Az este elkerültem Matteot, hogy ne beszélgessünk. Semmi kedvem nem volt vele kommunikálni, és sikerült is.
Fáradtan keltem ki az ágyamból, mivel egész éjszaka azon járt az eszem, hogy hogyan tudnám elkerülni azt, hogy velem tartson.
Úgy gondoltam, hogy ha esetleg korábban kelnék fel talán sikerülne. Csak az a baj, hogy úgyis utánam jönne és annyi a tervemnek. Emiatt semmi ötlettel kászálódtam ki az ágyamból.
Első célom a fürdőszoba volt, ahol vettem egy gyors zuhanyt. Aztán egy köntössel a testemen tértem vissza a szobába. Felvettem egy fehérneműt és egy fehér letisztult ruhát. Meg fésülködtem és a tükör előtt állva kezdtem méregetni a hasam. Gyönyörűen látszott, ahogy gömbölyödik. Még nem volt olyan nagy hasam, de már látszott.
Elmosolyodtam.
-Gyönyörű vagy.-szólalt meg.
Hangjára kicsit megugrottam és megpördültem tengelyem körül. Az ajtófélfának volt támaszkodva.
Az ingje félig volt csak begombolva és így belátást nyertem a mellkasára. Annyira rég láttam felső nélkül, hogy a lélegzetem is elállt egy pillanatra.
-Jól áll neked, hogy kismama vagy.-rugaszkodott el az ajtótól és elindult felém.
-Köszönöm.-mosolyogtam rá.
Megállt velem szemben. Csak néhány centiméter választott el tőle.
Mégis kínzó messziségnek éreztem a távolságot. 
Szemét le sem vette rólam és tetőtől talpig végig mért. Zavarba jöttem az egész helyzettől és megszólaltam.
-Ne bámulj!-hangom kimért volt, de a szájam sarkában egy mosoly volt.
-Miért ne bámulhatnám a feleségem?-mosolygott rám kedvesen.
Kezével derekam után kapott és úgy éreztem, hogy ha nem tart szorosabban a lábaim feladják a szolgálatot. Gyenge voltam akkor, amikor ő a közelemben volt. Elgyengültem, mert még szeretem. Hiába is próbáltam letagadni, amikor a testem és a tekintetem elárul.
-Csak papíron vagyunk házasok.-húztam huncut mosolyra az ajkaimat.
Csak felhúzta egyik szemöldökét és megpörgetett tengelyem körül. Emiatt a hátammal teljesen neki préselődtem.
-Nem csak papíron.-hajolt közel a fülemhez.
Mindkét kezét a hasamra vezette és ott összekulcsolta. Szívem hatalmasat dobbant tettére.
-Ő..-simogatta meg a hasam.-..a mi szerelmünk gyümölcse. Mindkettőnkből egy darab.-nyomott egy puszit a nyakamra és a lélegzetem is elállt.
-Mint mondtam ő csak az enyém.-húzódtam el és az ágyamhoz sétáltam.
-A vizsgálat után megbeszéljük miért hazudsz.-nézett rám.
-Én nem hazudok.-vettem fel a táskámat.
-Majd meglátjuk.-kacsintott és faképnél hagyott.
Egyedül maradtam a szobában a gondolataimmal.
Annyira vágytam már rá, a közelségére, hogy megcsókoljon. Vágytam arra, hogy újra az enyém legyen és boldog lehessek vele.
Az ő gyereke is a kicsi és én mégis hazudok neki, amit ő nagyon jól tud. Tudja, hogy nem lettem volna egy férfivel sem kapcsolatot létesíteni. Nekem rajta kívül nem kell más. Nincs senki másra szükségem csak rá.
Bármennyire akarom őt távol tartani magamtól egyáltalán nem tudom. Valami folyamatosan visszaránt hozzá és nem tudok szabadulni tőle.
Valaha is sikerülni fog ez egyáltalán?
Mély lélegzetet vettem és úgy hagytam el a szobámat.
A gondolataim csak körülötte jártak és nem tudtam lenyugodni. A konyhába sétáltam, ahol csak ő foglalt helyet.
Ugyan olyan állapotban volt mint fent, de nagyon gondolkozott valamin.
