Egy fáradt sóhajjal az ajkaimon álltam fel a földről, ahol az elmúlt tíz percben próbáltam kifújni magam. Ugyan nem sikerült teljesen, de azért kezdtem érezni, ahogy az erő visszaszáll a lábaimba, amik az elmúlt órák táncolásától, teljesen elzsibbadtak.

Magamba öntöttem úgy a literes vizemnek a háromnegyedét, miközben a tükörben szemügyre vettem magamat. Az apró haspóló, amiben táncoltam az izzadságtól a felső testemre tapadt és a pulcsi is, amit a derekamra kötöttem már félig a fenekemen nyugodott. Hajam egy hatalmas szénakazalra hasonlított, hiszen mindenhonnan is kiálltak sötét barna tincseim, vagy, ahol éppen nem, ott izzadtan tapadtak a fejemre. Valamiért mégis mosolyogva vágtam magamra egy pofát, és egy nagyobb hát kiroppantás után úgy döntöttem, hogy mielőtt elindulnék vissza a dormba, meglátogatom a zuhanyzókat, mert nem vállalom be még éjfél után sem, hogy ilyen otromba kinézettel szálljak fel a buszra. Szerencsére egy évnyi gyakornokság után már nem volt nekem idegen, hogy az egész napos próbáimra törölközővel és komplett fürdős felszereléssel érkezek, hiszen az állandó táncolás mellett nélkülözhetetlen volt a zuhanyzás. Ráadásul mivel a főtáncosi pozícióra edzettem volt, hogy – mint például ma is – én az után is bent maradtam a próbateremben egyedül, hogy a lányok haza mentek, esetleg a dormba.

Velem együtt hatan éltünk a JYP lány dormjába. A kis csapatunkban én voltam a legfrissebb tag, hiszen én csak egy éve kerültem az ügynökség szárnyai alá. Egy online meghallgatásnak köszönhetem, hogy még európai lányként is láttak bennem potenciált és felvettek ide. Azóta mindennapomon igyekszem bizonyítani, hogy helyem van itt és ezidáig nem érkezett nagyobb panasz rám.

Nagyon nem lepett meg, hogy a női zuhanyzót üresen találtam, mivel ilyenkor már ritkán tartózkodnak emberek a gyakorló központban. Csak az olyan elvetemült hülyék vannak itt, különböző termekben, mint, amilyen én magam is vagyok. Valamint tapasztalatom szerint, azon debütált idolok is megfordulnak ezekben az órákban még az épületben, akik éppen Szöulban tartózkodnak és nincsen azon a napon elfoglaltságuk.

Egy gyors zuhany után felvettem az utcai ruhámat, ami egy laza farmer plusz kapucnis pulcsi kombóból állt. A hajamat egy kis hintőporral megigazítottam, hogy ne mutasson olyan vészesen, és bár hazafelé mentem, egy kis korrektort is kentem magamra. Mióta Koreában élek, rá kellett döbbennem, hogy az itteni embereknek nagyon fontos a külső és még olyankor is megnéznek az utcán, amikor nem is számítanék rá.

A táskámat pakolászva próbáltam megkeresni a power bankomat, mivel a telefonom már eléggé a végét járta, de legnagyobb döbbenetemre sehol sem találtam a rózsaszín, téglalap alakú kis eszközt, amire a JYP alatt futó bandák logóinak a matrica verziója díszelgett. Az egyik gyakornoktársamtól, Seoritól kaptam a szülinapomra a matricákat és mivel a telefonomra nem akartam őket felragasztani, inkább a power bankra tettem őket. Amit ezek szerint szerencsésen elhagytam. Szitkozódva, a mosdókagylónak támaszkodva próbáltam átgondolni, hogy mikor is vehettem ki napközben, és ha kivettem vajon éppen melyik teremben tartózkodtam. Lássuk... reggel a konditeremben kezdtem a napomat, ami után táncra mentem, majd a délutáni órákban mentem az egyik stúdióba vokál tréningre... A felismeréstől a fejemre csaptam, ahogy rádöbbentem, hogy a stúdióban felraktam töltőre a power bankot, de valószínűleg a sietségem miatt sikeresen ott is hagytam. Nem is én lennék, komolyan mondom...

