Az összes barátom rohadék.

Képesek voltak egyedül elengedni annak a seggarc Kristófnak a koliszobájához, annak ellenére is, hogy szinte könyörögtem, hogy valaki szánjon meg. Persze kifogások hátán kifogások jöttek.

Loretta kiröhögött, mondván, hogy oldjam meg, mert én csináltam a bajt, hiszen ha nem jövök újra össze vele, akkor nem kellene most visszaadnom a kulcsát. Mondjuk azt én is furcsállottam volna, hogyha csak miattam merészkedett volna be az egyetem területére, mert még az utcájukba sem megy ki nagyon. Zellának csak nagy körívben magyaráztam el, hogy mégis mit szeretnék tőle, aki szimplán annyit mondott, hogy kirázza a hideg az orrhangú embertől, Kristófnak meg az van. Igaz, ezt én még nem vettem észre, de szerintem csak le akart rázni. A testvérem, Fülöp felszívódott, de annyira, hogy még az üzeneteimre se reagált, Gerda dolgozott, a mostohabátyám, Axel pedig hiába volt hajlandó legalább arra, hogy fogadja a hívásomat, de azután a kezdés után, hogy "nem lenne esetleg kedved...", egyszerűen kinyomott, ezzel is megadva a válaszát egy olyan dologra, amiről fogalma sem volt. Habár tőle már az nagy számnak minősül, hogy egyáltalán felvette nekem a telefont, mert csak ritkán szokta. Mást nem igazán szerettem volna megkérni, hogy kísérjen el, mert az magyarázkodásba fulladt volna, azt pedig végképp el szerettem volna kerülni. Oké, az egy köztudott tény, hogy szétmentünk immáron tényleg végérvényesen Kristóffal, de az indokot nem szívesen hangoztattam.

Így egyedül battyogtam az egyetemen keresztül ismételten, mivel ma már egy reggeli órát letudtam és ennyi. Szívem szerint utána azonnal odadobtam volna neki a kulcsát, mint a kutyáknak a csontot, amit azért ajándékozott nekem, hogy bármikor be tudjak menni hozzá, amikor lyukasórám van, de nyomatékosan megkért, miután üzentem, neki, hogy vagy odaadom neki most vagy kidobom a kukába, hogy este menjek át hozzá. Szerencséje, hogy kegyes hangulatomban talált és mert megérkezett a csomagom is az automatába, hogy végül belementem. Legfőképp, hogy átvegyem a körülbelül 60 gyűrűt tartalmazó csomagomat és nem azért, hogy az ő kedvére tegyek. Rendesen zavart már, hogy nem tudtam piszkálni, csavargatni az ujjaimra húzott karikákat, mert állandóan elhagytam őket. Nyilvánvalóan majdnem mindegyiken található egy, valamelyiken akár több is, így nagyobb az esélye, hogy egyszerre többet hagyok el. De mindenkinek kell valami szokás és szerintem az enyém, amiben mániákus gyűrűhordó vagyok, nem túlságosan furcsa.

Meglátszott a hatalmas campuson, hogy nem indult be még a félév igazán, mert a koleszok előtti padokon vidáman nevetgéltek, borozgattak, sörözgettek az egyetemisták vagy az itt lakók. Kristófnak és a bandájának is mániája volt kiülni a saját kollégiumi épületük elé, amit betudtam egyféle kolis szokásnak, ha már az értelmét abszolút nem láttam. Én mindig kínosan éreztem magamat, főleg, amikor akik igyekeztek volna bemenni a bejáraton és valamelyik seggfejtől egyszerűen nem tudott. Habár jobban belegondolva az exem egész társaságától kirázott a hideg, így lehet szimplán afféle "már csak azért is" mentalitás végett is utáltam velük ücsörögni kint.

Túl sok mindent éltük meg közösen Kristóffal, ami egyre inkább feltűnt, ahogyan haladtam afelé, hogy az utolsó olyan dolgot visszajuttassam neki, ami mutatta, hogy mi valaha együtt voltunk, és ugrattak fel az emlékezetemben az újabb és újabb emlékek. Mindketten elsőévesek voltunk, alig pár hónapja kezdtük az egyetemet, nem ismertük, hogy mi hol van, milyen lehetőségek vannak az egyetemen, aztán ezeket közösen fedeztük fel. Hogy az egész városban a kis tó melletti büfészerűségben a legfinomabb a sajtos sonkás croissant, az Arénában, ahol a szemeszternyitó és egyéb egyetemi bulikat tartják, egyébként bármikor be lehet menni napközben pingpongozni vagy billiárdozni, nem szabad a főépület liftjét használni, mert baromi lassan érkezik meg és nem egyszer szorult be már ember oda, az egyetemi sportbérlethez jár havi egy ingyenes 20 perces masszázs is, amit szintén nem reklámoztak a felsőbbévesek. Ez az egyik legrosszabb része a szakításoknak, hogy rengeteg olyan emlék fog kötődni azokhoz, amik előtt mindennap elhaladsz és akarva - akaratlanul is be fog villanni egy - egy emlékfoszlány.