-Elena?-kérdeztem meg, mivel nem láttam a konyhában.
-Már körülbelül 1 hete szólt, hogy ma van a kislánya szülinapja és a mai napot kivenni, és te mondtad neki, hogy nyugodtan.-nézett rám
-El is felejtettem.-ültem le mellé.
-Hozattam reggelit.-hajolt át a pulton, hogy elvegye a tányért, amin péksütemények voltak.
-Köszönöm.-mosolyogtam rá.
Ez kedves gesztus volt tőle.
-Narancslé jó lesz?-nyúlt a dobozért.-Vagy hozzak valami másat?
-Tökéletes a narancs.-néztem rá.
Azonnal töltötte is és letette elém.
Csendesen neki kezdtem a reggelimnek és megettem mindent, ami a tányéron volt. 
-Én jól laktam.-dőltem hátra a székemben és iszogattam a narancslevemet.
-Biztos? -kérdezett rá
-Tuti.-nevettem el magam.
-Akkor ideje indulni.-állt fel.
-Nem akarok menni.-néztem rá.
-Miért?-érdeklődött.
-Nincs kedvem.-rántottam vállat.
-Nem szeretnéd látni a gyerekünket?-vizslatta az arcomat.
Dehogynem. Minden vágyam az volt, hogy végre láthassam.
Szem forgatva álltam fel mire ő elvigyorodott.
-Az én gyerekemet.-dobtam hátra a hajam és elindultam kifelé.
-Hamarosan meglátjuk, kedves feleségem.-szólt utánam, de rá sem hederítettem.
Nem akartam tovább folytatni a soha véget nem érő vitát. Tudtam, hogy ez semerre nem vezetne. Megakartam kímélni magam a felesleges vitától.
Igaza van, amit ő is tud. Hiába bizonygatok neki bármit, hiába akarom átverni ez sikertelen.
Gondolkoztam sok mindenen, hogy hogyan is kerülhetném el a vizsgálatot. Sok terv megfordult már a fejemben, de egyikkel sem mentem előrébb. Úgy éreztem, hogy nem jó ötletek és nem helyes becsapni őt. Végülis joga van tudni.
Ő az apja és nem más.
Kinyitottam az ajtót és kiléptem. Az őrök a szokásos helyükön álltak. Minden ugyan olyan szokásos volt mint minden egyes nap.
Az autó a lépcső előtt állt és csak ránk várt. Gyomrom görcsbe rándult attól a gondolattól, hogy hamarosan meg fogja tudni azt a tényt, hogy ő a gyermekünk édesapja.
-Minden rendbe?-karolta át a derekam.
-Igen.-válaszoltam.
Közben a hatalmas gombóc ugyan úgy ott ült a torkomba. Nem sokára mindent meg fog tudni.
-Akkor induljunk.-tartott szorosabban mint, aki azt hiszi, hogy bármelyik percben bajom eshet.
-Induljunk.
Szívem gyorsabban kezdett el dobogni mint addig. Annyira jól esett, hogy törődik velem és vigyáz rám. Tényleg úgy éreztem, hogy fontos vagyok és nem akar elveszíteni.
Úgy éreztem, hogy tényleg igaz az, amit tegnap mondott. Tényleg szeret.
Mégis egyrészről olyan volt mint, ha egy álomvilágba kergetném magam és elhinném minden szavát. Miközben tudom, hogy nem így van, de lehet..
Annyira elbizonytalanodtam azóta, amióta meg tudtam, hogy terhes vagyok. Nem tudom már, hogy mi lenne a helyes. Nem tudom, hogy mit tegyek.
Annyira hiányzik ő mint még soha senki. Minden egyes nappal csak rosszabb lesz ez az egész. Szenvedek ettől az egésztől és be sem vallom neki, hogy szeretem őt. 
Pedig ez az igazság, hogy én nagyon szeretem őt.
-Nagyon el vagy gondolkozva.-vezette tenyerét a combomra.
Tenyere melegségétől azonnal nekem is melegem támadt.
-Tudom..-válaszoltam és tekintetem a tájra vezettem.
Egyre közelebb volt a cél és egyre jobban féltem. Tudtam, hogy ki fog borulni és féltem a reakciójától.
