Négy nap. Négy teljes nap telt el, amióta az elfelejtett power bankom miatt visszamentem a zeneterembe, ahol kiderült Bang Chan egy ideje kedvel engem. Pontosan négy napja, hogy nem tudtam feldolgozni, mi valóban csókolóztunk, én élveztem utána pedig mindenféle beszélgetés nélkül kinyitottam az ajtót és eljöttem. Mint egy gyáva alak. Mert végtére az is voltam.

Az óta nem találkoztam egyik Stray kids taggal sem, hiszen Busanba utaztak egy fotózásra és fansingra, így volt időm bőven átgondolni a dolgokat. Illetve, lett volna rá időm, ha mertem volna utat engedni a gondolataimnak...

Nem voltam benne biztos, hogy mit érzek most hirtelen, hiszen, annyira váratlanul értek a dolgok. Egyik percben még viccelődve beszélgettünk, ahogy szoktunk, a következőben pedig az ajtó melletti falnál csókolóztunk, minta egész életünkben ezt csináltuk volna. Ó, te jó ég, mennyire mennyei volt az a csók! Azt hittem elolvadok Chan karjaiban, amivel magához szorított és kívántam, hogy bár soha, de soha ne érne véget ez a pillanat. Azonban, ahogy elhúzódott tőlem, berezeltem, és mint, akit puskából lőttek ki rohantam el.

A másik gondolatom, ami nem hagyott nyugodni, Hyunjin volt, hogy nevén nevezzem. Ez alatt a négy nap alatt kétszer is próbált hívni és üzeneteket hagyott nekem KakaoTalkon, amikre egyszavas válaszokat adtam, míg a hívásait elutasítottam mondván most nem alkalmas. Hwang Hyunjin az egyike, azon embereknek, akik a legjobban ismernek, szóval tudtam, hogy tudja, van valami, de nem mertem bevallani neki a dolgot. 

Mivel már idegesített, hogy megint tele van az agyam, természetesen a próbateremben kötöttem ki, hogy egy kis freestyle táncolással vagy az újonnan összerakott saját koreográfiámmal kicsit megnyugtassam a gondolataimat. Először az egyik kedvenc mixemet tettem be, amit bemelegítésnél szoktam használni. A körülbelül három percesre vágott zene alatt kellően belejöttem a dolgokba és lelkesen, nem törődve, azzal, hogy a hajamból kicsúszott a gumi és a felsőm kapucnija állandóan fel-le ugrál, csak elmerültem a mozdulataimban és élvezettel csináltam, amit szerettem.

Ahelyett, hogy a saját koreográfiámon dolgoztam volna, elindítottam a Dreamcatcher Deja vu című zenéjét, aminek néhány hónappal ezelőtt meg tanultam a táncát és kíváncsi voltam fel tudom-e idézni. Mindig is kedveltem a lány bandát, és imádtam a táncaikat, ugyanis rengeteg kihívást adtak nekem. Szívesen tanultam volna tőlük több koreográfiát is, de sajnos szinte lehetetlennek bizonyult...

Lihegve támaszkodtam a térdeimre, amint befejeződött a szám és próbáltam a megmaradt energiáimat megtartani, amikor egy hangot hallottam a hátam mögül.

- Még mindig nem nyújtod ki a lábad a rúgásnál és pontatlanok a lépéseid az előrefrénnél, amikor forogsz. – a mellkasomhoz kaptam a kezemet a meglepettségtől és csoda, hogy nem estem hasra, miközben a bejárat felé fordultam. Miért nem láttam a tükörből, hogy valaki bejött?

- Hyunjin! – rivalltam a fiúra, aki maga előtt összefont kezekkel támaszkodott a falnak és ki tudja mióta figyelt már engem. – Mi-mi...