A vállamra kaptam az edzőtáskámat és egy hatalmas sóhaj közepette elindultam a stúdióba, hogy felkapjam a power bankomat és végre hazaérve levessem magam az emeletes ágy alsó részére, és mély álomba merüljek. Amíg végig sétáltam a liftekig, beszálltam és felértem a keresett emeletre csupán egy takarítóval és egy fiú gyakornokkal találkoztam, akivel váltottunk egy pár szót, de ő már ment is dolgára. Felajánlotta, hogy megvár és mehetünk együtt a busszal egy darabon, de elutasítottam, mivel láttam rajta, hogy mindjárt állva elalszik.

Ahogy közeledtem a stúdióhoz, különös zenei alap hangja ütötte meg a fülemet, ami meglepett, mivel egyrészt a falak nagyjából hangszigeteltek, másrészt pedig eszembe se jutott volna, hogy ilyenkor még lesz bent valaki. Zavartan megálltam az ajtó előtt és néhány másodpercig csendben hallgatóztam, de konkrét hangokat nem hallottam ki, úgyhogy úgy döntöttem bekopogok, és ha van is bent valaki, elnézést kérek, felkapom a holmimat és már el is jövök.

Lenyomtam a kilincset és a lehető legkevesebb hanggal megpróbáltam belépni az ajtón. Abban a pillanatban, ahogy bezártam magam mögött az ajtót, a stúdió asztala mögött levő szék megfordul és egy ismerős arccal találtam magam szemben.

- Alli! – pislogott szintén olyan zavarodott arccal, mint, ahogyan én is nézhettem rá.

- Chan! – köszöntem neki én is az ő nevét használva, ahogyan ő is tette. Ettől szélesen elmosolyodott, amitől nekem is fel kellett vennem ajkaimra ezt a görbületet. – Te még itt? Ilyenkor? Lassan fél kettő lesz... - töprengtem el rádöbbenve, hogy, amíg elmentem zuhanyozni az idő igencsak elrepült felettem.

- Igen, fiatal még az este. – bólintott nevetve, nekem meg hirtelen leesett, hogy ő négy óra előtt nem nagyon szokta elhagyni az ügynökséget. – És te? Hogyhogy itt?

- Itt felejtettem a power bankomat. – adtam választ a kérdésére, mire ő a fejét ingatva lesütötte a szemét.

- Úgy értem... Miért vagy még itt hajnalban? – ahogy kimondta leesett nekem, hogy nem az érdekelte, hogy miért jöttem a teremben, hanem az, hogy ebben az időpontban én miért is nem alszok.

- Elhúzódott az egyéni próbám magamnak. – hümmögtem összecsücsörítve két ajkamat, ahogyan azt gyakran szoktam csinálni.

Az egyik dolog, amit a legjobban szerettem a JYPban, hogy a már debütált idolok meglepően érdeklődők voltak a gyakornokokkal és havonta egyszer-kétszer akadt, hogy lejöttek hozzánk próbát tartani, beszélgetni vagy csak simán eljöttek velünk enni valamit, hogy legalább az ismerettség meglegyen. Az ilyen alkalmakkor akadt, hogy néhány Stray Kids taggal közelebbi viszonyba kerültem és mondhatni barátok lettünk. Sőt, volt, akivel, ha lehet túl közeli viszonyba kerültem...

- Ó, most egyedül próbáltál? Nem volt hozzá társaságod? – vonta fel Chan a szemöldökét erősen utalgatva valamire, amire nem akartam figyelni, így kínosan beletúrva a hajamba úgy döntöttem nem válaszolok, csak megkeresem, amiért jöttem és le is lépek.

- Nem láttál itt egy rózsaszín power bankot, ami tele volt ragasztva matricákkal? – érdeklődtem, amikor a konnektoroknál kutakodva se a töltőm, se a pótaksim nem volt sehol. Édesen pislogva néztem az ausztrál srácra, aki felfüggesztve, azt, amin eddig dolgozott a széken hátra dőlve figyelte, ahogy keresgélek.

- Ja, az a tiéd? – érte őt is a megvilágosodás. – Ide raktam az asztalra, és, amíg vártam, hogy mentsen egy nagyobb fájl nézegettem a matricáidat...

Mosolyogva odasétáltam hozzá az asztalhoz, ő pedig ösztönösen nyújtotta át nekem a kis dobozkát és a töltőmet is. Belecsúsztattam őket a táskám egyik kis zsebébe, majd a markomba fogtam a telefonomat, azzal a szándékkal, hogy azt a dzsekim zsebébe helyezem.

