Órák teltek el, amit vége nem érzett olyan keservesnek, mint magányosan az irodájában, így Ichiru, miután végzett, felébresztett téged: nem akart több időt elpazarolni, és éjszaka is lehetőséged nyílhatott pihenésre.

Ichiru a válladat fogta és gyengéden megrázott, amikor nem keltél fel a simogatásra. Kábán pislogtál, próbáltad kitalálni, hol vagy, mert először csak az ablakot és a szoba egy korábban fel nem térképezett sarkát, majd Ichiru számodra szokatlan, hétköznapi öltözékét láttad.

– Gyere ebédelni – eresztett el Ichiru és megvárta, amíg kibújsz a takaró alól. Bizonytalanul követted a végrehajtót a konyhába, ahonnan a teriyaki lazac illata lassanként a hálószobába is beszivárgott.

Ichiru leült a két főre terített asztalhoz és kénytelen voltál közvetlenül mellé ülni. Könnyebbség volt, mert nem szeretted, ha mások szemközt vannak veled evés közben, Ichiru közelsége, haja és bőre friss illata azonban így is összeszorította a gyomrod.

Megállapítottad, hogy Ichiru jól főz, és nem olyan nagy baj, hogy nem te készítettél ételt magatoknak. Gondoskodni akartál Ichiruról, mert reggel másnaposnak és elesettnek látszott, de addigra, talán a hosszú zuhanynak hála, az előző éjszaka minden nyoma eltűnt az arcáról.

Ichiru mindkettőtöknek teát készített, és miután a kezedbe adott egy bögrét, átültetek a kényelmesebbnek bizonyuló kanapéra. Zavarban voltál, mert mióta felkeltél, nem tudtad, hányadán álltok: Ichiru szívélyes, ezzel együtt távolságtartó volt veled, viselkedése sem a Dokkmaffiánál eltöltött közel egy hétre, sem a délelőttire nem emlékeztetett.

Lassan kortyoltad a teát, közben lopva Ichirut figyelted. Haja, szabadon maradt nyaka és az épp csak kilátszó kulcscsontja vonzotta a tekinteted. Ichiru hamarosan rajtakapott, hogy figyeled, de nem tett megjegyzést, csak egy sejtelmes mosoly tűnt fel az arcán, ahogy teljes testtel feléd fordult.

– (Név), emlékszel, mit ígértél nekem?

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy mindent elmondasz nekem magadról és a gyilkosságokról – emlékeztetett. A mosolya elhalványult, a tekintete megkeményedett, fürkészővé vált. Ichiru nem nézett rád ellenségesen, de a változás érezhető volt. A könnyedség eltűnt a hangjából, és veled is elfeledtetett minden kacérságot.

Sóhajtottál, ujjaidat szorosabban kulcsoltad a bögrére. Tudtad, hogy bekövetkezik, és a celládban sokat ábrándoztál róla: Ichiru végre felnyitja a szemét, és hajlandó odafigyelni rád, de odáig nem jutottál el, mégis hogyan és mit mondasz neki. A téma mély volt, csak a felszínt érintve Ichiru nem értette volna, neked azonban nehéz volt róla beszélni.

Próbáltad minél jobban eltávolítani magadat az eseményektől, ahogy azt gyerekkorod óta tetted, ha eszedbe jutott, vagy valamiért kénytelen voltál hallani róla. Vetettél egy utolsó pillantást Ichirura, de, mert nem nyertél vigaszt az arcából, tekinteted a kezedben szorongatott bögrére összpontosítottad, és mesélni kezdtél:

– Nekem nincs okom megtámadni a Dokkmaffiát, de Kagamit egészen fiatalkorunk óta ez élteti, mert nem tudta elfelejteni, hogy köze volt az anyánk halálához. Amikor nyolcévesek voltunk, a vezető meggyilkoltatta az anyánkat, apánk ezután vitt el minket Yokohamából. Ekkoriban jelent meg az áldottságunk, valószínűleg a megrázkódtatás hozta felszínre. Megeskettem Kagamit, hogy apánknak sosem szólunk róla, mert anya emléke miatt beleroppant volna; mindketten anya képességének egy részével bírunk, Kagaminak a halál, nekem az élet lett az ajándékom. Anya egyszerre bírta mindkettőt, ezért tudott olyan jó orvos lenni, és annyi embert megmenteni, aki haldoklott, és másképp biztosan reménytelen lett volna. A képesség nevét nem ismerem, előttünk sosem emlegette, de pontosan tudom, hogy működik; ő a két eszköze közül csak az én Varrótűmet használta. Kagamié az Olló, amivel képes mások életfonalát elvágni, enyém a tű, ami ezt a fonalat az ember testéhez kapcsolja. Mindketten látjuk mások életerejét, ami, mint egy fonál, köré szövődik, és kapcsolódik a mellkasához.

