Fejem időnként az ablaküvegnek koccant, ahogy a busz át-átment egy bukkanón, de gondolataim, annyira ellepték az elmém, hogy nem is volt időm ezzel törődni. Fülemben szólt a zene, jobb kezemben erőtlenül szorongattam a telefonomat, de egyszerűen fel sem fogtam, hogy melyik szám szól éppen vagy, hogy mennyire hangos.

Lelki szemeim előtt újra és újra lejátszódott a jelenet, ahogy egyik pillanatban Hyunjin erőteljesen tépi a számat, a következőben meg valami vallomásszerűt tol le nekem, végül csak úgy kisétál és magamra hagy. Mindennek már két napja, de a sokkhatás miatt sokkal hosszabb időnek érzem az egészet.

Azóta nem láttam a fiút, de legnagyobb bánatomra Chant sem, mivel valamiért mindkettőnknek túl sok dolga akadt így állandóan keresztbe húzódtak számításaink. Ennek tetejében előző előtti éjjel valami csodás vírust is benyeltem, ami miatt tegnap nem tudtam próbálni – pedig akartam – hiszen a lányok visszatettek az ágyba és kijelentették, hogyha nem vagyok hajlandó magamtól meggyógyulni, bezárnak a házba és lekötöznek az ágyamba. Legnagyobb szerencsémre a testem is ellenkezett vele, hogy elhagyjam a kollégiumot, így mindenféle gyógyszert, rament és teát magamba döntve valahogy túléltem a napot és ma már úgy ítéltem meg, hogy eltudok jönni próbálni. Mondjuk Songil – a legidősebb mindannyiunk között – ezt, annyira nem tartotta jó ötletnek, de már ismertek, annyira, hogy tudták; úgyis eljövök otthonról, akár tetszik, akár nem.

Amíg lábadoztam, sajnos rám szakadt az összes létező gondolatom, így sorozatnézés helyett, amíg a ramenemet ettem, a saját drámámat forgattam le magam előtt.

Nem tudtam egyszerűen hova tenni Hyunjin viselkedését. Azt mondta, hogy elfogadja és örül, annak, hogy Chan és én... De pár nappal később rám rontott – na, jó ez erős túlzás, de ki vagyok, borulva szóval jól van ez így – a próbateremben, lesmárolt és lelépett. Miért? Mi történt, hogy ezt tette?

Elakartam mondani Channak eleinte, de, ahogy jobban végig gondoltam, rájöttem, hogy jobb, ha nem feszegetem ezt tovább. Nem akartam több fejfájást okozni, mint, amennyi alapból jár neki, úgyhogy eltemettem magamban a dolgokat, mondván jól van ez így. Pedig, amúgy nem volt, de na.

Voltak gyenge perceim, amikor a telefonomat szorongatva, azon agyaltam, hogy írjak-e Hyuninnak és kérdezzek rá a dologra. Máskor pedig, azért szuggeráltam szerencsétlen készüléket, mert vártam volna valami magyarázatot. De végül egyik opció sem valósult meg. Én pedig nekifogtam szöuli elmegyógyintézeteket keresni és a legjobb pszichiáterek telefonszámát felkutatni, mert kezdtem igazán becsavarodni...

Mikor végre leszálltam a zötyögős buszról, egy kisebb sóhaj közepette nyitottam ki az esernyőmet és indultam meg az ügynökség székháza felé. Már alig vártam, hogy újra táncoljak, holott csak másfél nap telt el, amióta utoljára végezhettem kedvenc tevékenységemet. Lehet valóban őrült vagyok, de gyakornoki időm alatt huszonnégy óránál nem telt el több, úgy, hogy ne táncoltam volna. Érthető, a tánc az életem, nem is lehetne ez másként.

- Jó reggelt Alli-ssi! – köszöntött a recepcióslány, amikor megpillantott.