Viszont a mázlim, hogy a mi szakításunk nem volt csendes és fájdalmas, így hogyha ennek a baromarcúval eltöltött közös pillanataim megelevenednek a szemeim előtt, azonnal el fog kapni a hányinger. Ami jelenleg is egy inkább erősödött, ahogyan a kolijában a portán ülő biztonsági őr csak biccentett egyet nekem, nem kért el semmi adatot a belépésemhez, annyiszor látott már és megnyomtam a liftet hívó gombot. Még lehet jobban is járnék azzal, hogyha beragadnék ide és megúsznám ezt a kellemetlen találkozót.

Túlesel rajta, aztán soha viszontlátásra!

Ég veled Kristóf, egyszer s mindörökre.

A hosszú folyosón végigtrappolva sietősre vettem a figurát, mert egyfelől semmi kedvem nem volt a terveim szerint fél perces mutatványt elhúzni, valamint még haza is kellett buszoznom, amit utáltam sötétben és még a csomagomat is ki kellett szednem az automatából. Mind idő és idő.

- Nézzenek oda, kit látok - vigyorodott el a körülbelül húsz lépéssel felém haladó Dominik. A mostohanővérem, Gerda barátjának Gergőnek a baráti körének az egyik oszlopos tagja. Van az a mondás, hogy minden baráti társaságban szükség van egy bohócra. Na náluk ezt a szerepet a csávó tölti be, aki azon a bizonyos kudarcba fulladt bulin, eleinte teljesen tönkretette az idegeimet a baromságaival, aztán amikor kiütött egy csöppet a rum és kitáncoltam magamat Rihannára, egész jól elnevetgéltem rajta. Főleg, amikor lefordult a székről. Az tetszett a legjobban. - Mit keresel itt? - kérdezte, amikor összeértünk a folyosón.

- Téged nem kirúgtak innen? - mértem végig és a melegítője, párosítva egy papuccsal, nagyon nem arra utalt, hogy elhagyta végleg ennek az épületnek a falait. Tudni sem akarom, hogy mit műveltek le, miután én leléptem Lorettáékhoz, aminek a következménye a kicsapás. Ráadásul úgy, hogy még szeptember vége sincsen. Egy olyan életművész a pali, amit tanítani kellene az embereknek.

- De, csak még nem érvényes - vonta meg lazán vállát, mint akit abszolút hidegen hagyott a tudat, hogy egyébként nincsen hova mennie. - Csak nem újra összejöttél Károllyal?

- Kristóf - javítottam ki őt, mert azon kívül, hogy mindkettő név K betűvel kezdődött, semmi hasonlóság nem volt közöttük. - És nem, csak a kulcsát hoztam vissza - lóbáltam meg a kezemben az idétlen Star Warsos lógókát. Hogy nekem hányszor kellett végigkínlódom a filmeket, amiknek a felét átaludtam és persze én voltam a szar, amikor huszadjára is meg szerette volna nézni és leszavaztam. Sok sikert az utódomnak, szüksége lesz rá.

- Tépd le a fejét - javasolta Dominik hevesen bólogatva, miközben a kiálló világosbarna hajtincsei a mozdulat hatására össze - vissza limbálództak.

- És mégis mivel?

- Mivel, mivel? - meresztgette Dominik a szemét, jóhogy nem fordult ki a helyéről. Én kérem elnézést, hogy nem volt számomra egyértelmű, hogy mivel valósítsam meg a javaslatát. - Hát a puszta kezeddel - mondtam

- Kösz a tippet, majd megfontolom - hagytam rá, mert egy dolgot tanultam meg azalatt a pár óra alatt, amíg velük buliztam. Dominik az a típusú ember, akire jobb ráhagyni a dolgokat és nem belemenni bővebben, mert egy energiavámpír. - A kanklub többi tagját hol hagytad? - furcsállottam, hogy egyedül mászkált, sehol a kíséret. Akárhányszor láttam őt eddig a campuson a négyes baráti társaságukból valamelyik mindig vele volt. Vagy Gergő vagy Szabolcs vagy pedig Péter. Olyan, hogy magányos lófráljon, nem létezett. Még, hogy a lányokra tesznek megjegyzéseket, hogy együtt mennek mindenhova, miközben ezek szerintem még egymás is tartják a WC-ben.