Letetted a bögrét és megbökted a szegycsontodat, hosszú idő után újabb Ichirura vetett pillantást kockáztatva.

– Látom, nem hiszel nekem – mondtad szomorkásan, a fejedet rázva –, de bebizonyítom.

Aktiváltad a képességed, ami gyenge aranyfénnyel járt, és egy vastag, arany varrótűt formált a kezedbe.

– Ne ijedj meg – kérted, de Ichiru elsápadt, amikor felnéztél, mert a szemed is aranyfénnyel ragyogott –, nem bántalak, és a szemem sem lesz rémisztő, ha megszűnik a képességem. Látom az életed, Ichiru – mondtad halkan, különös mosollyal, megérintve egy vörös fonalat a végrehajtó körül. A mozdulataidat feszülten követte, amíg a kezed a mellkasára nem szorítottad. – Erős vagy és egészséges – mondtad, megérintve azt a csak számodra látható dolgot, ami összekötötte őt a valósággal –, mondtam, hogy semmi baj sincs az életeddel.

Kinyújtottad felé a kezed, hogy megmutasd a tűt. Ichiru kétkedve nyúlt érte, de biztató gesztust tettél, így végül elvette tőled

– Ezzel vissza tudom ölteni az életet egy haldoklóba, vagy egy halottba, ha húsz-harminc másodperccel a halála után elkapom a fonalát, mielőtt szertefoszlana. Ez képességgel eltéphetetlen – mondtad –, ahhoz, hogy az embereidet megöljem, hétköznapi módszert kellett volna használnom. Akkor nem marad nyoma az életfonálnak, te pedig azt mondtad korábban, volt valami furcsa az áldozatok mellkasában.

Ichiru bólintott, közben visszaadta a tűt. Pislogtál, megszüntetted a képességed, és a Varrótű eltűnt a markodból. Elmúlt különös, arany ragyogásod. Ugyanúgy néztél ki, mint addig a tekinteted sem volt rémisztő az áldottságtól, mégsem akartál Ichiru szemébe nézni.

– Kagami ollója azonnal elszakít egy életet anélkül, hogy bármilyen fizikai sérülést okozna, csak az idő előtt eltépett fonál egy darabja marad meg nagyjából két napig – mondtad elgondolkodva. – A testeket ezután is megvizsgálták?

– Nem tudok róla – mondta Ichiru ugyanolyan halkan, a hallottakat elemezve. A képességed látható bizonyíték volt, anélkül is elhitte a működését, hogy bármin bemutattad volna.

Nem kérdezett, de érezted, hogy a kíváncsiságát ennyivel nem elégítetted ki, így folytattad. Rég nem volt bűntudatod, hogy elárulod Kagamit a vallomással, mert ő is elárult téged, amikor minden kérlelésed figyelmen kívül hagyva elküldött, ő pedig eljött Yokohamába.

– Most már nem fogják megtalálni a vörös fonalat, de ez egy árulkodó nyom a húgom áldottságáról. Ezt leszámítva nem lehet gyilkosságnak nevezni, mert az áldozatnak minden jel szerint egyszerűen megállt a szíve. Semmilyen fizikai sérülést nem szenved a támadástól, Kagami ezért hiszi, hogy képes megúszni. Tényleg nem szabad lebecsülni őt, mert a fél életét harcművészetre és a képességhasználat mesteri elsajátítására fordította. Ha hozzád ér az ollója, véged – fújtad ki a régóta visszartott lélegzeted –, csak az én képességem tudja a rombolását visszacsinálni. Tökéletlenek vagyunk, mert anyánk a képességeinket együtt, harmonikusan birtokolta. Nem lett volna szabad, hogy szétszakadjon, és bármelyikünket is halálistenné tegyen, ez még a legegészségesebb lelket is megnyomorítja! Kagami sosem tudta túltenni magát anya halálán, mert tudja, hogy a yokohamai maffiafőnök végeztette ki, amiért nem akart vele együttműködni, és szívtelennek tart, amiért én nem akarom a halálát megtorolni. Nem érti meg, hogy ezzel nem hozza őt vissza és olyan embereknek okoz szenvedést, akinek semmi köze sem volt hozzá, és hiába próbáltam, végül nem tudtam megállítani. Túl későn értem ide, és őt nem találtam. Kagami valahol a városban van, de valószínűleg kivár, ha a támadási után megerősödött a maffiátok védelme. Egy megszállott és nem adja fel, amíg teljesen el nem lehetetlenítik a körülmények, vagy meg nem öli a vezéreteket, de nem akarom, hogy ti neki, vagy ő még egy embernek ártson! Talán már tudja, hogy baj van, ha keresett, de nem ért el, és most remélem, hogy Kagami nem akart velem eddig kapcsolatba lépni!

