bort is termeltek, ezért mondjuk borzasztóan hálás voltam, a narancs mellett ez is mindig volt otthon. Narancs és bor, mi kellene még az ember lányának? Sok vásárt is tartottak a kikötővárosban. Csak néhány hete költöztem ide, de már nem egy vásárhoz volt szerencsém, és megtanultam, hogy a legjobb dolgokat mindig a piacon lehet beszerezni.
Gyors mozdulatokkal, határozottan kerülgettem az olaszokat, akik hazafelé tartottak a munkahelyükről vagy a kikötőből, valamint a bámészkodó és a naplementét élvező turistákat. Ahhoz képest, hogy az egész város alig volt több kétszáztíz négyzetkilométernél, borzasztóan sok emberrel találkoztam, mikor az utcákat róttam. Azért is szerettem Messinát, mert itt találkozott a jelen a múlttal, hiszen a legtöbben motorral jártak, de mire lesétáltam az albérletem és a munkahelyem közötti néhány utcát, nagyjából négy vagy talán öt lovaskocsit is láttam. Persze ezeket főként a turisták vették igénybe, de akkor is tetszett a jelenlétük. Lovaskocsik, motorok, piacok és a végeláthatatlan tenger - ezek jellemezték Messinát, na meg a narancs, és bár nem önszántamból kerültem ide, mégis beleszerettem a városba.

Ironikus módon munkahelyem a Nagyboldogasszony-székesegyház mögötti utcában volt. Ráfordultam a Via Universitàra, és a második háztömb egyik kopott, zöld kerítés-kapuján léptem be, ami hangosan nyikorgott, és a kilincs körül már rozsdás volt az elhasználtság miatt. Bent egy néhány méter hosszú, keskeny ösvény vezetett a bokrok és fák között a bejáratig, ahol két, omladozó lépcsőfokon kellett fellépni az ajtóig. Szürke ajtó volt kopott aranykilinccsel, amit most határozottan nyomtam le, majd beléptem az épületbe.
- Ciao*, Mario - intettem mosolyogva az előtérben ücsörgő, nagydarab fickónak, akinek egyetlen feladata az volt, hogy az idegeneket ne engedje be. Mario a húszas évei végén járhatott, felülről verte a kétszáz centimétert, és ha tippelnem kellett volna, azt mondtam volna, hogy nagyjából százötven kiló lehetett. Fekete nadrágot és fekete, rövid ujjú pólót viselt, s telefonját nyomogatva ült egy rozoga széken. Úgy nézett ki ezen a kis széken, hogy a többiekkel bár nagyon bírtuk Mariót, mégis fogadást kötöttünk, mikor törik el alatta a vékony fa.
- Ciao*, Isa - mosolygott rám, s biccentett, ahogy felemelte tekintetét a telefonról. - Hogy vagy?
- Megvagyok - vontam vállat. - Szombat van, tuti sokan lesznek - húztam el a számat, de egy pillanatra sem álltam meg, csak kivettem fülemből az egyik fülhallgatót, hogy halljam Mariót.
- Kitartást - mutatta fel hüvelykujját mosolyogva.
- Neked is - viszonoztam a gesztust, és már ott sem voltam.
Mario előtere egy keskeny folyosóból állt, aminek faláról omlott a vakolat, és ahonnan három ajtó is nyílt. Az egyik továbbvezetett az épület másik előterébe, ahova a vendégek is érkeztek a túloldalról, a második az emeletre vezetett, a harmadik pedig a pincébe. Én ez utóbbin nyitottam be, hogy a pincében lévő öltöző felé vegyem az irányt. A lépcsőház sötét volt - Angelo még mindig nem javította meg a villanyt itt, nem igaz... -, de már rutinosan haladtam lefelé, végigsimítva a korláton, hogy biztosan ne essek el. Egy egész emeletet lehetett lefelé menni, ott aztán egy nagy, kilincs nélküli, fekete ajtó állt, amin bedörömbölve juthatott be az ember, mert csak belülről nyílt. Ahogy leértem, ökölbe szorítottam kezemet, és hármat rávertem az ajtóra, majd bekiabáltam.