Ostoba egy ember voltam, de mégis úgy éreztem abban a percben, hogy ez a helyes döntés. Hisz’ megcsalt, vagyis az üzenet miatt úgy gondolom.
Mégis olyan rossz érzés. Talán elhamarkodottan döntöttem volna?
Az a baj, hogy itt már nem csak rólam van szó. Most pedig tanácstalan lettem.
A kórház parkolójában parkolt le. A két kezével ugyan úgy markolta a kormányt és nem mozdult. Olyan volt mint, aki egy csöppet félne ettől az egésztől. Talán belegondolt abba, hogy lehet igazat mondok és nem ő a gyerek apja? 
Talán elbizonytalanítottam volna?
Nincs kizárva..
-Menjünk.-szólalt meg hirtelen és nyitotta az ajtót.
Kiszálltam én is az autóból és erősen markolásztam a táskámat. Féltem elindulni és belépni a kórházba. Onnan már nincsen visszaút.
Látta, hogy nem akarok mozdulni és, ezért ujjainkat összefonta és lágy tekintettel nézett rám. Úgy vett rá, hogy bemenjünk az előttünk magasodó épületbe.
Ahogy haladtunk a folyósón végig feltűnt, hogy nagyon sokan figyelnek minket. Erősebben szorítottam a kezét.
-Mi a baj?-súgta óvatosan a fülembe és közelebb vont magához.
-Mindenki minket bámul.-hajtottam a fejem a vállára.
-Csak kíváncsiak, de ne érdekeljenek. Nem miattuk jöttünk.
-Tudom.-suttogtam.
A pulthoz érve Matteo odaadta a tegnap kapott papírt. Majd a fiatal kis nővér elvezetett minket a helyes irányba.
-Foglaljanak egy kicsit helyet. A doktornőnél még van bent egy páciens.-mosolygott kedvesen.-Mikor végzett Önt fogja szólítani.
-Rendben. Köszönjük.-válaszoltam és leültem a legközelebbi székre.
-Szótlan vagy.-guggolt le elém és kezeit a lábaimon pihentette.
-Most nincs kedvem beszélgetni.-rántottam vállat.
Pedig csak nem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki. A másodpercek kínzó percekké váltak és én alig bírtam megülni az előbbi helyemen. Olyan lassan telt el az idő mint még soha.
Majd fél óra múlva kinyílt az ajtó.
-Luna Vargas-Costa.-hallottam meg a nevemet.
Egy másodperc töredékére rá vezettem a tekintetem. Engem figyelt és nyújtotta a kezét felém. Egy másodpercig hezitáltam majd kezemet a kezébe helyeztem és felálltam.
-Úgy látom az apuka is itt van.-mondta kedvesen az úgy negyvenes éveiben járó nő.
-Ez természetes.-mondta büszkén Matteo.
Besétáltunk a hatalmas helyiségbe.
-Megkérném az anyukát, hogy a ruhát vagy vegye le vagy húzza feljebb és feküdjön fel az asztalra.-mosolygott kedvesen.
Matteora néztem, aki csak engem bámult és minden tettemet figyelemmel kísérte. Tettem, amit kért és az ágyon feküdtem.
Matteo nagyokat nyelt és meg se szólalt.
A doktornőre próbáltam koncentrálni, aki valamiket mormogott, de nem nagyon értettem. Valahogy nem tudtam rá figyelni.
Sokkal jobban érdekelt az az ember, aki tőlem nem messze állt és meg sem szólalt. Mindketten tudtuk, hogy hamarosan megtudja azt, amit eddig is nagyon jól tudott.
-Most pedig bekapcsoljuk a monitort.-lettem figyelmes a hangjára. Matteo is rá kapta a fejét.-Ott is van.-mutatott a gépre.
A lélegzetem is elállt hirtelen. Nem jutottam egyáltalán szóhoz.
Helyette a könnyeim beszéltek.
Leírhatatlan érzés volt őt látni. Nem hittem addig a pillanatig abban, hogy létezik szerelem első látásra, de megbizonyosodtam abban, hogy tényleg van.
Akkor tudatosult bennem, hogy én az ő anyukája vagyok és hónapok múlva a kezembe tarthatom.