- Mit keresek, itt vagy mióta állok itt? Ezt akartad kombinálni, jól sejtem? – vigyorodott el szélesen, mire egy grimaszba vágtam a fejemet, a felismeréstől, hogy ilyen jól ismer már engem. – Ne aggódj csak két perce jöttem. És a legelső kérdésre válaszolva pár órája értünk haza és mivel elérhetetlen vagy, jöttem, hogy megnézzelek.

- Honnan tudtad, hogy itt leszek? – szaladt ki a kérdés a számon, amit rögvest meg is bántam. Hyunjin felvonta a szemöldökét, ahogy rám nézet. Legyintettem egyet és kihasználva az érkezése keltette szünetemet a zene berendezéshez sétáltam, hogy igyak egyet. Hyunjin is ellökte magát a faltól, hogy közelebb jöjjön hozzám.

- Haragszol rám, Alli? – billentette félre a fejét, ahogy velem szemben neki támaszkodott az egyik hangszórónak, hogy ne tudjak kikerülni a tekintete elől.

- Miért haragudnék? – kérdeztem vissza, zavartan pislogva.

- Gondolom, mert napok óta baszol felvenni a telefont, amikor hívlak. Vagy az „igen", „aha", „minden oké" válaszaid is erről árulkodnak... - vont kérdődre. Leengedtem magam mellé a kezemet, amiben tartottam az üvegemet és igyekeztem valami logikus magyarázatot találni, arra, hogy mi bajom van, mert egyszerűen képtelen voltam az igazságot elmondani. – Megbántottalak valamivel? Mert esküszöm ezen agyaltam, hogy mit mondhattam, de...

- Fogd már be! – ütöttem meg a vállát, amitől ismét felszaladtak az égig a szemöldökei és végre megvillantotta mosolyát, amitől én is mosolyogni kezdtem. – Nincsen semmi bajom, lehet csak lusta voltam rendesen visszaírni. Ennyi.

- És a telefon? – kérdezett tovább. Dacosan összefontam magam előtt a karomat, mire Hyunjin szélesebben kezdett mosolyogni és ellépve a hangfaltól kinyújtotta a kezét és megpróbálta az enyémet megfogni, amit készségesen hagytam neki. Így a kezemnél fogva magához húzott, hogy megöleljen, de én nem öleltem vissza csak a mellem alatt fontam össze a karomat és még mindig kissé zabosan néztem fel rá. – Oké, befejeztem. De, akkor biztosan nincs semmi baj?

- Biztosan. – vágtam rá és, hogy komolyan vegyen bólintottam is egyet, miközben a mellkasomban kialakult egy kellemetlen szorító érzés, amiért hazudnom kellett neki. Hyunjin volt az egyik legközelebbi ember az életemben és mondhatni a fontossági listámnak is az élén tartózkodott így persze, hogy rossz volt neki hazudni.

- Pedig már tökéletesen elterveztem, hogyha mérges vagy rám, hogyan foglak kiengesztelni... – szorította meg kicsit jobban a derekamat, ahogy még közelebb húzott magához, nekem pedig muszáj volt megforgatnom a szememet erre. Fél kezével az állam alá nyúlt és megemelte a fejemet, amit időközben leszegtem. – De így nem kell, kiengeszteljelek.

- Inkább, akkor segíts a forgásban. – próbáltam kibontakozni a karjai közül, amit nem hagyott. – Hyunjin!

- Előbb megcsókollak! – jelentette ki és, hogy alátámassza kijelentését már hajolt is felém. Amilyen gyorsan indította el a száját az enyém irányába, én olyan gyorsan fordítottam el a fejem, így csók szándéka egy apró arcra pusziba fulladt. Meglepetten pislogott rám, így kihasználva az alkalmat kibújtam karjai közül és hátráltam egy lépést tőle. – Dacolsz velem, vagy tényleg van valami bajod?

- Találd ki. – vontam meg a vállamat, és újból elindítottam a Dreamcatcher számot.