- Isa vagyok - ordítottam, s a következő pillanatban nyílt az ajtó. - Szia, drágám - öleltem át egyik karommal az ajtót nyitó táncoslányt, aki puszit nyomott arcomra köszönésképpen, majd elengedtük egymást és ő visszacsukta a súlyos ajtót. - Milyen volt a szabadság?
- Felruccantam Rómába - mesélte, s közben visszatipegett az öltözőasztalához. Megszoktam már, hogy munkahelyemen félmeztelen, vagy olykor teljesen meztelen férfiakat és nők mászkáltak, így most teljesen gátlástalanul sétáltam a saját asztalomhoz. A helyiség egyébként nem volt nagy, nem lehetett több húsz négyzetméternél, de annyian voltunk bent mindig és olyan zsúfolt volt, hogy sokkal kisebbnek tűnt. A fal mellett tükörrel és világítással ellátott sminkasztalok sorakoztak szorosan egymás mellett, középen pedig állvány díszelgett, rajta ezernyi ruha lógott a táncosok számára.
- Rómába? - grimaszoltam mosolyogva és leültem az asztalomhoz. Hetekkel ezelőtt, mikor Olaszországba érkeztem, akkor voltam életemben először Rómában, de túlságosan ijesztő volt, hogy ilyen ismert nagyvárosban vagyok, ezért azonnal tovább is indultam délre.
- Igen, voltam shoppingolni, körbenéztem, elvoltam, tudod, a szokásos - mondta, s a tükörben láttam, ahogy sminkelés közben megrántja a vállát, mintha semmiség lenne az egész római kirándulása. Innen tudtam, hogy hazudik. Első számú szabály az volt itt, hogy a főnökön kívül senkinek nem kell tudnia a magánéletedről, ha nem akarod, és a főnöknek is csak akkor kell tudnia, hogyha az befolyásolja a munkádat. Ilyen tekintetben tökéletes munkaerő voltam: a magánéletem védelme érdekében mindig pontosan érkeztem és tökéletesen végeztem a munkámat. Nem hiányzott, hogy valaki a magánéletemben vagy a múltamban kutakodjon. Már csak az hiányzott volna!
- Örülök, hogy jól érezted magad - mosolyogtam rá a tükörben, majd sminkelni kezdtem.
Mindig, mikor kitettem a lábamat a lakásból, vastag alapozóréteget kentem arcomra, hogy elfedjem azt a szemem alatti apróságot, ami elárulhatott volna, és ami minden rosszra emlékeztetett, ami velem történt az elmúlt években. Most is tökéletes fedésben volt, ezért alapozómat békén hagytam, inkább szemhéjamat kezdtem kifesteni. Bordó szemfestéket kentem fel, amit egy kis fehérrel tettem érdekesebbé, és fekete tussal rajzoltam macskás szemet magamnak, végül pedig matt, fekete rúzsomat vettem elő. Szerencsére nem táncos voltam, de egyrészt szerettem sminkelni, másrészt a főnök meg is követelte, hogy minden dolgozó jól nézzen ki, még a pultosok is. Miután végeztem a sminkemmel, levettem fekete ujjatlan pólómat, farmeromat és bakancsomat, hogy átvegyem a munkahelyi ruhámat. Fekete bőrnadrágot húztam, amiben már most megsültem, és a hajnali végzés még messze volt, felülre pedig fehér inget vettem, aminek felső három gombját szabadon hagytam, így fekete melltartóm egy része kilátszott alóla. Nyakamba kötöttem sötét színű chokeremet, fülembe szúrtam nagy karikafülbevalómat, és megigazítottam fülpiercingjeimet.
- Fent látlak? - kérdeztem táncos barátnőmet, aki még mindig sminkjét tökéletesítette.