- Szia, Junghee. – intettem neki, ugyanis már az első találkozásunkkor meghagyta, hogy tegezzem, mivel csak két évvel volt nálam idősebb és így kényelmesebb neki. Az, hogy neki muszáj volt nekem megadnia a tiszteletet, a munkájából adódott, ezért nem is szóltam érte soha. – Minden rendben veled? Reggeliztél már? – tettem fel azt a kérdést, amit Koreába költözésemkor megkellett tanulnom az elsők között. Mint megtudtam, az, hogy a koreaiak kérdezik egymástól ettek-e már, az afféle hogy vagy kérdésnek is megfelel. Azaz, törődésből kérdezik, nekem pedig ez végtelenül szimpatikus volt már, akkor is.

- Igen-igen. – bólogatott a rövidhajú széles vigyorral az arcán. – Jobban vagy már? Hallottam, hogy tegnap kissé rosszul voltál...

- Kutyabajom, azóta. – legyintettem hanyagul. – Megyek is, ha nem haragszol... - indultam volna meg a liftek felé, de Junghee feltartotta az ujját jelezve, hogy várjak.

- Mielőtt elmész, ezt hagy adjam neked oda. – matatott egy kicsit a pult mögött, majd egy kis rózsaszín cetlit nyomot a kezembe.

- Köszönöm. Legyen szép napod! – köszöntem el tőle és a cetlimet olvasgatva szálltam be a liftbe, hogy az ötödik emeleti táncstúdióba menjek.

A szememet forgatva olvastam le a pár soros üzenetet. Ez a bolond! Az, hogy ír egy SMSt, az már ezek szerint smafu...

„Fél egy. Tető. Várni foglak. BC"

Kissé vidámabban dugtam a papírt a zsebembe, amikor is valahol a másodikon nyílt a lift ajtaja. Felemeltem a fejemet, hogy megnézzem, ki akar beszállni, és egy tizedmásodpercre elfelejtettem levegőt venni, ahogy a velem szemben álló Hyunjinra néztem. Látszólag ő is meglepődött rajta, hogy lát engem, hiszen földbe gyökerezett lábakkal ácsorgott egy helyben.

- Öhm... Nem szállsz be? – húztam fel az egyik szemöldökömet és átkoztam az egész kialakult helyzetet. Miért ennyire kínos, ha találkozom az egyik legjobb barátommal? Ezt nem hiszem el...

- Ja, de. – kapott észbe ő is, majd belépett mellém a fülkébe. Annyira tapintható volt a feszültség közöttünk, hogy nem mertem felemelni a fejemet, csak szorosan a földre szegeztem tekintetem. – Meg-meggyógyultál? – hallottam meg szakadozott kérdését és nem tudtam hova tenni ezt az új, hebegő-habogó énjét, aki nem tud velem normálisan beszélgetni. Nem tesz pejoratív megjegyzéseket és nem néz rám. Csodás.

- Aha. – hoztam én is kelletlen formámat. Mikor is érünk fel az ötödikre? Ez így egy életnek tűnik... - Hyunjin... - emeltem meg végül nagy nehezen a fejemet, hogy megpróbáljak értelmes kommunikációt is lefolytatni vele, ha már úgyis ilyen szuper módon kettesben maradtunk.

- Nem, Alli. – rázta meg a fejét ő, amitől kikerekedtek a szemeim. – Nem fogom elmondani.

- De...

- Nincs, de. Fogadd el, vagy engedd el, bánom is én. – túrt bele szokásához híven a hajába és ekkor méltóztatott végre rám is nézni. – Nem kérek bocsánatot, nem mondom el mi volt, és nem is várok semmit tőled. Csak megtettem, mert ezt akartam. Ennyi.

- De... - próbálkoztam újra, sikertelenül.

- Menj, ez a te emeleted. – biccentett állával kifelé, amikor is valóban megállt a lift és kinyitotta üveg ajtaját. – Majd beszélünk, csak kell még egy kis idő, hogy...

- Hogy mi, Hyunjin? – tártam szét a karomat, de már közben kiléptem a szerkezetből.

- Hogy ne szeresselek. – és újra bezárult a lift, Hyunjin pedig eltűnt a szemem elől, ahogyan két nappal ezelőtt is.