Láttam a tükörből, ahogy a fiú a fejét ingatva, de mégis mosolyogva tanulmányozza a lépéseimet, amik meglepően könnyedébben mentek, annak ellenére is, hogy a mellkasom szinte szétszakadt egy belső érzéstől. Nem akartom, hogy megcsókoljon, amíg nem tudom eldönteni mi történt négy napja, abban a zeneteremben. Ahhoz pedig, hogy el tudjam dönteni, beszélnem kel Channal, amitől valamiért előre félek...

Újabb két nappal később még mindig nem jutottam semmire. Igyekeztem részletesebben válaszolni Hyunjin üzeneteire, sőt aznap este, miután eljöttünk a próbateremből, videó cseteltem is vele és Jeonginnal, mikor már mindketten hazaértünk. De Channal még mindig nem sikerült egy szót sem váltanom. És ez kezdett megőrjíteni.

Éppen a dormunkhoz közeli marketben vásároltam a csapatunk maknaejével, Eunchoval, amikor mindkettőnk telefonja ugyanabban az időpontban jelzett értesítést.

- Nahát! Megint lesz sunbae-hobi vacsora! – olvasta fel csillogó szemekkel még előttem az üzenetet, én pedig nem bírtam ki mosolygás nélkül, a tizenöt éves lány lelkesedését. – Azt írják kibéreltek a Twice tagok egy szórakozóhelyet a belvárosban...

- Twice? – mosolyodtam el én is. – Jaj, de jó! Dahyun unnival már két hónapja tervezzük, hogy végre beszélgetünk egyet, de sose jó egyikünknek sem az időpont...

- Ott lesznek Yunáék is. – sóhajtott megkönnyebbülten Euncho, amíg átnézte a listát, hogy kik jönnek el. – Istenem milyen régen volt már...

Körülbelül hat hónapig éltünk együtt az Itzy tagjaival, amíg ők át nem költöztek végül a sajátjukba. Nagyon közel kerültünk egymáshoz és irtózatosan szokatlan volt a nagy tér és csend, amikor a tizenegy fős csapatunk a kollégiumban, hatra csökkent. A lányokkal a kapcsolatunk a költözésük után sem szakadt meg. Igyekeztünk minél többször találkozni, hiába volt mindannyiunk időbeosztása elég szoros.

- Örülök. – bólintottam tovább tolva a bevásárló kocsit és ismét úgy éreztem magam, mint egy anyuka, aki a gyerekével vásárol be. Néha valóban az is voltam második legidősebbként a dormban, ugyanis a többi lányt sosem zavarta, hogy nem vagyok se koreai, se ázsiai. A személyiségemet szerették, nem a külsőmet vagy a származásomat. Én pedig pontosan ezért is tartottam őket már gyakorlatilag a második családomnak. – Esetleg...

- Igen, ők is jönnek. – ért utol Euncho és egy széles vigyorral válaszolt a szerinte fel nem tett kérdésemre.

- Azt akartam kérdezni, hogy vegyünk-e instant tésztát, mert reggel Aemin megfőzte az utolsót. – vontam össze a szemöldökömet megállva az említett zacskós levesek polcánál, mire Euncho kínosan lezárta a telefonját és elkapta rólam a tekintetét.

- Ó, hát, igen. Az mindig jó, ha van otthon... - túrt bele zavartan rövidre vágott, barna hajába és szerintem erősen agyalt rajta, hogy szeretné, ha most megnyílna alatta a föld. – Figyelj, unni én nem...

- Ne izgasd fel magad, Cho-ya. – böktem meg kedvesen az oldalát. – Ha megnyitottam volna az üzenetet, valószínűleg én is őket kerestem volna először a listán.

