- Unni! Unni! – érkezett valahonnan, szinte visszhangosan Seori hangja, én pedig kiszakadva a képzeleteimből pislogtam a lányra, aki szemöldökét ráncolva mért végig engem. – Vagy tízperce szólongatlak. Minden oké?

- Mi? Persze. – bólintottam, és közben rádöbbentem, hogy a kezemben fogott bögrében elkezdett kihűlni a kakaóm. Seori félre billentette a fejét és csípőjével az asztalnak támaszkodva próbált jelezni nekem, hogy nem hiszi el, amit mondtam.

Minden lánnyal itt a dormban nagyon közeli viszonyban vagyunk, és bármikor számíthatunk egymásra. Azonban valahogy mégis Seori áll hozzám a legközelebb és mondhatni ő a legjobb barátnőm, ha szabad így kivételeznem vele. Mikor Szöulba jöttem ő volt az első, aki kereste a társaságomat és idő előtt összebarátkoztunk. Ő ugyan csak Daeguból költözött a fővárosba, mégis valahogy az kötött össze minket, hogy távol vagyunk a családunktól.

- Akkor miért nem fogy a kakaód? Máskor, azért iszod lassan, mert beszélsz. De most csak némán nézel magad elé, és ez baromi ijesztő. – jegyezte meg, majd ő is a szájához emelte saját bögréjét, ahogyan én is.

Igazság szerint a tegnapi nap óta, amikor a szertárban Chan szerelmet vallott nekem, ismét kicsit megzavarodtam. Csak, most nem azért mert nem tudtam eldönteni mit akarok. Inkább csak frusztrált voltam, hogy nem tudom, hogyan állunk majd Hyunjin elé és közöljük vele a dolgot. Na, nem azért mert haragudna, vagy jelenetet rendezne, hiszen már korábban is említette, hogyha úgy döntenék, hogy randizni akarok valakivel, ő majd vállszélességgel támogatni fog. Inkább csak nehezemre esett rávenni magam, mert így is úgy is kellemetlen beszélgetés lesz, akárhogyan számolunk...

- Lehet, hogy nyomaszt kicsit valami. – vallottam be az ajkamba harapva. Eközben kinyúltam a pulton, ahol ültem, hogy dobjak a kakaómba pár pillecukrot. Seori csendesen várta, hogy magamtól kezdjek bele a mesébe, így egy mély levegőt véve úgy döntöttem eljött az ideje, hogy színt valljak. – Körülbelül egy hete megint sokáig maradtam a táncteremben, ahogy szoktam. – kezdtem bele, amit barátnőm egy apró bólintással nyugtázott, mivel nem lepte meg a dolog. – Mielőtt el akartam indulni hazafelé, rájöttem, hogy a zeneteremben hagytam a power bankom, úgyhogy visszamentem és...

- A lényeget, mert ha belemész, a részletekbe reggelig itt leszünk. – mosolyodott el kedvesen Seori, amitől nekem is viszonoznom kellett a gesztusát, hiszen valóban látszott, hogy mennyire jól ismer már.

- A zeneteremben ott volt Chan és beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy tetszik neki egy lány, utána, hogy én tetszem neki és utána majdnem megcsókolt, de hívott Aemin, így nem csókolt meg, de végül mégis csak csókolóztunk és utána elszaladtam, meg nem kerestem egy hétig, mert nem tudtam mi van. Meg ugye Hyunjint is kerültem, amit megbántam, de közben tegnap Chan szerelmet vallott nekem és megint megcsókolt és azt hiszem én is belezúgtam. – hadartam el egy szuszra. Seori néhány másodpercig csak pislogott maga elé, hogy felfogja a hallottakat, ami után egy tizedmásodperc alatt kerekedtek ki a szemei és nézett rám újból.

- Hogy mi van? – tátotta el a száját és a biztonság kedvéért letette a kakaóját az asztalra maga mögé, hogy ne ejtse ki. – Mi? Te meg Chan? Mi?