Lehunytam a szemeimet és máspercekig úgyis tartottam, ahogyan igyekeztem feldolgozni mondandóját. Jól hallottam? Valaki mondja, hogy rosszul hallottam... Ugye nem... Ugye nem szerelmes belém mégis? Mi-miért történik ez velem? Miért van ez velünk? Én ezt idegekkel nem bírom már felfogni!

Ahelyett, hogy elindultam volna a próbaterembe, a mosdó felé vettem az irányt és sietős léptekkel bezártam magam az egyik fülkébe, mielőtt könnyeim utat engedhettek volna maguknak. Hogy történt ez? Néhány hete még csak Alli voltam, az európai származású gyakornok, sok-sok barátnővel és baráttal. Na, meg egy olyan baráttal, akivel kicsit szorosabbra fűztük a kapcsolatunkat, mint az szokás.

Ma meg? Ma elméletileg Bang Chan barátnője vagyok, akiről kiderült, hogy kitudja, mióta belém van esve. Rólam pedig kiderült, hogy nagyjából ugyanazt érzem iránta, csak túl gyökér voltam, hogy észre vegyem és beismerjem magamnak. És, hogy ki vagyok még? A lány, akibe Hwang Hyunjin beleszerethetett, de senkinek – még neki sem – tűnt fel a dolog.

Amíg középiskolába jártam, otthon, a hazámban, egy fiú sem mutatott irántam konkrét érdeklődést, aki pedig mégis, az hamar megunta és békén hagyott, mondván oké, szép meg minden, de túl rizikós a személyisége és nem érdemes vele kezdeni. Itt pedig? Itt mindenki ezt a „rizikós" személyiségemet szereti...

Könyökömmel a térdemre támaszkodtam, míg arcomat a tenyerembe ejtve próbáltam összeszedni magam. Most mi legyen? Menjek Hyunjin után és szedjem ki belőle foggal-körömmel, hogy mi ez az egész, vagy hagyjak neki időt, hogy leüljön? Vagy mondjam el a dolgokat Channak, hátha neki lesz valami értelmes hozzászólása? Esetleg forduljak Seorihoz? Én már igazán nem tudom...

Pontban fél egykor léptem ki az üvegliftből, ami a tetőteraszon állt meg, amit ritkán látogatnak az itt tartózkodók, mivel általában senkinek nincs ideje feljönni ide. Valamint sokszor a létezéséről is megfeledkezünk, ami egy bűn, hiszen elképesztően szép innen a kilátás. Emellett komplett pihenőhelyiségként funkcionál a részleg, ahová kisebb bútorokat telepítettek, hogy mindenkinek kényelmes lehessen idefent...

- Alli! – hallottam meg Chan hangját és, ahogy közelebb sétáltam meg is pillantottam szőke fejét, ahogy vigyorogva integet felém. Én is elmosolyodtam ettől és most már még lelkesebben siettem oda hozzá.

- Szia. – hajoltam le hozzá – mivel a földön ücsörgött – hogy egy köszöntő csókot nyomjak a szájára. – Mi ez? Piknikezünk?

- Pontosan. – bólintott a kezem után nyúlva és engem is lehúzott maga mellé. Lerúgtam a sportcipőmet, és törökülésbe helyezkedtem a pokrócon. – Megkérdeztem egy közeli barátnődet, hogy milyen ideális randit képzeltél el magadnak és...

- Légyszi, mondd, hogy nem Yejivel beszéltél erről... – takartam el mindkét kezemmel az arcomat félbe szakítva őt. Chan édesen nevetni kezdett, majd felém nyúlva elvette előlem a kezeimet.

- De, vele beszéltem. – csücsörítette össze ajkait, ahogyan én szoktam. – És el is mondta, hogy neked nincs olyan, hogy ideális randi, mert zavarba jössz még csak a randi és a párkapcsolat gondolatától is.