Euncho hosszan kifújt egy adag levegőt a száján és látszott rajta, hogy valóban megkönnyebbül a kijelentésem miatt, szóval nyugodtan jött segíteni nekem, hogy milyen leveseket dobjunk a kosárba. Oké, bevallom, ahogy válaszolt fel nem tett – és valóban nem is szándékozott – kérdésemre, a gyomrom rögtön görcsbe rándult. Vagy előtte, vagy azon a vacsorán tisztáznom kellene a helyzetet Channal, hogy nem legyen kínosa köztünk a légkör. Vagy csak szimplán, azért, hogy rájöjjek, pontosan miért van elképesztő mértékű pulzusemelkedésem, ha csak rágondolok és arra, ahogyan a falnak préselve térképezte fel a szám minden területét...

- Köszönöm lányok a próbát! – hajolt meg a tánctanárunk, miközben mi is hasonlóan hajlongtunk neki, majd miután ő elhagyta a termet, mindannyian fáradtan estünk össze a padlón. Ugyan egy ideje már sikerült leküzdenem az izomlázzal vívott harcot, néha azért megéreztem a fájdalmat, ami testem minden pontját átjárta a rendszeres táncolás miatt.

- Hozok egy epres tejet. Kér még valaki, valamit az automatából? – tápászkodtam fel végül én nagy nehezen és végignéztem a lányokon, akik valami nyöszörgésszerű hanggal adták tudtomra, hogy most leginkább meghalni szeretnének nem tejet inni...

Én azért összeszedtem magam és elindultam a folyosó végén található automata felé, hogy valóban szerezzek magamnak egy epres tejet, mert imádtam ilyeneket inni egy hosszú tánc próba után. A folyosón levő hangszórókból éppen a Wonder Girls egyik ismertebb száma adta meg a kellemes hangulatot, így azt dúdolgatva dobtam be az apró pénzt a szerkezetbe és türelmesen vártam, amíg a kis rugók kidobják nekem a választott italt.

- Szia. – támaszkodott neki valaki egyik pillanatról a másikra az automatának, amitől a mellkasomhoz kaptam a kezemet és megugrottam ijedtemben, mert nem számítottam senkire. Mostanában mindenki szeretne nekem szívrohamot okozni?

- Jézus! – fújtam ki megkönnyebbülten a levegőt, ahogy kissé megnyugodtam.

- Nem, csak Chan. – válaszolt a megzavaróm, amitól megforgattam a szememet jelezve neki, hogy nem volt vicces.

- Végül is, te nem viselsz fehér ruhát, nem vagy mezítláb és bort sem csinálsz sajnos a vízből... - hajoltam le, hogy kihalásszam az italomat az automatából, majd kiegyenesedve megvillantottam neki a mosolyomat. Erre ő forgatta meg a szemét, én pedig büszke voltam magamra a szellemességem miatt. – Hogy kerülsz ide? Megkívántad az ízesített tejet?

- Lehetne, hogy egy pár percre félre teszed a lehengerlő humorodat? – mosolyodott el, azért a mondata végére, amiből tudtam, hogy nem, azért kéri, mert nem bírja elviselni. Szimplán csak valóban szeretne komolyan beszélni velem, ami néha lehetetlen. Miután bólintottam, sóhajtott egy jó nagyot és az alsó ajkába harapva nézett rám. Ó, miért kell így bámulnia engem? Ez így nem lesz jó... - Hülye vagyok, vagy tényleg kerülsz engem egy hete?

- Hülye vagy. – vágtam rá ösztönből, majd megráztam a fejemet és kijavítottam magam. – Illetve, nem... vagyis én nem kerültelek, csak...

- Csak? – húzta fel az egyik szemöldökét. – Csak mi, Alli?

- Nem volt alkalmam beszélni veled. – próbáltam diplomatikusan beszélni és be kell, valljam eléggé nehezemre esett, mivel ha ideges vagyok gyakran elpoénkodok mindent, mivel az volt az én kis mentsváram.

- Aha, szóval beszélni akartál velem? – hümmögött Chan és leengedte a kezeit maga mellé. – Miről?