- Min dolgozol most ilyen szorgosan? A decemberi comebacken? – érdeklődtem kissé csipkelődve, hiszen a naptár szerint még csak április volt. Chan a szemét forgatta, de azért megfordult a székével és kattintgatott párat a gépen. Leültem a mellé elhelyezett székre, ami gondolom, azért volt ott, mert nem ült itt egész végig egyedül.

- Nem, ez most valami magán dolog. – mondta, én pedig kíváncsian meredtem rá. – Illetve nem kiadásra tervezem, csak úgy a saját magam örömére írtam...

- Ah, szóval egy magán dal... - értelmeztem. Chan zavartan elmosolyodott, amit nem értettem. – Milyen stílusú lesz?

- Öhm... - túrt bele a hajába és elkapta rólam a tekintetét. – Mondjuk úgy, hogy ez nem éppen egy Stray Kids stílusú zene...

- Hanem?

A tekintetem a képernyőre tévedt és döbbenten olvastam le róla, hogy valami szerelem melódia című fájl volt a neve. Elég homályosan láttam csak, ezért nem láttam a pontos betűket. De a szerelem szót sikerült leolvasnom, amivel valóban megdöbbentett. Igen, azt már elárulta, hogy nem kiadásra tervezett dal, de így is meglepő volt számomra, hogy szerelemmel kapcsolatos dalocskán ügyködik.

- Te mit szoktál csinálni, amikor túl sok felgyülemlett érzelmed van, amiről nem tudsz beszélni, de valahogy mégis ki akarod adni magadból a feszültséget? – tette fel a kérdést szépen, lassan, tagoltan beszélve.

- Táncolok. – vágtam rá ösztönösen egy másodpercre sem agyalva a válaszomon. Chan bólintott egyet majd fejével a képernyő felé bökött.

- Én meg dalt szerzek. – válaszolta meg ő is saját kérdését. Érdeklődve billentettem félre a fejemet és egy aprócska mosollyal néztem a fiúra. – Most miért nézel így rám?

- Csak nem szerelmes vagy? – vontam össze a szemöldökömet, ahogyan lassacskán összeraktam magamban a dolgokat. Végtére is mi másra gondolhattam volna, amikor lenyomott egy ilyen szöveget, utána meg benyögte, hogy dalokat ír, amikor nem tudja szavakban kifejezni magát...

Chan elkapta rólam a tekintetét és fél kézzel a hajába túrva elnevette magát zavarában. Továbbra sem tudtam értelmezni miért viselkedik ilyen zavarosan velem, ezért előre dőlve a széken, könyökömmel feltámaszkodtam az asztalra, hogy megpróbáljak a látóterébe kerülni. Ezt a mozdulatsort egyébként anyukámtól tanultam, aki középiskolai tanár az országomban és mindig így mászott bele azon diákjainak a képébe, akik nem figyeltek az óráján. Állítása szerint hatásos, szóval eltanultam tőle a dolgot.

- Fura vagy. – fordította oldalra a fejét Chan, így az arcunk csak pár centire került egymástól, amitől be kell, valljam elég rendesen zavarba jöttem. De, ahogy észrevettem ő is...

- Én vagyok fura? – nevettem el magam és hátrébb húzódtam mielőtt pirosba válthatott volna az arcom. – Oké, ne haragudj, ha túl személyes kérdést tettem fel, nem akartalak...

- Mi van veled és Hyunjinnal? – szakított félbe az ő személyes kérdésével, amitől kikerekedtek a szemeim és az elkerülhetetlen pirosság most kiült az arcomra.

- Hogyan? – pislogtam meglepetten. – Ez hogy jött most ide?

- Ha te válaszolsz az én személyes kérdésemre, akkor én is válaszolok a tiédre. – ajánlott alkut, amitől egy pillanatra elgondolkodtam. Mivel már félig-meddig tudta ő is és sokan mások is az ügynökségen belül, hogy mi a helyzet, úgy voltam vele, hogy nem lehet belőle baj, ha beavatom mi is az igazság. Végtére is pont neki ne árulhatnám el? Aki már, amúgy is elég sok mindent tud rólam?

- Mit szeretnél pontosan tudni? – dőltem hátra a székemen. Chan felém fordult a kis görgős irodaiszékével, hogy egymással szemben legyünk. – Mert gondolom, nem azok a részletek érdekelnek...

- Hogyan kezdődött? Miért? És mi van most pontosan, mert mindenki csak találgat, de egyikőtök sem nyilatkozik.