- Aha, úgy tűnik. – takartam el az arcomat zavaromban a kezemmel, mert nem bírtam a lányra nézni.

- De én... Fú, le kell ülnöm. – húzta maga alá a széket, ami mellett volt és le is huppant rá, mint, aki sokkot kapott. – Azt hiszem, lehet jobb lett volna, ha lassan mondod el...

Halkan felkuncogtam kijelentésén és igazat adtam neki, mert, akkor valóban nem kapott volna sokkot a sok információtól. Belekortyoltam a már félig kihűlt kakaómba és vártam, hogy összeszedje magát és valami értelmeset mondjon, már ha összejön neki.

- Először is – emelte fel az egyik ujját percekkel később, amire felkaptam a fejemet és csillogó szemekkel vártam reakcióját. – tudtam én mindig is, hogy tetszik neked Chan és ugyan letagadhatod, de a legjobb barátnőd vagyok, és ismerlek, jobban, mint hinnéd...

És megint igaza volt, ami miatt utáltam őt. Nyíltan sosem mondtam ki – de még magamban sem – de való igaz, mindig is tetszett nekem Bang Chan, csak ugye nem ismertem be, mert féltem a következményektől. Ráadásul elvoltam Hyunjinnal meg a kis afférunkkal, szóval szerencsére eltemethettem magamban az érzéseimet jó mélyre, mielőtt azok úgy dönthettek volna, hogy elmélyülnek. Csak hát Chan ezt most szerencsére másként gondolta, amit még nem döntöttem el, hogy jó-e vagy sem.  

- Másodszor – tette fel most a középső ujját. – mi van Hyunjinnal?

- Ő csak a barátom. – vontam meg a vállamat. Seori felhúzta a bal szemöldökét, így korrigáltam magam. – Egy barát, akivel néha lefekszünk. De ez nem jelenti azt, hogy érzelmi kötődés is alakult ki nálunk.

- Biztos vagy benne?

- Persze. – bólintottam határozottan. – Én biztosan nem nézek rá másként.

- És szerinted ez az ő részéről is így van?

Egyből rá akartam vágni, hogy természetesen, de valamiért nem mertem. Sosem esett róla köztünk szó, hogy esetleg ő többet akarna tőlem, ahogyan én sem akartam tőle. Akkor meg miért merült volna fel bennem kétely ezzel kapcsolatban?

- Igen. – nyögtem ki végül, de látszott a velem szemben ülőn, hogy nem győztem meg. – Amúgy is! Vasárnap a sunbae-hobae vacsin elmondjuk neki Channal, hogy hát mi, szóval...

- Szóval? Jártok? – vakarta meg a halántékát Seori, és féloldalas, pimasz mosolyra húzta a száját.

- Nem, még nem... - kaptam el róla újra a tekintetemet. – Inkább, hogy alakul köztünk valami, tudod...

- Tudod, Alli, én csak nem akarom, hogy te gyere ki rosszul az egészből. – harapott az ajkaiba kicsit szomorúan, amitől ismét meglepetten pislogtam rá. – Nehéz ez a helyzet, én tudom, és kívánom nektek, hogy minden jó legyen. De ha belegondolsz, annyi, de, annyi akadály van még előttetek. És nem feltétlenül Hyunjin a legnagyobb.

Szerettem volna még mondani neki valamit, hogy ez igaz vagy nem így van, de nyelvemre görcsöt kötöttek és komolyan mondom, hogy esélyem sem volt megszólalni.

Izzadságtól nedves kezekkel és hevesen dörömbölő szívvel szálltam ki a kocsiból, a szórakozóhely előtt, amit a Twice tagok béreltek ki egy kis esti összejövetelre. Bár azt hinné az ember, hogy valami puccos helyre hoztak minket, erről szó sem volt. Egy átlagos hely volt, karaokével, rendes asztalok helyett alacsony raklapos asztalokkal valamint babzsákfotelekkel és néhány árkádi játékkal. Pár hónapja ugyanezen a helyen ünnepeltük Sana születésnapját, így már teljesen ismeretlen sem volt számunkra a hely.