Kezdted elveszteni a kontrollt. A szádba haraptál, hogy ne emeld fel a hangod, de így is hallható volt a zaklatottságod.

– Beszélni akarok vele, hogy valahogy megállítsam, de felszívódott, és nem tudom, mit csináljak! Amíg fogva tartottál odabent, Kagami tovább vadászhatott a maffiózókra, de nem akarom, hogy a haláláig folytassa ezt az ostobaságot!

– Hány éve halt meg az édesanyád? – kérdezte Ichiru hirtelen, félbeszakítva egyre kétségbeesettebb monológod.

– Tizenhat – mondtad, közben addig haraptad a szádat, amíg vérezni nem kezdett –, éppen nyolcéves voltam.

– A húgod elkésett – mondta Ichiru sötéten –, egészen más volt a Dokkmaffia vezetője akkoriban. A jelenlegi közvetlen felettesem, és nem hagyom, hogy a közelébe jusson, vagy még egy emberemet elpusztítsa. Sajnálom az anyádat – mondta részvétlenül –, de ez nem jogosítja fel, hogy cserébe az én családomat támadja. Ha tudod, hol lehet Kagami, mondd meg – utasított ismét úgy, mintha az első találkozásotokkor látott végrehajtó szólt volna –, elmegyek érte, és kiverem ezt a bosszút a fejéből.

– Nem tudom, de ha tudnám, se engednélek a közelébe! Kagami beszámíthatatlan, és nem akarom, hogy bárkit bántson, vagy a Dokkmaffia őt is elvegye tőlem! Ne csináld! – kiáltottál rá, úgy szorítva mindkét kezét, mintha Ichiru azonnal indulni készült volna.

– Szerinted miért akarom én elintézni? Parancsom van úgy rendelkezni a gyilkossal, ahogy akarok! Más, mint a maffia ellenségét, egyszerűen kivégezné, ahogy azt eddig is érdemelte volna. Az én embereim élete és az én felettesem került veszélybe, parancsolom, hogyha tudod, hol és hogyan találom meg, juttass el hozzá!

– Mit akarsz csinálni? Nem érted, hogy Kagami halálos?! – Megszorítottad Ichiru csuklóját, de ő lefejtette magáról a kezed. Fekete szemében kihunyt a fény, ami olyan élénken szikrázott az autóban; hamisítatlan végrehajtó nézett rád, aki a haragját nem feléd fordította.

Aggódtál a testvéredért, de, mert minden emberi életet értékesnek tartottál, azt sem akartad, hogy a bosszúja miatt mások sérüljenek. Elviselted Ichiru bánásmódját Kagami helyett, mert beláttad, hogy magához képest mennyire finom volt hozzád, az emberei valódi gyilkosával szemben azonban közel sem lett volna ilyen elnéző. Ichiru úgy ragaszkodott a Dokkmaffiához, mint te a családod megmaradt két tagjához: nem tudtad őt elítélni, de nem engedhetted, hogy a húgodnak baja essen, nem azért mentél ilyen messzire miatta.

– Egyszer azt tanácsoltad, lyuggassam ki, és szívesen megtenném, de a halál túl könyörületes lenne számára. Nem érdemel gyors és könnyű véget az, aki viszályt kezd a Dokkmaffiával, ezt a húgodnak sem árt az eszébe vésni. Ha azt fontolgatod, hogy figyelmezteted, vagy a saját megmentésedet kéred tőle, ne reménykedj, nem fogom engedni. – Ichiru eléd lökte a mobilodat, ami ott volt a dohányzóasztalon, de addig nem vetted kézbe. Sértetlen volt, de a SIM-kártyát eltávolították belőle, a húgod többé nem tudott elérni. – Később formálisan bocsánatot kérek tőled a sérülésekért, de amíg ez zajlik, a foglyom vagy, kisasszony, és elég szék van, amihez kötözhetlek, ha megpróbálsz hátráltatni.