Kidugtam ajkaimon a nyelvemet, hogy megnedvesítsem kiszáradt párnáimat, majd belekezdtem a hosszú mesélésbe, amit így is igyekeztem rövidre fogni. Az igazat megvallva Hyunjin sosem volt számomra közömbös. Már az előtt vonzódtam hozzá, hogy ide kerültem volna, azonban eszem ágában sem volt úgy nyitni felé. Ám egy már korábban említett idol és gyakornok vacsora közben egymás mellé keveredtünk és szinte végig beszélgettük az estét. Ezt követően felajánlotta, hogyha úgy van és nekem is van hozzá kedvem, időnként táncolhatunk ketten. Segít a saját koreográfiáimban, kijavítja a pontatlanságaimat és ilyenek.

Ezek valóban ártatlan próbáknak indultak, semmi hátsó szándéka nem volt egyikünknek sem a másikkal. Én csak elfogadtam egy sunbae segítségét ő pedig jó szándékból ajánlotta fel a segítséget a hobaejének. A kis próbáink ilyen szakami, normális alapokon működtek...úgy két hétig.

Valamikor a második heti közös próbáink után történt, hogy én Britney Spears jól ismert Toxic című számára kezdtem koreográfiát csinálni csupán a saját magam szórakoztatására. Mikor ezt elmondtam a fiúnak, megkért, hogy mutassam meg, én pedig – mivel kíváncsi voltam a véleményére – azonnal teljesítettem is. Mai napig nem tudok rájönni, hogy pontosan mikor keveredett Hyunjin a hátam mögé, és mikor kezdtünk el csókolózni, a szám közben vagy utána. De ott, akkor a légkör valahogyan megváltozott közöttünk. Nem tudtunk a hormonjainknak parancsolni és látszólag nem is akartunk. Csak hagytuk megtörténni a dolgokat, amiket egyből utána ráfogtunk Britney számára.

Habár azt hittem kínos lesz megint kettesben maradni vele, tévedtem szerencsére. Leültünk, megbeszéltük, hogy ez egy egyszeri alkalom volt, ami mindkettőnknek jól jött. Viszont nem érzünk egymás iránt másként, ugyanúgy barátok vagyunk. Aha. Ez a „csak barátok vagyunk" dolog egy újabb próbáig tartott, ahol már semmilyen túl fűtött számra nem táncoltunk. Csupán ismét azon kaptuk magunkat, hogy a falnak dőlve, vadul csókolózunk és egyikünk sem akar leállni. Hosszú hetekig játszottuk ezt, de nem sikerült rájönnünk, hogy mi is történik pontosan velünk. Így jött el a körülbelül három héttel ezelőtti nagy beszélgetésünk, ahol megállapodtunk, hogy a mi kis „viszonyunk" barátság, amit néha egy kis szexel fűszerezünk. És ez nekünk pontosan megfelelt így. Nem voltak kötöttségek, kínos csendek, megfelelési vágyak. Elbohóckodtunk, táncoltunk, bármiről beszélhettünk és, amikor úgy volt, lefeküdtünk.

- Ennyi. – tártam szét a karomat miután befejeztem a sztorimat, amit megszámolni sem tudom mennyi ideig meséltem. – Bár igazságtalannak érzem, hogy én kisebb beszédet tartottam neked, te meg csak egy igent vagy egy nemet fogsz kinyögni nekem. – csücsörítettem össze megint az ajkaimat. Chan aprót bólintott, habár arcáról semmilyen kifejezést nem tudtam leolvasni, akárhogyan is próbálkoztam.

- Okosan kell játszani, Alli-ya. – mondta végül, majd a hajába túrt és kiropogtatta a nyakát mielőtt válaszolt volna. – A válaszom pedig: azt hiszem.

- Azt hiszed? – hajoltam ismét előrébb a széken. – Mi az, hogy azt hiszed? Azt hiszed szerelmes vagy?

- Igen. – nevetett zavartan, de végtelenül édesen, ahogyan mindig szokott. – Ez olyan kusza dolog, érted? Azért próbáltam a zenébe kifejezni magam...

- Megmutatod? – pislogtam ellenállhatatlanul. Chan értetlenül nézett rám, mire ujjaimmal a gépre böktem. – A számot...

- Ja. – kapott észbe. – Még csak félig van kész, ráadásul szöveg sincs hozzá még, mert...