Éreztem, ahogy a fejemet elönti a pirosság, ahogyan áthatóan mérte végig az arcomat, várva, hogy én mondjak ki mindent helyette is. A fejemet forgattam és kínomban a tejesdoboz címkéjét kapargattam, hogy valamivel lekössem a kezemet, mert esküszöm nem tudtam mit kellene, neki válaszoljak.

- Nem tudom... - vallottam be végül. – Én... kicsit összezavarodtam.

Chan újból sóhajtott egyet és közelebb lépett hozzám, amitől azonnal felkaptam a fejemet, hogy nem figyel-e minket valaki. Ez neki is feltűnhetett, ugyanis gyorsan mérlegelve a helyzete, megragadta a kezemet és berángatott az első ajtón, ami, mint kiderült a takarítószertát volt. Ehh, milyen közhelyes...

Hátamat a falnak vetettem, ő pedig újból úgy tornyosult felém, ahogyan egy héttel ezelőtt is. Jobb kezét a falon támasztotta pontosan a fejem mellett, míg másikkal végig simított az arcomon, amitől akaratlanul kezdtem hümmögni.

- Össze vagy zavarodva? – suttogta elalélva, ahogyan ujjai megtalálták az államat és feljebb emelték, hogy arcunk egyvonalba kerüljön. – Ez gondolom nekem csak jó...

- De szemét vagy. – löktem meg a mellkasát fél kezemmel, amiben nem az epres tejemet tartottam. Chan édesen nevetni kezdett, ahogyan nézte, amint összefonom magam előtt a karjaimat. – Miért jó ez neked? Nekem, annyira nem jó...

- Mert ez azt jelenti, hogy érzel irántam valamit. – simított végig újra az államon, míg én az összes ellenállásomat felhasználtam, hogy ne vessem magam azonnal az ajkaira, amik hívogatóan mozogtak beszéd közben.

- És, ha azért vagyok összezavarodva, mert titokban szerelmes vagyok Hyunjinba és nem akarlak téged megbántani? – vetettem fel egy újabb lehetőséget, de Chan nem rökönyödött meg, csak folytatta eddigi tevékenységét.

- Ha szerelmes lennél belé, most nem olvadnál szinte a karjaim közé. – döntötte neki a homlokát az enyémnek, amitől legszívesebben elátkoztam volna, mert basszus, igaza volt.

- De borzasztó, hogy ilyen magabiztos vagy! – fújtattam és bár mérgesnek akartam hangzani, legkevésbé sem voltam az. Inkább kicsit frusztrált, ez a helyes kifejezése, annak, amit használhatnék az állapotomra. – Szóval kedves „Magabiztos úr", ha már úgyis kivallatsz engem, mi lenne, ha elmondanád te mire jutottál velem kapcsolatban az eltelt hét napban? Amiben jelzem egyszer sem írtál nekem üzenetet, vagy kerestél, ami felettébb idegesítő volt, azok után, hogy...

Nem tudtam befejezni az üres fecsegésemet, mert időközben Chan neki nyomta ajkait az enyémnek. Annyira ledöbbentem a cselekedetétől, hogy esélyem sem volt viszonozni a csókot. Csak álltam ott, mint egy fakereszt és mire észbe kaphattam volna, már vége is lett.

- Időt akartam hagyni neked, azt hiszem. – húzódott el tőlem, de a kis bunkó, hüvelykujjával megsimította az alsó ajkamat, ami bizsergett az előbbi kis akciójától.

- Utálom ezeket az Azt hiszemeket. Az őrületbe kergetsz velük! – csücsörítettem össze az ajkaimat. Chan kisimított egy izzadt hajtincset az arcomból, amivel csak sikeresen emlékeztetett rá, hogy milyen szarul festhetek két óra folyamatos táncolás után. Na, basszus!

- De, hogy őszinte legyek én is összezavarodtam. – vallotta be, nekem pedig a meglepettségtől kikerekedtek a szemeim. – Ne nézz így, Alli! Próbáltam nyílt kártyákkal játszani, de olyan gyorsan futottál el a csókom elől, hogy megijedtem te nem érzel semmit...

