Újabb nap. Újabb elcseszett nap.

Egy újabb ácsorgás a sorban, előttem több tucat ember. Mindegyikük ugyanarra vár mint én, ugyanazért állnak itt, hogy megkapják azt, ami a reggelüket fellelkesítheti.

Alig haladnak, a reggeli sor már csak ilyen szokott lenni. Az emberek szép lassan fogynak, de ezalatt percek, órák, napok, évek, évezredek telnek el, szinte elveszti az ember az időérzékét.

A sor azért mégiscsak haladt és haladt, míg végül eljutottunk oda, hogy én álltam a pénztárnál.

-Ü-d-v. M-i-t-a-d-h-a-t-o-k? - kérdezte lassan artikulálva a pénztárnál ülő ürge. Ekkor már gyanakodni kezdtem valamire, de még elnéztem. Biztos csak rossz napja van.

-Hello, egy dupla eszpresszót szeretnék kérni kevés cukorral, sok tejjel. ~Nagyon sok tejjel!~ Nagyon sok tejjel.

-J-ó-ó-ó-,m-á-r-i-s-k-é-s-z-í-t-e-m - mondta, azzal még lassabban elkezdte kitölteni a kávét. Ekkor körbenéztem és azt láttam, hogy mindenki nagyon lassan mozgott, beszélt és minden mást ilyen sebességgel csinált. Mintha valaki direkt lassította volna be az időt valami mia...

-Na várjunk csak... A kis szemétláda! - kiáltottam fel, mert rájöttem mi a franc is történt. Kitéptem a fickó kezéből a felém hozott kávét, leraktam a pultra egy öt dollárost ~Ami azért baj, mert tíz dollárba került a kávé.~, majd gyorsan kisiettem és a kortyolgatása közben elindultam megoldani a problémát.