- Sziasztok! – ugrottak fel az egyik rakat babzsákról korábbi lakótársaink Yuna, Yeji és Lia személyében.

- Sziasztok! – rohantam azonnal a lányok karjaiba és mind a hármójukat egy szoros ölelésben részesítettem. – Ryujint és Chaeryoungot hol hagytátok?

- Mosdóban vannak, mindjárt ők is jönnek ide. – mosolygott Yeji kezét átvetve a vállamon. – Isztok valamit?

- Én előtte köszönök a többieknek, de mindjárt csatlakozom. – bontakoztam ki barátnőm öleléséből és már irányomat a többi ismerős arc felé is vettem. Mint meg tudtam pár napja a Got7 sunbaenimeknek előző éjjel Japánba kellett utazniuk, így ők lemondták a mai vacsorát, de megígérték, hogy a következőt ők maguk fogják szervezni. Így váltottam pár szót a Twiceos lányokkal és megígértem Dahyunnak, hogy mindenképpen félrevonulok vele egy kicsit beszélgetni, amit már valóban hetek óta szerveztünk.

Visszaültem az egyik sarokba, ahol jóval több babzsákfotel volt és Yejivel kezdtem beszélgetni, de persze a többi lánnyal is állandó kommunikációban voltunk. Annyira belefeledkeztem régen látott barátaim társaságába, hogy esküszöm majdnem felsikítottam, amikor valakinek a keze a szememre csúszott.

- Megütlek a poharammal, ha nem árulod el ki vagy! – ugrottam volna meg, de a babzsákfotel ebben megakadályozott így szánalmasan visszahuppantam a fenekemre.

- Milyen kis fenyegetőző vagy ma! – hallottam meg magam mögül egy mély hangot, amire kikerekedtek a szemeim és vidáman tápászkodtam fel végre a helyemből.

- Felix! – vetettem magam azonnal az ausztrál fiú karjaiba, aki rögvest viszonozta az ölelésemet. – Úristen, mintha ezer éve nem láttalak volna! – húzódtam el tőle és közben térlátásban láttam, ahogy a lányok is felállnak és köszönnek az újonnan érkezőknek.

- Mert tán, annyi is volt! – bólogatott egyetértve velem a fiú. – Mesélj már! Hogy vagy? Sikerült befejezni a koreódat? Nincs még eleged a lányokból?

- Hé! – bökte oldalba az éppen mellénk lépő Aemin és gyorsan ő is megölelte a fiút. – Tudod, hogy túlságosan szeret minket és emiatt sose lenne belőlünk elege!

- Hát persze! – forgattam a szemem gúnyosan, amit Felix egy halk nevetéssel jutalmazott. – Olyanok vagytok, mint a földre szállt angyalok.

- Ugye? – pislogott szobatársam ártatlanul.

Mielőtt mélyebb beszélgetésekbe bocsátkozhattunk volna, Felix válla fölött kipillantva észrevettem, hogy Chan az italos pultnál ácsorog, így elnézést kérve két barátomtól, odamentem hozzá. A fiú éppen Chaeyoung és Jisung társaságában ácsorgott, így eltöprengtem rajta, hogy lehet inkább hagynom kéne, de akkor már észre is vettek.

- Alli-ya! – köszöntött elsőként Jisung, én pedig megpróbáltam a lehető legcsúnyábban nézni rá.

- Talán Alli noona! – fontam össze a karomat magam előtt. Jisung kiöltötte rám a nyelvét, mire a vállába bokszoltam, ahogyan mindig. Két hónappal vagyok idősebb csupán a fiúnál, így nem is nagyon vártam el tőle, hogy noonanak hívjon, de imádtunk ezzel állandóan viccelődni.