- Csak kapcsold be. – húzódtam hozzá közelebb a székemmel és kíváncsian mosolyogva vártam, hogy elindítsa végre a dalt.

Chan az ajkát harapdálva nyomott rá az indításra, mire a hangszórókból a vártnál sokkal lágyabb, érzelmesebb dallamok szólaltak meg, amikre nem számítottam. Felkönyököltem az asztalra, arcomat a tenyerembe ejtettem és a pilláimat lehunyva hallgattam a szobát betöltő kellemes melódiát. Éreztem, ahogy az összes hangjegy, minden kis apró váltás a lelkemig hatol és most először voltam benne biztos, hogy ennél szebb szerelmi vallomást, soha, senki nem fog kapni. Nem hiába. Bang Chan pontosan tudja, hogyan kell elérnie egy fiúnak, hogy még az a lány is beleszeressen, aki nem akarna.

- Hű. – nyitottam ki a szememet, amikor nagyjából egy másfél perccel később véget ért a zene. Chan édesen mosolyogva várta a reakciómat, amitől nem tudom, hogy miért kezdett elképesztően hevesen verni a szívem a mellkasomban. – Nagyon szerencsés a lány, akibe azt hiszed szerelmes vagy. – bazsalyogtam rá én is.

Chan előrébb gurult a székével, addig, amíg a térdeink össze nem ütköztek. Tekintetemmel követtem a mozdulatát, majd meglepetten, vadul emelkedő mellkassal néztem fel újra rá. Azonban arca is majdnem olyan közel került hozzám, mint a térdei.

- Komolyan így gondolod? – Chan hangja kissé megváltozott, amitől jólesően kirázott a hideg és valamiért vágytam rá, hogy hozzám érjen. Mi van velem? – Hogy szerencsés a lány, akit szeretek?

Némán bólintottam, hiszen egy tizedmásodpercre levegőt venni is elfelejtettem. Chan nem hajolt közelebb, de olyan közelségben voltunk, hogy tisztán hallottam felgyorsult szívverését és kivettem, ahogy fekete pólója fel-le emelkedik szaporább levegővételei miatt. Nem tudtam hova rakni a hirtelen környezetváltozást és nem is értettem miért lett ilyen a légkör, mikor alig két perce még egy szerelmes szám töltötte be a szobát...

Bambi szemekkel pislogtam az előttem ülőre, aki erre elmosolyodott, de most korántsem úgy, ahogyan az előbb. Oké, tény, hogy Chan egy elképesztően vonzó férfi, de sose mertem eddig így is gondolni rá. Mindig is wreckelte a bias listáimat mielőtt megismertem volna, de, ahogy közelebb kerültünk egymáshoz, féltem rá – és a többi Stray kids tagra is – másként tekinteni, mert nem akartam bajt. Hyunjinnal is egy minimális részben, azért nem alakítottunk ki érzelmi szálakat, mert túl nagy kockázattal járt volna a dolog.

Most azonban mégsem állítottam meg Chant, aki ha lehet még közelebb hajolt hozzám, már, annyira, hogy ajkaink szinte súrolták egymást. Szemeim ösztönösen csukódtak le, amint megéreztem parfümjének aromáját az orromba szökni, és ha tudtam volna mozogni, ujjaim már biztosan becsúsztak volna puha tincsei közé. Orra találkozott az enyémmel és már biztos voltam benne, hogy hamarosan egy csókban fogunk összeforrni, amikor a Twice jól ismert Likey című számának kezdő akkordjai töltötték meg a csendes szobát. Emellé egy rezgésszerű hang is párosult, amiből rájöttem, hogy ez bizony a még mindig markomban tartott telefon, amit az ölemben pihentettem.

Amilyen gyorsan kerültünk közelebb egymáshoz a leaderrel, olyan gyorsan rebbentünk szét. Paprikapiros fejjel néztem meg a telefonom képernyőjét, amin szobatársam, Aemin neve szerepelt. Mivel nem bírtam a velem szemben ülőre nézni, elfordítva a fejemet, a hajamat birizgálva emeltem fülemhez a telefont, hiszen, annyi lélekjelenlétem sem volt, hogy kimenjek telefonálni.

- Aemin-ah...

- Hol vagy már, unnie? Lassan fél három! – barátnőm hangja egyszerre volt kioktató, álmos és aggódó is. – Ilyenkor már te is haza szoktál érni! Ugye jól vagy? Ne menjek eléd? Nem tévedtél el?