- Szabikám kihajított a szobájából, mert ment hozzá valami csaj, Péter barátom szabadulószobába ment valami rokonával, Gergő meg boldogan dolgozik. Még inkább az lesz, hogyha perceken belül megjelenek - ismertette a tervét. Burkoltan fogalmazta meg, hogy megy inni a kocsmába, mivel a nővérem barátja ott melózik, mint bartender. És sajnos nem adja sunyiban se ingyen, se olcsóbban a piát, akármennyire szépen nézek rá, még úgy sem.

- Papucsban? - meredtem rá a lábbelijére, elvégre a kocsma nem a koli alaksorában lett kialakítva, hanem a campus másik végén.

- Hazamegyek.

- Oké - feleltem neki némi gondolkozásnyi idő után, mert nem igazán tudtam, hogy most erre mi lett volna a megfelelő válasz. - Tedd azt - engedtem őt útjára, mire ő csak intett egyet. Szerintem a kolisok, sőt még egyetem többi hallgatója sem lepődött volna meg különösebben azon, hogy Dominikot papucsban látják a kocsmába tartani.

Ahogy meneteltem az ajtaja felé egyre jobban kerített hatalmába a hányinger és félő volt, hogy behányok a folyosó kellős közepére.

Vajon rajtam kívül hány lányt hülyített egyszerre?

Vajon miután én leléptem, azonnal jött a váltás? Sőt, én is váltás voltam?

Simán lehet, hogy egyszer ahogy ugyanezen a folyosón sétáltam haza, viszonylag boldogan, elmentünk egy olyan csajjal egymás mellett, aki ugyanezt érezte Kristóf miatt, mint én.

Mielőtt először szakítottunk is volt rajtam kívül más, vagy csak azután, hogy szétmentünk?

Csak úgy száguldottak végig a gondolataim között a kérdések, amiket szívesen a fejében vágnék, azonban eldöntöttem, hogy befogom, letudom gyorsan és elhúzok. Nem változtat a tényleg, hogy egy görény, aki megérdemelné, hogy acélbetétes bakanccsal rúgjam fel, viszont el tudok kerülni egy idegösszeomlást, hogyha elfojtom a kíváncsiságomat és inkább elnyomom magamban, még annak ellenére is, hogy minden jogom megvolt hozzá, hogy akár kínvallatással is kiszedjem belőle az infokat. Itt én vagyok a sértett fél, az áldozat és nem pedig ő. Ő majd akkor lesz, hogyha begőzölök és megölöm.

A 45-ös ajtó előtt megállva, vettem még egy mély levegőt, amit rekord szintűen lassan fújtam ki, majd ökölbe szorított kézzel, dörömbölni kezdtem az ajtaján.

Én sosem voltam az a típusú személy, aki szeretett random rátörni a másikra, álljanak bármilyen közeli kapcsolatban egymással. Egyszerűen nem éreztem sose normálisnak, hogy bárki safe placébe belepofátlankodjak hívatlanul. Habár lehet, hogy most meg kellett volna tennem Kristóffal, úgyse tudott volna újat mutatni, amit ne láttam volna már.

- Nem kell betörni ezt a tetves ajtót - hallatszódott ki bentről a dühös kiabálása, mire csak egy lassú vigyor szétterjedt az arcomon és tovább kopácsoltam, hogy idegesítsem.

- A fejedet törném be a legszívesebben - dünnyögtem magamban, miközben belülről kattant valami, gondolom a zár, mert más nagyon nem lehetett, mire reflexszerűen hátrébb léptem egyet és egy pillanattal később már szemben is találtam magamat Kristóffal, aki a résnyire kinyitott ajtón, szinte csak kipréselte magát és azonnal behúzta maga mögött, nehogy belássak. - Csak nem megzavartam valamit? - szaladt fel a szemöldököm kérdőn, mert nagyon nem úgy nézett ki, mint aki számított az érkezésemre, annak ellenére sem, hogy meg volt beszélve.

- Nem - vágta rá kapásból. Túlságosan gyorsan, amivel a gyanúmat csak felerősítette.