- Alli noona. – ízlelgette a szót Chaeyoung viccelődve, majd belekortyolt a kólájába. – Viccesen hangzik. Szólít így valaki?

- A fiú gyakornokok. – böktem a fejemmel, abba az irányba, ahol éppen Jeongin és Seungmin ültek a már említett fiúkkal. – Meg Jeongin is, mert megegyeztünk, hogy én meg oppának hívom őt...

- Pedig senkit nem hívsz oppának! – kerekedtek ki Chaeyoung szemei. Megvontam a vállamat, hiszen igaza volt. Tekintve, hogy én magam nem voltam koreai, és egy európai országban nőttem fel, ahol a sok kamu kpopper tönkre tette nekem ezt a szót, megmondtam nekik, hogy megadom a tiszteletet meg minden, de nem vagyok hajlandó senkit oppának hívni. Ezt pedig teljes mértékben elfogadták.

- Ő a szerencsés kivétel. – mosolyogtam kedvesen. Vettem egy kisebb levegőt és félve Chan felé fordultam. – Tudunk beszélni?

A fiú bólintott és elnézést kérve két barátjától már félre is húzódott velem egy csendesebb sarokba, ahol meglepő módon nem tartózkodott senki. Az ujjaimat tördelve dőltem neki a falnak, szokás szerint, míg Chan most kivételesen tisztes távolságban állt meg előttem.

- Jól vagy? Idegesnek tűnsz... - simított kedvesen a vállamra, én meg, mint egy paranoiás kapkodtam, hogy valaki ide néz-e, de szerencsére a többi majdnem negyven ember el volt foglalva a saját kis társaságával. Channak is feltűnt, hogy kapkodom a fejem, amitől ő csak elnevette magát. – Aranyos vagy, amikor izgulsz. 

- Te miért nem izgulsz? – néztem mélyen a szemébe. - Vagy jól leplezed? Mi a titkod? Áruld el...

- Hé, nyugi, minden rendben van. – húzta végig hüvelykujját az állam vonalán, amitől lágyan felsóhajtottam. – Én is izgulok kicsit, de bízom benne, hogy nem lesz semmi probléma. Ismerem Hyunjint, te is, szóval okés lesz a dolog. Kivéve, ha kiderül, hogy ő is érez irántad valamit...

- Arra nem látok sok esélyt. – ingattam meg a fejemet. – Barátságnál több nincs köztünk. Illetve érzelmileg. De most már úgy sem, szóval... - habogtam össze-vissza. Chan ismét elnevette magát és nyomott egy gyors puszit a homlokomra, amitől elárasztott a melegség és a megkönnyebbülés egy pillanat alatt.

- Menjünk.  – mondta. Egy apró bólintással követtem őt, hogy összeszedjük Hyunjint és félrehívjuk őt.

Kimentünk hárman a teraszra, miután elszakítottuk a fiút, aki éppen megtalálta a léghoki asztalt és úgy döntött elveri benne a gyakornok srácokat. Meglepődött, amikor ketten is mellé álltunk, hogy elhívjuk, de végül csak megvonta a vállát és kijött velünk.

- Mizu? Ugye nem most akarjátok bevallani, hogy megöltetek valakit és új útlevélre van szükségetek? – vigyorgott ránk szélesen, amitől én felkuncogtam, Chan pedig visszafojtott mosollyal fordította el a fejét. – Csak mert ha kiderül, hogy nélkülem ástátok el a hullát, elég mérges leszek... Meg a többiek is.

- Ne aggódj, tudom, hogyha hullaásásról lenne szó, téged kellene, először hívjalak. – veregettem vállon a fiút, aki elégedetten villantotta ki a fogait kijelentésemre. – Most valami másról akartunk beszélni veled...

- Igen? – meresztette ki szemeit és kissé értetlenül állt a szituáció előtt. Ugyan szerettem volna én mondani neki el az egészet, túlságosan remegett a kezem és egy apró biccentéssel jeleztem Channak, hogy szeretném, ha inkább ő beszélne helyettem. – Kezditek rám hozni a frászt...