- Aemin-ah, nyugi, minden oké, csak... - akadtam meg egy pillanatra, hiszen nem tudtam, hogyan kellene befejeznem a mondatomat. Csak? Csak éppen csókolózni készültem Bang Channal? Csak elhúzódott egy szerelmi dolgokról való faggatózás? – Anya felhívott az előbb, de már lassan indulok a buszmegállóba. Feküdj vissza, fél óra és otthon vagyok.

- Biztos ne menjek eléd? – erősködött a lány, én pedig a fejemet ingattam, utána beszéltem is gyorsan, mikor rájöttem, hogy ő ezt nem láthatja.

- Aludj vissza, Aemin-ah. Nem sokára otthon vagyok. Puszi. – azzal ki is nyomtam a hívást, mielőtt a szobatársam valóban elindulhatott volna elém, hogy utána együtt visszamenjünk a dormba.

Leengedtem a kezemet az ölembe és egy hatalmas levegővétel után végre vettem a bátorságot, hogy ismét a szobában tartózkodó másik félre pillantsak. Ahogy észrevettem ő már eddig is engem figyelt így tekintetünk hamar összetalálkozott.

- Chan mi az előbb... mi... - próbáltam összeszedni a gondolataimat, de a nyelvem összeakadt, mintha csak görcsöt kötöttek volna a végére.

- Azt hiszem, Alli... – bólintott aprót, bár hangja bizonytalanságról árulkodott. Kifújtam egy adag levegőt, a kabátomba csúsztattam a telefonomat, majd a földre dobott táskámat a vállamra helyeztem és felálltam.

- Jobb lesz, ha én most tényleg elmegyek. – dörzsöltem meg szabad kezemmel a halántékomat. Elindultam az ajtó felé, ám mielőtt elérhettem volna azt, egy kéz kulcsolódott a csuklóm köré. A vállam fölött pislogtam a kéz tulajdonosára, aki szintén felállt a székéről.

- Miért, Alli? – szegezte nekem a kérdést és egy lépést közeledett felém, miközben karomat fogságban tartotta és tolt maga előtt, amit én szó nélkül hagytam. – Miért?

- Chan mi ez az egész? – fakadtam ki, amikor hátam a falnak ütődött. – Mi történik most?

- Nem egyértelmű? – engedte el a kezemet, miközben sajátját a fejem mellé támasztotta. – Nem vagyok egyértelmű?

- Én... - szorítottam össze a szememet, ahogyan fejem hátra bicsaklott, majd vissza. – Én vagyok a te azt hiszemed? – kapcsoltam össze a tekintetünket.

- Tudom, hogy nem kellene, érted? – simította azt a kezét, ami nem a fejem mellett volt az államra, amitől újra megborzongtam. – Annyira szerettem volna ellenállni, és elengedni ezt, mert te meg Hyunjin... De nem bírtam ki és idáig fajultunk.

- Ha nem kérlek, hogy mutasd meg... - haboztam a folytatással és az alsó ajkamba mélyesztve fogaimat gondolkodtam. – Akkor sose mondod el, hogy mit érzel?

- Meglehet. – bólintott, de így homlokunk egymáshoz ért. – Szeretnéd, hogy elfelejtsük? Mert ha igen, most elengedlek és, amint kisétálsz az ajtón, megint olyan lesz minden, mint előtte.

- Már sosem lesz olyan, mint előtte, Chan... - ingattam meg a fejemet és elég bátorságot összeszedve a nyakába akasztottam a karomat, amitől ő meglepetten mosolyodott el. – De ha már úgyis így alakult, derítsük ki mi ez az egész...

Nem is kellett sokáig győzködnöm, ajkait azonnal az enyéimhez nyomta és bár még meg sem mozdította őket, máris gyorsabbá vált a szívverésem. Most végre belevezettem kezeimet puha tincseibe és úgy húztam a fejét közelebb magamhoz, jelezve neki, hogy nyugodtan cselekedhet kedve szerint. Lágyan becézgette ajkaimat, óvatosan, nehogy túl gyors legyen. Már azt hittem nem is fogja elmélyíteni, amikor nyelvével esedezve húzott apró vonalat a két ajkam közé. Elnyitottam a számat, hogy végre rendesen megcsókolhasson és, ahogy nyelveink megtalálták a tökéletes ritmust a másikéval, azt hiszem jobban összezavarodtam, mint kellett volna.

Nost, tegyünk egy próbát és lássuk meg mi lesz ebből!