Soha életemben nem tapasztaltam még annál jobb érzést.
A férjem mellém sétált és megfogta a kezem.
A doktornő bekapcsolta a hangot és meghallhattuk a kicsi szívhangját. Ámulattal figyeltem és még jobban sírtam.
-Minden rendben van vele?-szipogtam.
-Természetesen.-mosolygott.
-Megkérdezhetjük, hogy mennyi idős?-szólalt meg egy idő után.
-13 hetes.-válaszolt.
Látszott Matteon, hogy gondolkozik majd egyszer csak szélesen elmosolyodik.
-Fel is öltözhet.-mosolygott rám a doktornő.
Csak bólintottam és még mindig teljes extázisban kezdtem öltözködni. Annyira hihetetlen volt számomra, hogy az anyukája vagyok ennek a csöppségnek.
Megvártuk a papírokat és képet és kiléptünk.
Csendben sétáltunk egymás mellett ki az épületből. Én könnyekkel áztatott arccal, ő pedig egy hatalmas mosollyal az ajkán.
A kocsinál megállt egy pillanatra és rám nézett.
Kinyitotta nekem az ajtót és beszállt ő is.
Az út nagyon csendesen telt. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem.
Én még mindig teljesen lefagyva ültem az ülésben és mindkét kezemet a hasamra vezettem. Majd egy hatalmas mosollyal bámultam az elsuhanó tájat.
Életem legszebb napja. Alig vártam a percet, hogy a kezembe foghassam.
Kicsit zavaróvá vált, hogy nem szól hozzám. Nem tudtam eldönteni, hogy most miért teszi ezt. Talán így akar büntetni, hogy hazudtam neki?
Nem tudtam egyáltalán eldönteni. 
A kocsi hirtelen az ismerős utcába ért. Majd egyre gyorsabban közeledtünk a házunk felé. A kaput az őrök már nyitották is.
Megállt egy pillanatra és lehúzta az ablakot. Mielőtt bármit kérdezhettem volna megszólalt.
-Senkit se engedjetek be.-nézett rájuk Matteo szigorúan.-Ma nem fogadunk vendégeket, ha esetleg a feleségem szülei jönnének szóljatok.
-Értettem.-válaszolt az egyik, mellette a másik pedig helyeselt.
Mi tovább hajtottunk és megállt a lépcső előtt.
Egy pillanatig hezitáltam majd kiszálltam az autóból és a házba igyekeztem be. Ő pedig a nyomomban volt.
Hangosan csapta be az ajtó.
-Miért hazudtál?-mondta a hátam mögül.
Nem válaszoltam csak tovább indultam.
-Még egyszer megkérdezem. Miért hazudtál?-megtorpantam.
Nem akartam vele beszélgetni, mert tudtam, hogy vitába torkolna az egész.  Mielőtt újra eltudtam volna indulni óvatosan elkapta a karomat és maga felé fordított.
-Pihenni szeretnék.-kerültem a szemkontaktust.
-Én meg most már beszélgetni szeretnék.-mondta higgadtan.
-Beszélgetni?-nevettem fel.-Én meg nem.-kaptam el a kezem.
Ő újra elkapott és a falnak tolt. Csípőjével pedig fogvatartott.
-Ne csináld ezt.-mondtam halkan és nem akartam a szemébe nézni.
-Mit ne csináljak, Luna? Elmondanád mi a bajod? Miért kellett a saját gyerekemről hazudni?-beszélt még mindig higgadtan.
-Azt cseszd meg, hogy egyik percben elhiteted, hogy engem szeretsz. Aztán a másik percben már új nőd van.-löktem meg a mellkasánál fogva.
-Te milyen nőről beszélsz?-vágott értetlen arckifejezést.
-Emily. Talán így rémlik.
Egy pillanatra csak döbbenten állt majd hangos nevetésbe tört ki.
-Elmondanád mi olyan vicces?-emeltem meg a hangomat.
-Emily az unokatestvérem.-válaszolt röhögve.
-Ja, azért kaptál olyan gyengéd üzenetet tőle.-forgatta meg a szemeimet.
-Várj..-emelte meg a mutatóujját és a zsebéből kihúzta a telefont.