- Nem szeretnék köntörfalazni, szóval csak kimondom kerekeken. – tapsolt egyet Chan, hogy hitelesítse mondandóját. – Úgy néz ki alakul valami köztem és Alli között... Ugyan még nem tudjuk mi lesz a dologból, de mindenképpen szerettünk volna neked beszélni erről először, mert hát tudod...

Hyunjin elnyílt ajkakkal, hümmögve bólintott egyet. Visszafojtott lélegzettel vártam a reakcióját és olyan hosszan hallgatott, hogy féltem valami baj van.

- Ez tök szuper, srácok. – mosolyodott el újból szélesen, habár valamiért nem keltett teljesen őszinte érzéseket bennem. – Örülök nektek, komolyan és remélem valami szép dolog alakul ki köztetek. És nagyra értékelem, hogy nekem mondtátok el először.

- De ugye nem haragszol vagy valami? – próbáltam fejtegetni azt a bizonyos Shrek féle hagymát, hátha egy belsőbb rétegben megbántottuk őt ezzel. Hyunjin legyintett.

- Dehogy, Alli. Mondtam, hogyha találsz valakit, akivel eltudod, magad képzelni én leszek a legboldogabb a világon. Végtére is az egyik legjobb barátom vagy. Chan hyung pedig tökéletes választás számodra – tette kezét a vállamra és még meg is lapogatta azt. – Az, hogy volt köztünk az a dolog, az pontosan ugyanazt jelentette mindkettőnknek. Stressz levezetést, nem igaz?

- De. – válaszoltam megkönnyebbülten. – Akkor? Jók vagyunk?

- Persze. – kacsintott ránk. – Most pedig visszamegyek, és megnyerem az összes kör léghokit! Azok a gyakornokok nagyon bezsongtak, de még nem tudják, hogy Hwang Hyunjint nem tudják csak úgy legyőzni!

Hyunjin intett egyet felénk, majd belépett a terasz üvegajtaján és kettesben hagyott minket Channal. Izgatottan csillogó szemekkel fordultam felé, ő pedig ösztönösen fonta karjait a derekam köré, hogy közelebb húzzon magához.

- És most? – helyeztem én is kezemet két vállára. – Mi van velünk?

- Nem tudom, Alli. – kérdezett vissza egy kisebb levegővétel közben. – Mi van velünk?

Pimaszul kivillantottam a fogaimat és nem törődve vele, hogy az üvegablakon át megláthatnak minket az odabent levők, közelebb hajoltam hozzá és ajkaimat az övéinek nyomtam, hogy szavak nélkül adjak választ kérdésünkre. Magunkat akartam. Együtt.

Pár nappal a csodás sunbae-hobae vacsora után, ahol sikerült minden barátommal beszélgetnem és majdnem mindenki számára kiderült, hogy alakul köztem és Chan között valami, újból a táncteremben töltöttem a fél – vagy éppen teljes – napomat, hiszen készültünk a lányokkal egy nyilvános fellépésre, ahová nem csak cover táncokat, hanem saját koreokat is akartunk vinni. Mivel én voltam a csapat aktuális főtáncosa, nekem kellett valamit kitalálnom, ami nem túl kihívó, de mégis olyan, amire az emberek felfigyelnek, és nem fordulnak el két tizedmásodperc után.

Egy Ariana Grande számot választottam, hiszen imádtam az énekesnőt és nagyon könnyedén tudtam a zenéire koreot csinálni. Most a döntésem az Into you című számára esett. Nagyjából megvoltam az elejével és, azokon a részeken próbáltam finomítani, amikkel nem voltam teljesen elégedett, amikor is nyílt a terem ajtaja és mi meglepő Hyunjin lépett be rajta.