Zavartan magam elé húztam a térdeimet és azokat átkarolva kínosan néztem a fiút. Yeji és Seori az egyetlen itteni barátnőim, akiket beavattam rémes előéletembe a suliban, miszerint úgy menekültem a párkapcsolattól, mint a tűztől, és még ha véletlenül randira is hívtak, biztosan lemondtam valami hülye indokkal.

- Ez olyan kínos. – fúrtam fejemet két térdem közé. – Nem akartam, hogy kiderüljön...

- Mi? Hogy sosem randiztál még? – simított Chan kedvesen a hátamra és finoman maga felé kezdett húzni. Megingattam a fejemet, ami elég érdekesen nézhetett ki, hiszen még mindig a két lábam között volt a fejem. – Akkor?

- Hogy félek a randizástól. – motyogtam kelletlenül. – Sosem akartam, hogy kiderüljön és megnyúzom Yejit, ha legközelebb látom...

Channak végre sikerült teljesen a mellkasára húzni, így kénytelen voltam kiszedni a fejemet a lábam közül és inkább a mellkasának dőltem, míg ő egy ölelésbe vont.

- Nincs ezen semmi ciki, Alli. – susogta a hajamba, amit kivételesen kiengedtem tánc után, mert mostanában rájöttem, hogy állandóan össze van kötve és kezdett idegelni. – Lehet, hogy azért féltél tőle, mert még sosem próbáltad. Márpedig az ismeretlen sokszor ijesztő tud lenni. Főleg, amikor izomból neked szalad a folyosón, utána mindketten hanyatt estek...

Erősebben fúrtam a fejemet a fiú mellkasába és konkrétan szerettem volna azonnal elsüllyedni. Kezeimmel a pólójára szorítottam, hogy biztosan ne tudjon eltolni magától, mert most nagyon nem akartam, hogy lássa az arcomat. Úgy utáltam az első találkozásunk történetét! Annyira kellemetlennek és végtelenül közhelyesnek tartottam az egészet. Csupán két hónapja éltem még Szöulban, és mivel nem a jó tájékozódásomról vagyok híres, rittig rossz emeletre mentem véletlenül egy próba alkalmával. Mikor már percek óta bolyongtam az egyébként hasonló emeleten, Seori megszánt, felhívott és elmagyarázta, hogy merre kell mennem. Utána hozzá tette, hogy késésben vagyok és nem ártana sietnem, szóval mintha puskából lőttek volna ki kezdtem el rohanni a lifthez. Ekkor történt, hogy a bambaságomnak köszönhetően neki rohantam valakinek, aki Bang Chan volt személyesen a Stray kidsből... Mivel, akkor még csak habogtam koreaiul, nem tudtam alkalmazni a szokásos humoromat, szóval összemotyogtam egy sajnálomot és már mentem is tovább.

- Ne emlegesd! – nyöszörögtem a pólójának és éreztem, ahogy a nevetéstől rázkódni kezdett a teste. – Annyira ciki volt az egész. Utána sokáig nem mertem a szemedbe nézni...

- Én aranyosnak találtalak. – kezdte egyik ujja köré tekerni a hajtincsemet és játékosan neki támasztotta az állát a fejemnek. – Csak sajnáltam, hogy elszaladtál, mert szerettem volna megkérdezni a neved...

Erre viszont már muszáj volt elmosolyodnom és felemelnem a fejemet. Látszólag ő is örült, hogy végre nem a fejem búbjával kell kommunikálni, hiszen egyből a csípőm köré fonta a karját és úgy húzott magához, hogy könnyedén meg tudjon csókolni. Jólesően belesóhajtottam a csókunkba, és megpróbáltam valami kényelmesebb pózt felvenni, ugyanis lábaim kezdtek eléggé zsibbadni. Elöntött a tökéletes megkönnyebbülés érzése Chan karjai között és hosszú ideje először, újra azt éreztem, hogy haza értem. Szinte sose beszéltem róla, hogy néha mennyire rám tört a honvágy és a magány. Mindig eltemettem vagy burkoltan megemlítettem csupán a lányoknak a dormban, de komolyabban sosem mentem bele.

