Eljött az az idő, amikor minden sokkal nehezebbé válik. Mostmár semmi nem lehet jobb, csak rosszabb...
Jimin ma az egyik órán rosszul lett. Elrohant a mosdóba, én pedig utána mentem, de mire kiértem, ő már ájultan feküdt a padlón. Odasiettem hozzá és felültettem, miközben ő kissé nyitogatta a szemeit. A homloka tűzforró volt, az arca pedig rendkívül sápadt. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak, hiszen értesítenem kellett volna egy tanárt, de mentőt is muszáj volt hívnom. Végül a véletlenül a mosdóba betoppanó Hoseok segített a helyzetemen. Megkértem, hogy maradjon Jiminnel, én pedig elrohantam az osztálytermünkbe, hogy szóljak a tanárnak. Persze ez azzal járt, hogy a kíváncsiskodó diákok is odatömörültek, és próbálták kifigyelni a történéseket.
Az a fél óra teljesen összefolyt nekem. Annyira emlékszem, amit talán szavakba tudok önteni, hogy mire kiértek a mentősök, Jimin már nem lélegzett. Egyszerűen... elernyedt a karjaimban, és nem mozdult többé.
Újraélesztették őt, majd kirohantak vele az épületből. Fel sem tudom fogni ezt az egészet. Fogalmam sincs, mit kezdhetek majd az életemmel az én édes Jiminem nélkül, és nem is akarok ebbe belegondolni. Miért pont egy ilyen csodálatos embernek kell ilyen fiatalon meghalnia? Miért pont neki?