– De Ichiru..! – rökönyödtél meg a hirtelen váltáson, amikor a maffiózó felállt mellőled és tapogatózó kezed lesodorta magáról. Felvette a saját telefonját, felmarkolta a cigarettatárcáját és egy öngyújtót az egyik könyvespolcról és az erkélyajtóhoz ment, távozását csak a szemeddel követted – Hová mész? – suttogtad, elnyerve egy újabb sötét pillantását.

– Telefonálni – mondta kurtán, mielőtt behúzta maga mögött az ajtót. Láttad, hogy rágyújt, mielőtt a mobilt a füléhez tartva a korlátra könyökölt és hátat fordított neked.

Ichiru reakciója lesújtott. Nagyobb megértést vártál tőle, mert a rövidke, édes ábrándok elaltattak. Ichiru jó embernek tűnt, aki átlátja bonyolult helyzetedet, és segít rá megoldást találni; nem olyan hideg és kemény, miután téged is úgy felforrósított az autójában.

Egészen az ebéd végéig úgy tűnt, minden jó köztetek. A teásbögrét is gondoskodóan adta a kezedbe, de a vallomásod után mindez semmivé vált. Ichiru ízig-vérig maffiózó volt, életének ezt a részét nem tudta a szabadsága alatt hátrahagyni. Újra egy eszköz lettél, hogy befejezze a munkáját, érzelmeknek nem volt helye köztetek.

Figyelted néhány percig, ahogy telefonált, de, mert csak a haja mozdult az enyhe szélben, ő maga változatlan maradt, végül eltávolodtál az ablaktól, és mosogatni kezdtél, hogy minél messzebb legyél Ichirutól, és az erkélynek hátat fordítva ne is láthasd.

Ichiru eközben az utasítást megtagadva egyenesem Chuuyát hívta, hogy beszámoljon neki a változásokról. Chuuya meglepően hamar felvette, de a hangja kelletlen volt. Ichiru felkészült, hogy a beszélgetés rosszul zajlik majd: a maffiafőnök biztosan megjegyzi, hogy az egyetlen, világos utasítását sem volt képes betartani, és néhány napig elfeledkezni a munkájáról, de egy ilyen értesülés nem várhatott. Ichiru nem akarta, hogy Kagami újabb próbálkozása veszélyt jelentsen a Dokkmaffiára.

– Mit szeretnél? – kérdezte Chuuya köszönés helyett. Ichiru egy pillanatra lehunyta a szemét. Összeszedte a gondolatait, és minden Chuuyával kapcsolatos érzését félretette, hogy tényszerű beszámolóra szorítkozzon.

– Megvan a támadó. Pontos helye nem ismert, de a célja eljutni és megsemmisíteni a Dokkmaffia vezetőjét. Veszélyes áldott, a képessége azonnal öl. Ismertetőjegyei a videófelvételen, amit mutattam, képessége pedig egy ollót formáz, könnyen azonosítható. A neve (Vezetéknév) Kagami, tartózkodási helye feltehetőleg Yokohama, és továbbra is az embereinkre vadászik, hogy hozzád eljusson. Mori-sannal volt konfliktusa, nem tud arról, hogy te vagy a helyében. Azt akarom, hogy megerősítsük a védelmet, és az áldottat–

– Nyugodj meg és vegyél végre levegőt – hallgattatta el Chuuya a beosztottját. – Egy hete azt mondtad, elfogtad az elkövetőt. Megszökött?

– Nem, (Vezetéknév)-san az őrizetem alatt áll – sóhajtott Ichiru –, de nem őt keressük. Kagami az ikertestvére.

– Úgy érted, tévedtél?

– Igen – ismerte be kelletlenül Ichiru –, de éppen próbálom jóvátenni.

Rövid csend következett, amit Ichiru fájdalmasan hosszúnak tartott, majd Chuuya újra megszólította:

– Honnan tudod mindezt?

– (Vezetéknév)-san vallomásából.