- Aha... - motyogtam és ahogy végignéztem a barna kócos haján, fordítva felkapkodott felsőjén, némi zihálásán, pontosan tudtam, hogy benne volt valamiben. Vagy valakiben, de a részletekre nem voltam kíváncsi. Elég jól ismertem őt ahhoz, hogy pontosan tudjam a viselkedéséből, testtartásából, hogy miket csinálhat. - Nesze - nyújtottam felé a kulcsait, ő pedig először rám nézett, majd csak utána vette vissza.

- Nem vagy túl barátságos velem - jegyezte meg csendesen. - Megbántottalak valamivel?

- Te ezt most komolyan megkérdezted? Ennyire hülye vagy? - horkantottam fel egyet iszonyat hangosan, mert nem akartam elhinni, hogy ez a kérdés tényleg elhagyta a száját. - Mégis mit hittél? Hogy majd vihorászva fogok ugrándozni örömömben, amikor rájövök, hogy nemcsak én vagyok neked az egyetlen barátnőd egy időben? De, kurvára örültem neki, sőt egyenesen vágytam rá - röhögtem el magamat hisztérikusan. Ennyit arról, hogy legyek nyugodt és tudjam le gyorsan.

- Ne kiabálj, egy folyosón vagyu... - pillantott körbe, hogy mégis kik hallhatják a beszélgetésünket.

- Nem mondod meg nekem, hogy mikor és hol kiabálhatok - szakítottam őt félbe és éreztem, ahogyan a vörös köd kezdi átvenni az uralmat a fejemben. - Igenis tudja meg mindenki, hogy mekkora egy faszfej vagy. Sőt lehet megkérem Rádayt, hogy nézzem utána nekem, hogy működik-e a hangos bemondó még, mert körbe akarom híresztelni, figyelmeztetve a lányokat, hogyha nem akarják, hogy megalázzák őket, akkor úgy kerüljenek el téged messziről, mint a nemi betegséget - szakadt ki belőlem. Egyszerűen nem bírtam feldolgozni, hogy ennek az embernek van képe azt feltételezni egyáltalán, hogy ő nem csinált semmi rosszat, csak én fújom fel. Hát takarodjon a picsába már.

- Minden rendben? - jelent meg egy sötétbarna hajú lányfej Kristóf mögül a szobájából az orditozásomra. Pontosan nem tudom megmondani, hogy miért, de ettől még inkább idegesebb lettem. Tudta, hogy jövök hozzá, tudta jól, hogy nem váltunk el szépen, erre idehívja az egyik nőjét, ráadásul úgy, hogy úgy is nyilvánvaló volt a jelenléte, hogy nem jelent meg személyesen?! Ez az ember egy tragédia.

- De még mennyire - csettintettem egyet, amolyan "na eljött az én időm" stílusban, mire észrevettem, hogy Kristóf mintha egy kissé lesápadt volna. - Nem hiszem, hogy találkoztunk volna már, sőt szerintem még hallani sem hallottál rólam, de Luca vagyok. Annak a balfasznak az exe. Lehet egyidőben jártunk vele, vagy téged a helyemre tett fel azon a listán, amiken az aktuális csajait vezeti, mert tudod csóró olyan retardált, hogy egyszerre több van neki - vigyorodtam el gonoszan. A lány arcáról lerítt, hogy nem tudja mire vélni a kiborulásomat és bizonytalanul nézett rá az előtte álló tetűre, aki csak egyenesen rám meredt, szuggerálva, hogy fejezzem be. - Jaa, hogy nem tudtad?! - kaptam drámain a szám elé. - Kristóf mégis milyen barát vagy, hogy nem mondasz el mindent ennek a szegény lánynak? Ő hányadik barátnőd most? Második? Harmadik? - intéztem a szavaimat az elem felé. - Én kivizsgáltatnám magamat a helyedben. Nekem semmi bajom nem volt, de jobb megelőzni a bajt - tanácsoltam a lánynak, ezzel is nyomatékosítva, az elhangzottakat.

- Gigi, menj vissza, mindjárt jövök - sóhajtott egyet Kristóf, azonban látva, hogy a lány csak sokkosan nézett rám, meg sem mozdulva, egyszerűen visszatolta a szobába.

- Üdv a klubban. Van tagdíj is ám - rikácsoltam utána, még mielőtt becsukta volna az ajtót Kristóf.

- Ez mégis mire volt jó? - förmedt rám a srác, ahogy újabban csak ketten maradtunk a folyosón.