Most azonban, mintha az összes ilyen érzésem tova szállt volna. Nem is értettem, hogy sokáig miért nem hagytam magamnak, hogy az érzéseim utat törjenek. Lehet, hogy...

Egy kisebb köhintéssel húzódtam el Chantól, aki értetlenül pislogott rám. Elakartam terelni a szituációt másfelé, úgyhogy rávettem, hogy inkább együnk és beszélgessünk másról. Szóba került a munka – természetesen – kérdezősködött az otthonomról, meg úgy random dolgokat osztottunk meg egymásról, ahogyan azt az emberek egy kapcsolat elején teszik. Kiderült, hogy meglehetősen sok közös van bennünk és elég hasonlóan látjuk a világot, ami rendesen megmelengette a szívemet.

- Beszéltél mostanában Hyunjinnal? Tudod, amióta... - célozgattam finoman rá, hogy alig egy hete elmondtuk a fiatalabb fiúnak, hogy alakul köztünk valami. Chan a szájába dobott egy gumicukrot és bólintva rám nézett.

- Persze, ma reggel együtt jöttünk az ügynökségre és végig beszélgettünk. – töprengett el, én meg igyekeztem nem felsóhajtani hangosan, hogy ne bukjak le. Nem szerettem volna, ha rájön, hogy én nem beszélek vele. – Miért? Történt valami? Vagy baj van?

- Nincs – ráztam meg a fejemet és már akkor tudtam, hogy túl hamar reagáltam. – Tényleg nincs. Csak érdekelt.

- Ha nem lenne baj, nem kérdezted volna. – húzta össze a szemöldökét. A számat rágcsálva kaptam el róla a tekintetem és inkább a délutáni napfénybe öltözött város látképére függesztettem szemeimet. – Alli... - suttogta közelebb hajolva hozzám és a karomra simítva kért, hogy forduljak újra felé.

Nem tudtam mit kellene tennem. Valljam be, hogy mi is történt pontosan? Hogy Hyunjin megcsókolt és lelépett? Vagy, hogy ma reggel azt mondta szeret? Hazudjak egy csöppet vagy legyek őszinte? Úgyis tudtam, hogy mi fog történni, mivel már túl jól ismertem magam...

- Hyunjin megcsókolt. – nyögtem ki váratlanul a semmibe. Chan keze úgy állt meg a simogatásban, ahogyan a levegő is megfagyott a tetőteraszon közöttünk. Örültem, hogy háttal ülök neki, mert túlságosan féltem volna a szemébe nézni.

- Tessék? – kérdezett vissza.

- Hyunjin megcsókolt. – ismételtem el magam, mintha csak az előbb nem hallotta volna, amit mondtam. – Két napja, a próbateremben.

- És ezt miért csak most mondod? – hangja nem emelkedett meg nagyon, sőt egyáltalán nem, azonban hallottam, hogy rendesen frusztrálja a dolog. – Vagy mi történt pontosan? Én...

- Bejött, ahogy szokott tudod segíteni a táncban. – fújtam ki hosszan a levegőmet. – Utána beállt mellém, táncoltunk és egyszer csak megcsókolt. Mikor abbahagyta azt mondta, hogy még utoljára megakarta tenni és lelépett. Ennyi történt. – hadartam el szokásomhoz híven és most már megfordultam, mert látni akartam a reakcióját. Chan a fejét leszegve bámulta a földet és nagyon úgy nézett ki, mint, aki sokkot kapott. – Most haragszol? – susogtam magam elé, zavarosan harapva alsó ajkamba.

- Rád? – emelte fel a fejét és megingatta azt. – Dehogy haragszom. Csak nem értem miért nem mondtad el...

- Én...

- Illetve, de értem. – javította ki magát. – Inkább le vagyok döbbenve, amiért...

- Amiért Hyunjin megcsókolt? – próbáltam eltalálni a mondata másik felét, de egy újabb fejrázást kaptam válaszul.

- Amiért nem jöttem rá korábban, hogy Hyunjin érez irántad valamit. – bal kezével beletúrt a hajába és kelletlenül elmosolyodott. – Istenem, de bolond vagyok! Hát persze, hogy szeret téged!