- De érzek! – szakítottam félbe és magamat is ledöbbentettem a hirtelen vallomásommal. – Ezt komolyan kimondtam hangosan? Ó, szentséges egek...

Chan úgy bámulta az arcomat, mintha megnyerte volna a lottóötöst és a következő pillanatban elengedett, hogy örömében a levegőbe bokszolhasson. Sokkot kaphattam volna a jelenetsortól, de végtelenül aranyosnak találtam és csak egy széles mosolyra futotta tőlem.

- Alli – lépett vissza hozzám kicsattanó jókedvvel. – Te komolyan érzel irántam valamit?

- Azt hiszem. – használtam én is a tőle tanult kifejezést. – Illetve, nem tudom. Chan, ez az egész hirtelen tört rám. A dalod, a csókunk, te, úgy minden, érted? Egyik pillanatban még csak vicceltem veled, a következőben meg bevallod, hogy tetszem neked. Egyáltalán mióta, vagy hogyan és...

Saját magamat állítottam le, ahogy fél kézzel beletúrtam a hajamba és a fejemet rázva szerettem volna összeszedni kusza gondolataimat. Éreztem, ahogy minden kérdésem egyszerre telepszik az agyamba. Miért pont én? Mikor tetszettem meg neki? Miért nem mondta, hogy zavarja, hogy Hyunjin és én? Mit szólna ehhez Hyunjin? Kiakadna? Örülne? Szomorú lenne?

- Nem tudok pontosan időpontot mondani, hogy mikor kezdtem rá több mint barátként tekinteni. – szólalt meg némi idő múlva újra Chan. – De emlékszel, amikor nem pár hete megnéztük a fiúkkal a próbátokat és te táncoltál a Girls Generation Into the new world című számára? – kérdezte, amire egy apró bólintással feleltem. Az egy nagyon jó délután volt. Meghallgatták a coverünket, tanácsokat adtak utána csak úgy random elkezdtünk táncolni, végül együtt elmentünk egy grill étterembe és közösen ettünk. – Talán, akkor jöttem rá, hogy beléd szerettem. Nem egy pillanat alatt történt, hanem folyamatosan. De akkor már hivatalos volt. És az óta sincs visszaút.

- Miért? – néztem bele mélyen a szemeibe, amik beszéde alatt végig az enyéimet keresték. – Miért én?

- Szerinted tudok erre értelmesen válaszolni, Alli? – simított újra arcomra, ezúttal sokkal lágyabban, ha az egyáltalán lehetséges. – Megbabonáztál. A személyiséged, a kitartásod, a rémes, de lehengerlő humorod, hogy neked van a legnagyobb szíved a világon. Minden, ami te vagy szinte követelte, hogy szeressem. Érted?

A könnyeim önszántukból kezdtek el folyni a szememből a hirtelen jött szerelmi vallomásra. Soha, ezelőtt senki nem mondott még nekem ilyeneket, így érhető, hogy könnyek jöttek a szemembe.

Chan hüvelykujjával megtörölte az arcomat, majd neki döntötte homlokát az enyémnek és egy pár másodpercig csak így álltunk a magunk teremtette kis csodában. Éreztem, ahogy ujjaim közül kicsúszik az italom, de nem foglalkoztam vele. Csak arra tudtam gondolni, hogy minél hamarabb belecsúsztassam ujjaimat az előttem álló fiú hajába és még közelebb tudjam magamhoz. Nem sokkal később ajkaink régi ismerősökként találkoztak újra és megszámolni sem tudom mennyi ideig becézgettük a másikat. Könnyeim sós ízűvé varázsolták az egyébként édes csókot, de így is tökéletesebb volt, mint bármi.

- Most mi lesz? – lihegte a fiú, miután vagy harmadik próbálkozásra sikerült elszakadnunk egymástól.

- Beszélünk Hyunjinnel.