- Nyitószám leszek - mosolygott rám a tükörben. Örök rejtély volt számomra, hogy egy fiatal lány hogyan örülhet ennyire annak, hogy sztriptíztáncos, de nem firtattam a kérdést, inkább elkönyveltem magamban, hogy talán csak múltam miatt voltam ilyen távolságtartó a szakmával kapcsolatban. És mit jelentett a távolságtartás? Azt a tíz métert, ami a színpad és a pultom között volt.

Az öltöző túlsó felén, egy fekete ajtón keresztül távoztam. Ebben a zárt, szűk lépcsőházban már tökéletes volt a világítás, és a lépcső is sokkal jobb állapotban volt. Mikor felértem a lépcsősort lezáró másik ajtóhoz, benyitottam a klubba, ahol a következő óráimat fogom tölteni.
- Sziasztok - intettem mindenkinek egyhangúan, hogy ne kelljen mindenkit egyesével köszöntenem.
A srácok, akik a színpadot és a dekorációt tökéletesítették mormogva köszöntek vissza egy intés kíséretében, a pultnál álló, pénzt számoló főnök azonban annyira benne volt a számolásban, hogy rám se hederített. A helyiség hatalmas volt, de nagy részét elfoglalta a színpad, ami középen olyan volt, mint egy divatbemutató kifutója, kétoldalt pedig rudakkal ellátott színpadrészek voltak a táncosok részére. Még egyszerű, hétköznapi villanyt használtak világításként, de szinte már láttam lelki szemeim előtt, hogy milyen elképesztően misztikus lesz, mikor felkapcsolják a lila és rózsaszín fényeket. A színpaddal szemben húzódott végig a fal mentén a pult, ahol hárman dolgoztunk minden éjszaka nyolctól hajnali ötig.
- Ciao* - köszöntem a két srácnak, akik már a pultban álltak, és a mosogatógépeket pakolták ki, hogy elrakják a poharakat és a kistányérokat, amiket alátétnek szoktunk használni, ha valaki kávét kérne, bár erre ritkán került sor.
- Ciao*, Isabella - feleltek egyszerre, és gyerekként kiáltottak fel, amiért egyszerre szólaltak meg. Mosolyogva ingattam a fejem. Ahhoz képest, hogy a harminchoz közel, egy sztriptíz és drag klubban dolgoztak, olyanok voltak, mint a kisgyerekek.
- Come stai**? - kérdezte Antonio.
Azért esett a választásom Olaszországra, mert otthonról, Spanyolországból el kellett jönnöm, ez egyértelmű volt, és középiskolában angolul, illetve olaszul tanultam. Anglia nem vonzott, túl sokat esett, az Amerikába való kijutás pedig túl sok ellenőrzéssel járt volt, aminek nem tehettem ki magam, így maradt az európai Olaszország. Kevés ellenőrzéssel járt, valamelyest emlékeztem még az olaszra középiskolából, és tetszett a gondolat, hogy hasonló körülmények között élhetek, mint azelőtt. Meleg időjárás, ismerős nyelvezet, barátságos emberek. Mi kellett volna még az ember lányának? Persze, bor és narancs, de itt még az is volt. Egy szó, mind száz: Olaszország tökéletes választás volt, és néhány hét elegendő is volt ahhoz, hogy felidézzem évek óta nem használt olasz tudásom, sőt fejlesszem!
- Sto bene*** - feleltem mosolyogva, és a saját pultrészemhez léptem, hogy letöröljem, és összeszedjek mindent, amire szükségem lesz a nyitásra.

Hetek teltek el, mióta Olaszországba érkeztem, és bár a  kényszer hozott ide, a kényszer miatt hagytam el mindent és mindenkit, amit ismertem, de úgy éreztem, teljes lett az életem itt. Csodálatos emberekkel dolgoztam együtt, érdekes egyéniségeket ismertem meg, és a múltamat magam mögött hagyhattam. Elfelejthettem mindent. A baklövéseimet, a halált, ami az életemre telepedett, és azt, milyen következményekkel járt ez a hiba...

* Ciao - Szia (Ita-Hun)
** Come stai? - Hogy vagy? (Ita-Hun)
*** Sto bene - Jól vagyok (Ita-Hun)