Aztán elkezdett keresgélni és az arcomba tolta.
Azonnal elkezdtem olvasni.
,,Alig várom, hogy újra velem légy.
Imádtam a tegnapi nap minden percét.”
Olvastam el az üzenetet, ami összetörte a szívemet.
,,Kedves rokon, úgy hiszem, hogy elnézted a számot.”
Küldte Matteo.
,,Basszus, most látom, hogy neked küldtem.
Úristen. Annyira szégyellem magam. Sajnálom.”
Jött a válasz.
Én pedig megdöbbenve álltam ott.
-Lehet mondtad neki hazudja ezt.-néztem a szemeibe.
-Felhívjam az anyámat és megkérdezzem tőle?-nézett.
-Ne.-mondtam
-Már késő.-hangosította ki.
-Miért csinálod ezt?-suttogtam, mivel időközben fel vette az édesanyja.
-Fiam?!-szólt bele az anyja.
-Szia, anya.-szólt bele Matteo.-Emily ki nekem?-kérdezte a szemembe nézve.
-Kisfiam, ez milyen kérdés?-érdeklődött.-Úgy csinálsz mintha nem tudnád, hogy apád testvérének a lánya.-válaszolt.
Én pedig ledöbbenve álltam ott továbbra is.
Annyira ostobának tartottam magam, mivel azt feltételeztem, hogy valami köze van hozzá.
Közben pedig csak az unokatestvéréről van szó. Nem is értem, hogy mit gondolhattam, vagy hogy gondolhattam ezt az egészet. Meg kellett volna kérdeznem mielőtt elkezdek elméleteket kreálni.
Így tényleg én okoztam magunknak a szenvedést. Ha akkor nem döntök elhamarkodottan akkor nincs ez. Akkor most is boldogan lennék egymás mellett, és nem bizonygatnia kéne a dolgokat.
-Köszönöm a válaszodat.-mosolyodott el diadalittasan.
-Történt valami?-kérdezte.
-Amúgy igen, de jó hír és örülni fogtok neki.-nézett még mindig a szemeimbe.-Jó lenne, ha ezen a héten ide tudnátok repülni.
-Mikor lenne nektek aktuális?
-Nekünk teljesen mindegy.-válaszolt.-Most mennem kell. Majd még beszelünk. Szia.-nyomta ki a telefont válasz nélkül.-Most már hiszel nekem?
-Sajnálom.-néztem a szemeibe.-Ostoba voltam, de ez mind a te hibád. Az elején gondolj bele, hogy hogy öltük egymást. Utána meg közel kerültünk egymáshoz. Majd ugye megláttam azt az üzenetet és teljesen kiborított, mivel előző este jöttem rá, hogy szeretlek.-csúszott ki a számon.
-Szóval szeretsz?-húzta mosolyra a száját.
-Igen, szeretlek.
-Ennek örülök, mivel én is szeretlek.-nézett mélyen a szemeimbe.-Minden egyes nélküled töltött nap egy szenvedés volt. Úgy éreztem mint, akinek elvették volna a másik felét. Nem értettem egyáltalán a kirohanásodat, és még megmagyarázni sem hagytad. Te elkönyveltél magadban valamit, amire azt hitted, hogy ez az igazság. Pedig nem így volt.-szemeibe elvesztem.-Igaz volt a mondat, amit mondtam neked. Che bella, così crudele.-simogatta meg az arcomat.
-Ez mit jelent?-érdeklődtem.
-Amilyen szép, olyan kegyetlen.-mosolygott rám.
Csak hangosan elnevettem magam.
-Sajnálom.-szeltem át a köztünk lévő távolságot és átöleltem.
-Legközelebb kérdezz, kérlek. Nem akarok ennyi időt nélküled eltölteni.-simogatta a hátam.-Főleg, hogy a kisbabánkkal vagy várandós.-tolt el kicsit magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
Egy kósza tincset a fülem mögé tűrt és hüvelyujjával végig simított ajkamon.
-Annyira hiányoztál.-hajolt közelebb és suttogott a számra.
-Te is hiányoztál.-amikor ezt kimondtam a számra tapadt.