– Mikor tette? – faggatózott tovább a maffiafőnök olyan szenvtelenül, mintha maga is egy kihallgatást vezetne.

– Most – mondta Ichiru. Hiába próbált rájönni, nem tudta kitalálni, mire fut ki a beszélgetés, és Chuuya miért érdeklődik számára ennyire jelentéktelen részletek iránt.

– Nem otthon vagy? – Chuuya kezdte megunni az egyszavas válaszokat. Nagyon nehéz volt az első összegzés után valódi információkat kinyernie a végrehajtóból.

– De, és ő is velem van – mondta Ichiru bosszúsan. – Azért, mert nem mehetek az irodámba, nem tilthatsz le egy futó nyomozásomról!

– Épp azt akartam, hogy pihenj – forrongott Chuuya –, miért nem tudsz csak egyszer is engedelmeskedni?

– Mert ha megtenném, meghalnál – felelte Ichiru. A távolba nézett, az öböl felé, a Dokkmaffia fekete épületeit azon az oldalon hiába kereste – Minden értesülést átadtam, most már rajtatok múlik, mihez kezdtek vele. Vigyázz, Chuuya – szólt –, ez a nő nem tudja, melyik vezérrel van elszámolni valója. Nem akarom, hogy te sérülj meg az előző hibái miatt.

– Te vigyázz, ha már voltál olyan hülye, hogy a foglyot kivitted az épületből! Mi a biztosíték rá, hogy az áldott nem titeket fog először megtámadni?

– Az, hogy csak te érdekled őt – mondta Ichiru hűvösen –, az embereim csak útban voltak, amíg el akart jutni hozzád.

Chuuya újabb szünetet tartott. Nem látta, milyen arcot vág Ichiru, a hangja pedig a lehető legsemlegesebb volt, nem tudott belőle az érzéseire következtetni.

Nem tetszett neki, amit hallott, de nem a jelentés tartalmával, inkább a módjával volt baja. Ichiru kerülte őt, elkomorodott, ha magához hívatta, így Chuuya, ha csak nem volt feltétlenül szükséges, a végrehajtót nem kereste, ám úgy tűnt, ő képtelen megfeledkezni róla.

Tökéletesen hűséges embere volt, az épsége számított Chuuyának, de akkor nem volt rendben, és nem is volt mellette, hogy az állapotát ellenőrizhesse.

Chuuya furcsának találta, hogy Ichiru magával vitt téged a központból anélkül, hogy erről bárkinek jelentést tett volna. Nem tudta, miért és hogy juthatott eszébe, de végül beugrott neki, hogy egy fiatal nőről van szó, Ichiru talán épp a kedvét tölti rajtad.

Nem ilyennek ismerte, de rájött, hogy régóta nem tudja, egyik első embere milyen valójában. Chuuya megmaradt a gyermekkori berögződéseknél, és Ichiru lehetett tizenkettő vagy huszonkettő, évek óta ugyanolyan volt a fejében.

Nem volt ideje a változásaival foglalkozni, vezetőként akadt épp elég dolga, de, mert komolysága ismeretes volt, odafigyelt Ichiru figyelmeztetésére. Miután átgondolta a hallottakat, Ichiruéhoz hasonló, tárgyilagos stílusban tudott felelni.

– Maradj, ahol vagy, figyelni fogunk. – mondta. – Egyéb?

– Van, és ez fontos. Az áldott képzett harcos, és a képessége is azonnal öl. A legbiztonságosabb, ha távolról lelövitek, de a seb ne legyen halálos. A nővére kérlel, hogy ne öljem meg – nézett Ichiru a távolba –, és megígértem, hogy én nem fogom megtenni.

Chuuya, miután minden fontos információt megkapott, letette a telefont. Ichiru néhány percig odakint maradt, a hatalmas várost nézve elszívott egy újabb cigarettát. Teljesítette a kötelességét, de, mert Chuuya tétlenségre ítélte, úgy érezte, minden téren kudarcot vallott. Hiába kínzott meg egy ártatlan embert, és egy másikon talán hiába gyakorolt távolról kegyelmet, az ügy kívül esett a hatáskörén. Csak az odavezető események lassan kibontakozó következményei maradtak, amikkel szembe kellett néznie, élükön voltál te a konyhájában.