- Joga van tudni, hogy milyen vagy - fontam össze magam előtt a karjaimat. - És mint női szószóló, kötelességemnek éreztem megosztani vele.

- Féltékeny vagy? - húzódott mosolyra a szája Kristófnak. Eléggé súlyos képek léteznek a fejében magáról, hogyha neki ez jött le az elhangzottakból.

- Én? - kerekedett el a szemem, ahogyan feldolgozta az agyam, hogy mit is kérdezett.

- Különben miért viselkednél így? - folytatta a gondolatmenetét, aminek semmi reális alapja nem volt.

- Annyira vered magadat, a semmire. Szánalmas vagy - mondtam rezzenéstelen arccal.

- Pont annyira vagyok az, mint te, az előbbi performanszod miatt - utalt a kiabálásomra.

Nyugodj meg Luca, csak provokál téged.

- Nem tehetek róla, hogy fáj az igazság, de gondolom te majd kimagyarázod magadat úgyis. Sajnálom szerencsétlent, amiért egy ilyen kreténnel hozta össze az élet mint te - forgattam a szemeimet.

- Mégis kétszer összejöttél velem.

- Még valami? Mert nem akarok több levegőt szívni veled. Félek, hogy elkapok valamit - zártam le a beszélgetést, mert valóban félő volt, hogy lesz még dühkitörésem és annak nem ennyi lett volna a vége. Nem kizárt, hogy a rendőrséget is ki kellett volna hívni.

- Semmi búcsúzás? Semmi végszó? - vonta fel a fél szemöldökét Kristóf kérdően, miközben zsebre vágta a kezét, amiben ott terült szét a kulcsa.

Végszó? Mégis milyen végszót akar ez a búbánat??

Nagyon vissza kellett fognom magamat, hogy ne váltsam be Dominik javaslatát, mert szívem szerint tényleg letéptem volna a fejét. Még úgy tesz, mintha ő tenne nekem szívességet azzal, hogy szétment velem, miközben megcsalt a rohadék. Nem egyszer, hanem többször, többel, mindezt olyan természetességgel, mint ahogy mások levegőt vennek. Hogy vagy pofája egyáltalán bármiféle búcsút kérni tőlem? Meg egyáltalán milyen? Sírba boruljak rá és bocsássak meg, miközben azon könyörgök, hogy folytassuk, ahol abbahagytuk? Hát majd, hogyha kis lila fiókák fogják nekem szavalni a Nemzeti Dalt, miközben magyar zászlót lengetnek, na majd akkor. Vagy még akkor se.

Nem vagyok indulatos. Általában. Most viszont nagyon is annak éreztem magamat.

- Ó, máris - csettintettem egyet, miközben beugrott, hogy milyen fergeteges búcsút tudnék neki adni, amivel még én is jól járok. A táskámat kissé magam elé húzva, belenyúltam, mintha kotorásznék, keresnék valamit, miközben fél szemmel lestem, hogy mintha kihúzta volna magát, hogy meglesse, mit művelek, majd egy hirtelen mozdulattal kirántottam a kezemet, meglendítettem és egy hatalmas csattanással, mindent beleadva az arcának vágtam. A szeme kikerekedett a döbbenettől, mert biztosan nem erre számított, majd odakapott azonnal az arca felé.

- Örülj, hogy nem a lábamat használtam, mert az jobban fájt volna -  feleltem teljes komolysággal, majd óvatosan, nehogy észrevegye, a kezemhez kaptam, ami egyre jobban kezdett fájni az ütés hatására. Tényleg minden energiámat, dühömet, erőmet beletettem a mozdulatba, amivel lehet, hogy magamnak okoztam nagyobb kárt, mint Kristófnak, de az, hogy legalább a pofáján maradt a tenyerem nyoma egy darabig, egy kisebb elégtétellel ért fel. - Hogy fordulnál fel - szorult ökölbe a kezem, ahogyan szinte már futólépésben vágattam végig a folyosón, fellökve egy csávót, aki éppen akkor jött volna ki a szobájából, amikor én száguldottam végig.

- Lesz nekünk még közünk egymáshoz - hallottam még a hangját.

- Persze, hogyne - morogtam.

Egy féreg.

Egy igazi utolsó, mocskos féreg. Még úgy hív oda, hogy közben a velem párhuzamos vagy éppenséggel utánam lévő nője, végig a szobájában várja őt. A pofán leszakad.

Kristóf számomra halott.

Egyszer és mindenkorra.