- Chan, te meg honnan veszed ezt? – kapkodtam a fejemet hitetlenül, teljesen elvesztve a fonalat. – Én nem is mondtam, hogy...

- Nem is kellett, Alli. – tette kezét a vállamra. – Annyira hülye vagyok és önző! Hogy tehettem ezt csak így ilyen meggondolatlanul?

- Chan... - próbálkoztam meg még egyszer, de mondandóm ismét bennem maradt.

- Sajnálom, Alli. – nézett mélyen a szemembe valami fura szomorúsággal, amit nem tudtam hova tenni. – Nem kellet volna ezt így elkapkodnunk. Több időt kellett volna hagynom mindkettőnknek. És beszélnem kellett volna Hyunjinnal is erről a dologról négyszemközt. Nem csak úgy letámadni és esélyt se adni neki a megszólalásra...

Éreztem, ahogy könnyeim lassan folyni kezdenek az arcomon és el sem akartam hinni, hogy ez tényleg így történik. Hogy hibáztathatja saját magát, amikor semmiről nem tehet? Itt egyedül én vagyok a hibás, amiért egy utolsó cafka vagyok!

- Miért te sajnálod, Chan? Én sem ellenkeztem, amikor ez megtörtént kettőnk között! – mutattam magamra, majd rá jelezve, hogy ketten vagyunk ebben. Szabad kezemmel megtöröltem az arcomat és megingattam a fejemet. A fiú két keze közé fogta az arcomat és a lehető leglassabban törölte le hüvelykujjával a szememből kicsurranó könnyeket.

- Neked sem hagytam időt, Alli. – suttogta kettőnk közé. – Neked is át kellett volna gondolnod, hogy mit érzel...

- De én tudom, mit érzek. – a hangom olyan erőtlen volt, hogy nem ismertem magamra. Hol van ilyenkor a poénkodós, állandóan vidám lány, akit mindenki kedvel?

- Biztos vagy benne? – mosolygott szomorúan Chan ujjával folyamatosan az arcomat cirógatva. Bólintottam, de ő erre az ellenkezőjét cselekedte. – Nem hiszem, Alli.

- Én veled akarok lenni. – nyúltam újra a pólója szegélyéhez, hogy valami kapaszkodót keressek, ugyanis azt éreztem a világ kezd kifordulni magából. Percek! Percekkel ezelőtt még tökéletes volt minden. Erre most itt ülök sírva és azt se tudom hol áll a fejem. – Én nem szeretem Hyunjint úgy.

- Vagy csak nem mersz szembenézni az érzéseiddel. Ahogyan velem sem mertél... - mondta ki az igazságot, nekem meg hirtelen bevillant minden.

Ahogy Hyunjin mindig átfogta próba címszó alatt a derekamat, és állát a nyakhajlatomba temette, miközben erre semmi szükség nem volt. Én mégis akartam, hogy így öleljen. Eszembe jutottak az egész éjszakai cseteléseink, hogy minden hülye aprósággal felhívtuk egymást és alig vártam a pillanatokat, amikor újra láthatom. Az összes csókunk, apró érintésünk felrémlett bennem és úgy zúdultak rám az eltemetett érzelmek, hogy csak még keservesebben kezdtem ettől sírni.

- Chan... - susogtam újra a velem szemben ülő nevét. – Én ezt nem így akartam! – nyögtem elhaló hangon, hiszen a könnyeim elnyelték mondanivalómat.

- Tudom, Alli. – döntötte neki homlokát az enyémnek. – Egyikünk se. De hát ki tud megálljt parancsolni a szívének?

Szerettem volna neki mondani még valamit, de elhagytak a szavaim és egyre erőteljesebben kezdte rázni testemet a zokogás. Chan magához ölelt, de most nem nyugtatott meg vele. Csak egy utolsó, szemét perszónának éreztem magam, amiért idáig jutottam.

Igen, szerettem Hyunjint. És igen, szerettem Chant is. De erre miért így, miért most kellett rádöbbennem?