- Szia. – állítottam le a zenét, hogy ne érezze, nem érdekel a jelenléte. – Hogy-hogy itt? Azt hittem ma nem értek rá.

- Csak látni akartalak. – vonta mag a vállát és ledobta a kabátját a kanapéra, majd mellém állt. – Baj? Vagy zavarlak?

- Nem, nem zavarsz. – ráztam meg a fejemet, és nem értettem miért rándult görcsbe a gyomrom a kijelentésétől. Korábban sosem mondott még nekem ilyet, miért most kezdi el? – Akarsz segíteni a táncban?

- Mindig. – biccentett. Meghagytam neki, hogy várja meg, amíg beállok a kezdő pozícióba és majd utána indítsa újra az Ariana számot.

Letérdeltem a földre, leszegtem a fejemet és jeleztem neki, hogy kezdődhet. A zene jól ismert introja megtöltötte a kis tánctermet, és a testemet, így olyan ösztönösen kezdtem mozogni, hogy nem is figyeltem szinte a körülöttem történő dolgokra. Szokás szerint hagytam, hogy átjárja minden porcikámat a zene és eluralkodjon rajtam az a csodás adrenalin, amit ilyenkor szoktam érezni.

Megálltam körülbelül a zene felénél, ahol jártam a koreográfiában és hagyni akartam magamnak egy másodperc szusszanást mielőtt szembe fordultam volna a fiúval, hogy megnézzem a véleményét. Arra azonban nem számítottam, hogy két kar fog fonódni a derekam közé és húz egy már kicsit sem ismeretlen mellkashoz. Megdermedtem az ismerős érintés alatt és meg akartam volna fordulni, de a karok erősen szorítottak magukhoz, így erre esélyem sem volt.

- Hyunjin... - leheltem magam elé a fiú nevét és nem tudtam hallja-e a hangos zenétől, vagy, hogy érdekli-e egyáltalán...

Nem válaszolt semmit, csak mozgatni kezdte a testét, amire az enyém is szinte rögtön reagált. Valami teljesen más koreográfiára táncoltunk továbbra is ugyanarra a zenére – ami miután véget ért, újraindult - amíg ő szembe nem fordított magával. Szemét ellepte a sötét köd, és tagadnám, ha azt mondanám, én nem éreztem a levegőben tapintható feszültséget magunk között. Hagytam, hogy úgy mozgasson, ahogy kedve tartja, és észre sem vettem mikor indult újra a zene.

Azon kaptam magam, hogy lihegve állok vele szembe, mire ő kiseperte izzadt hajamat az arcomból és államra fogva húzott közelebb magához. Ellenkezni akartam, hallottam a vészjelzéseket a fejemben, hogy álljak le, de a testem nem követte, amit az agyam mondott neki. Hagytam, hogy Hyunjin szája megtalálja az enyémet és úgy csókoljon, ahogyan mindig is tette, mintha mi sem történt volna. Nyelve régi jó barátként bocsátkozott táncba az enyémmel és még óvatosan meg is húzta alsóajkamat, ahogy egyre erőteljesebben kebelezte be a számat. Kezei a csípőmbe martak, az én kacsóim pedig erőtlenül támaszkodtak a vállain.

Levegő után kapkodva, a csóktól felduzzadt vörös ajkakkal vált el tőlem és mintha egy másodpercre szomorúságot véltem volna felfedezni a szemében, ahogy hüvelykujját végig húzta alsó ajkamon.

- Muszáj voltam – lihegte két levegővétel között, bár alig hallottam a hangszórókból szóló zene miatt. – Muszáj voltam, még egyszer utoljára megtenni. Még utoljára érezni akartam a csókod ízét. – és nem törődve a döbbent arcommal, valamint a továbbra is folytatódó zenével, csak úgy kisétált a teremből.

A térdeimre zuhantam, amikor már nem bírtam tovább tartani a súlyomat és olyan elemi erővel kezdtem zokogni, hogy féltem belefulladok a könnyeimbe.