Újra a jóleső érzés kerített hatalmába, amit már olyan rég éreztem. Jól esett a közelsége. Szenvedélyesen csókolt, és úgy tartott engem mint, aki soha nem akar elengedni.
Tényleg azt éreztem, hogy igazán szeret engem.
-Soha többé nem engedlek el.-döntötte homlokát az enyémnek.
-Remélem is.-mosolyodtam el.-Lehet egy kérdésem?-karoltam át a nyakát.
-Persze.-vezette kezeit a derekamra.
-Hány nővel voltál, amíg mi nem beszéltünk?-haraptam be a számat.
-Eggyel sem.-nézett mélyen a szemeimbe.-Nem tudtam senkihez se hozzáérni. Csak rád volt szükségem, de ignoráltál.
-Esküszöl?-néztem a szemeibe.
-Esküszöm.-mosolygott kedvesen.
-Akkor jó.-mondtam vidáman.-Ma nincs kedvem bemenni a céghez.
-Ne menj. Ma légy egész nap az enyém.-jelentette ki.
-Na és mit csinálunk?-érdeklődtem.
-Van néhány tippem.-húzta kacér mosolyra ajkait.
-Még pedig?-vigyorogtam rá.
Válasz helyett vadul ajkaimnak esett és egy pillanatra sem engedett el.
Szorosabban húzott magához, de mégis óvatos volt, hogy véletlenül se nyomja meg a pocakomat. A törődése igazán jól esett és úgy éreztem, hogy végre boldog vagyok.
Amellett a férfi mellett vagyok, akit szívből szeretek és semmi pénzért se cseréltem volna el a pillanatot.
Egyik kezét levezette a fenekemig és belemarkolt, ezzel azt érte el, hogy belenyögtem a csókunkba.
Megemelve engem a dereka köré fontam a lábaimat, de a csókunkat egy pillanatra se szakítottuk meg. Így vitt fel az emeletre.
A szobába érve azonnal lerúgtam magamról a magassarkút. Majd pillanatok múlva megszabadított a ruháimtól és fölém került.
-Nagyon óvatos leszek.-suttogta ajkaimra.
Úgy éreztem, hogy révbe értem és végre magamra találtam. Végre azt az életet fogom élni, amire mindig is vágytam.
Boldog leszek azzal az emberrel, aki az életemet jelenti nekem és hónapok múlva a közös gyermekünket tarthatom a karomba, és végre egy család leszünk.


*******
Sziasztok!
Hosszas kihagyás után, de végre megérkezett a várva várt következő rész.
Sajnálom, hogy ennyire megvárakoztattalak titeket, de borzasztó sok dolgom volt, és néha azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem.
Na, de nem ez a lényeg. Itt van végre a 34.rész is. Remélem, hogy tetszeni fog nektek.
Elkezdtem írnia a 35. és egyben az utolsó részt is. Nagyon remélem, hogy mihamarabb sikerül befejeznem és kiraknom. 😊

Na, és még valamit.
Nem olyan rég megkeresett egy lány engem, pontosabban szukanyandiii. Azzal az ötlettel fordult hozzám, hogy elkészíteni a történetem borítóját. Én belementem ebbe az elképzelésbe, és cserébe egy gyönyörű borítót kaptam.
Aki szemfüles volt az már láthatta is, de aki nem annak most megmutatnám.

Aztán, ahogy beszélgettünk felvette az ötletet, hogy a többi könyvem borítóját is szívesen elkészíteni. Természetesen abba is belementem és gyönyörű munkákat adott ki a kezei közül.
Mutatom is:

(Sőt elvállalta, hogy a következő könyvem borítóját is elkészíti, ami már kész is van, de erről csak később fogok beszélni.)

Igaz, hogy mennyire gyönyörűek?
Egy fantasztikus, kedves lányról van szó. Bárkinek ajánlanám, aki könyvet ír, illetve tervezi, hogy írjon egyet.
Igényesen, szépen, elképzeléseitek alapján elkészíti számotokra a könyvek borítóját.

Ezúton is szeretném neked megköszönni, hogy időt szakítottál rám, illetve elkészítetted ezeket a csodákat. Hálás vagyok neked szukanyandiii! ❤