" Szia Rosè, Jisoo vagyok. Csak arra gondoltam, hogy átjöhetnél este. Megbeszélni a dolgokat. Puszi. "

Már legalább ötödszörre töröltem ki, s írtam le újra ugyanazt a négy mondatot. Nem tudtam, mit is akartam pontosan. Rosè fontos volt nekem. El szerettem volna mondani neki mindent. Végül nagy hezitálások után, rányomtam a küldés gombra.

Alig telt el két perc, már jött is a válasz.

" Köszönöm a meghívást. Szívesen megyek.:)"

Halványan elmosolyodtam, majd leírtam neki a pontos címet.

Leültem az ágyamra, telefonomat magam mellé helyeztem. A délután eseményei megállás nélkül törtek utat maguknak. Mark tényleg megváltozott. Annyira próbálkozik, hogy bebizonyítsa, hogy jobb ember lett. Jó úton haladt. Már akaratom ellenére is az új énjét láttam magam előtt, akárhányszor csak rá gondoltam. A múlt eseményei, mintha meg sem történtek volna. Egyszerűen képtelen voltam rá haragudni.

Mintha megérezte volna, hogy róla elmélkedtem. Telefonom képernyője felvillant, üzenet érkezett.

"Köszönöm ezt a tökéletes délutánt. Minden percét élveztem. Mark"

Levakarhatatlan mosollyal bámultam a kijelzőt. Pár percnyi vacilálás után végül úgy döntöttem, nem írok választ.

----

Már indultam volna a konyhába, mikor megszólalt a csengő, azaz Rosè megérkezett. Boldogan indultam az ajtóhoz és nyitottam ki.

- Szia! - fogadtam egy széles mosollyal a vörös hajú lányt, amit szerencsémre viszonzott, majd elállva az útból, hagytam, hogy bejöjjön házunkba.

Hirtelen megjelent édesanyám az előszobába, majd barátnőmet kémlelte izgatottan.

- Te biztosan Rosè vagy - ölelte magához a lányt. - Én Joon Hee vagyok, Jisoo anyukája. Tegezz nyugodtan - nem hagyta szóhoz jutni Rosè-t, mire egy szúrós tekintettel jeleztem neki, hogy vegyen vissza.

- Nagyon köszönöm a meghívást, Joon Hee. Gyönyörű a házatok - mondta mosolyogva. Tekintetem megakadt a még mindig kezében tartott csomagjain, s gyorsan elvettem tőle.

- Ezeket szerintem jobb, ha felvisszük. Segítek - mondtam, majd elindultam az emeletre, nyomomban Rosè-zal.

Amint beléptünk szobámba, a táskát a földre helyeztem és barátnőmet fürkésztem.

- Örülök, hogy nem utasítottad el a meghívást - szólaltam meg.

- Miért tettem volna? - kérdezte kedvesen.

- Azok után, ahogy viselkedtem veled, ez lett volna a minimum. Figyelj, én nagyon sajnálok mindent. Engedd meg, hogy elmagyarázhassak mindent - aprót bólintott, jelezve, hogy figyel. - Kezdem a legelején. Amit most fogok mondani, senkinek nem mondtam még el. Úgyhogy arra kérlek, maradjon köztünk. Szóval. Mark-ot és JB-t is már ismertem korábbról. Egy iskolába jártunk egészen nyolcadikig, amikor is egy incidens miatt magántanuló lettem. Apám tizennégy éves koromban elhagyott minket, így kellőképen magamba fordultam. Pszichológushoz jártam három évig, hátha az segít rajtam. Mostanra már sokkan jobban vagyok - egy pillanatra abbahagytam mondanivalómat és Rosè arcára néztem. Együttérzően figyelt tovább. - A veszekedés, amit a múltkor hallottál a suliban JB és Mark között, engem is meglepett. JB félt engem, hogy Mark egyszer meg fog bántani. Igazából Jaebum mindig is ilyen volt. A legjobb barátom már első óta. Azonban hetedik végén beállt a Bandába, aminek a vezetője Mark volt. Onnantól kezdve teljesen megváltozott, mi pedig eltávolodtunk egymástól. Most újra minden a régi, de akkor sokáig nem beszéltünk. Nem engedték meg neki, hogy velem barátkozzon. Mark azóta nagyon sokat változott. Próbál jobb lenni. És ez boldoggá tesz. Ő volt az a fiú, aki először keltette fel az érdeklődésemet. És igaz, hogy most nem úgy tekintek már rá, örülök, hogy ennyire jóban vagyunk. Különös kapcsolat van kettőnk között, amit nem igazán tudok megmagyarázni.

Barátnőm enyhén könnyes szemmel zárt karjaiba, és hátamat kezdte simogatni.

- Nagyon köszönöm, hogy ezt mint elmondtad nekem. El sem tudod képzelni, mennyit jelent nekem mindez - motyogta vállamba. Hirtelen eltolt magától, majd vigyorogva nézett szemembe.

- Most meg mi van? - nevettem el magam.

- Felfogtad, mennyire szerencsés vagy? Az egyetem két legjobb pasija van odáig érted - visítozott egy helyben ülve.

- Nincsen senki sem odáig értem - horkantottam, ugyanis a gondolat, hogy bármelyikük is érezzen valamit irántam, szinte már abszurdnak tűnt.

- Te komolyan ennyire vak vagy? - hitetlenkedett.

- Szerintem hagyjuk ezt a témát - mondtam, mikor telefonom kijelzője jelzett, hogy üzenetem érkezett.

- Le merek fogadni, hogy ez is egyikőjüktől jött - kapta ki kezemből a készüléket, majd pár másodperccel később szemei kikerekedtek és felém nyújtotta a telefont. - Szerintem ezt látnod kéne.

"Élvezzétek az estét, amíg lehet. Nem sokáig leszel ilyen boldog. El fogom érni, hogy a napjaid borzasztóak legyenek, s azért könyörögj, bár ne lennél."

Elfelejtettem levegőt venni, míg a sorokat olvastam. Jött még egy.

"Pontosan ezt a reakciót akartam kiváltani belőled."

Ijedtemben a készüléket ágyamra dobtam és az ablakomhoz rohantam.

- Itt van - hangom remegett. - Itt van a házunknál. Lát mindent.

Újabb pittyegés.

"Attól, hogy ignorálsz, én még itt vagyok."

- Ez egyre ijesztőbb - nézte a kijelzőt Rosè.

"Ki vagy?" - írtam.

Alig telt bele egy percbe, már jött is a válasz.

"Minek foglalkozni ilyen lényegtelen aprósággal? Tartsd távol magad Marktól, és nem esik bántódásod."

Ennyi kellett. Hisztérikus zokogásba kezdtem. Legszívesebben most azonnal kimentem volna, megkeresni a személyt, aki zaklat. De féltem. Elmondhatatlanul féltem.

- Próbálj megnyugodni! - csitítgatott Rosè. - Nem hívod fel Markot?

- Már csak az kéne. Nem tudhat meg erről semmit. Aggódna.

- Még szép, hogy aggódna, Jisoo. Ez nem játék. Valaki kipécézett magának, és addig nem nyugszik, míg tönkre nem tesz.

- Bajba kerülne miattam.

- Tudnia kell róla. Ha te nem is mondod el neki, rá fog jönni.

- Majd óvatos leszek - mondtam, miközben az ablak előtt állva meredtem a sötét utcára.

-------

Itt is az új rész! Remélem, elnyerte tetszéseteket! Puszi, Niki 😙❤