Befejezted a mosogatást, mire végzett. A holmidat rendezted a nappali távolabbi részén, mire Ichiru bejött az erkélyről. Friss illatát cigarettafüst nyomta el, ami sokáig megült a hajában.

Abbahagytad a pakolást, amikor csukódott az ajtó és felnéztél. Ichiru nyúzottnak és boldogtalannak tűnt, amilyennek annyira utáltad látni.

Ideges voltál, féltetted a húgodat a végrehajtótól, mégsem bírtad megkérdezni Ichirut, mit tett, és mi lesz kettőtök sorsa. Ichiru megérezte várakozásod, de fáradt volt ahhoz, hogy Chuuya után veled is beszéljen. Azért maradt kint még öt percet, hogy összeszedje a gondolatait, de ez nem sikerült. Csak arra tudott figyelni, hogy hibát hibára halmozott, mióta az emberei bevittek az irodájába, és nem volt eszköze ezt jóvátenni.

Leült melléd, és hogy ne lásson téged, a kezébe temette az arcát. Hasonló volt az előző esti képhez, de Ichiru vállát akkor más tehet nyomta, és nem volt köztetek a rács, hogy ne tudd megvigasztalni.

Közelebb csúsztál hozzá és óvatosan megfogtad a karját. Ichiru összerezzent, de nem nézett fel, és amikor nem seperte le magáról a kezed, mint az előző alkalommal, lassan megsimogattad. Magad is megnyugvást kerestél ebben az érintésben, mert amióta egyedül hagyott, fájdalmasan elveszett voltál. Megcsonkított mobiltelefonod volt az utolsó csepp, ami tudatosította, hogy el vagy vágva a külvilágtól, és arra, hogy mi lesz a húgoddal, többé nincs befolyásod.

Addig azt képzelted, irányíthatod őt és megpróbálhatod a helyes irányba terelni, de gyerekként szoros kapcsolatotok felbomlott, és még a képességed sem tudta újra összevarrni. Kagami élete, de még a sajátos is kicsúszott az irányításod alól, és egyedül Ichiru jó érzéseiben biztattál, hogy végül egyikőtöket sem fogja összezúzni.

Kénytelen voltál rá támaszkodni, mert úgy tűnt, nem okoz örömet neki, hogy másokat bántson. Korábbi indulata eltűnt, mire a második cigaretta után visszatért hozzád. A tehetetlenség megtörte, és hiába nem hallottad, hogy beszélt Chuuyával a telefonban, az elutasítást, amit átélt, te is megtapasztaltad, épp tőle, és az utána következő reménytelenséget is, ezt akartad akkor elkerülni.

Egyszerűen nem hitted el, hogy az idill megtört, amint Kagamit a szádra vetted. Kevés elképzelésed volt a jövőről, mióta fogságába estél, de azt a napot Ichiruval egyáltalán nem így képzelted. A félelmet felülírta a szenvedély, de a rémület ismét helyet követelt magának, és nem tudtad, mi és hol romlott el abban a rövid időben, amíg Ichiru csókolt téged, és ami azóta eltelt az ebéd utáni szóváltásig.

Tisztában voltál vele, hogy Ichiru nem tehet kivételt, de remélted, hogy veled mégis van oka kivételezni. Mindent feltártál magadból, a sorsodat a kezébe helyezted, és még valami nem helyénvaló vonzalmat is tápláltál iránta, ami ott, a karját simogatva kezdett közel kerülni a szerelemhez. Tudtad, hogy szereted őt, de az érzést a hátad közepére sem kívántad. Nem segített, hogy bármi helyre jöjjön, mindent csak még nehezebbé tett, hogy reményt, várakozást, megbocsátást és szeretetet éreztél iránta. Emiatt hitted, hogy nem pusztít el, és képes, hajlandó lesz a húgoddal szemben is kegyelmes lenni.

Mivel Ichiru nem mozdult, átölelted a karját és a vállához simultál, fejedet a fejéhez hajtottad. Az arcod a hajához ért, és könnyű csókot nyomtál göndör fürtjei közé, hogy megszabadulj a közelében érzett feszültségtől.

– Mit művelsz? – hallottad Ichiru fojtott hangját. Felegyenesedett, de a karját nem húzta ki a szorításodból. Hátradőlt, továbbra sem nézett rád, de hagyta, hogy mellette maradj, és amikor mozdult, téged is magával sodort a kanapéra.

– Nem akarok egyedül maradni – suttogtad fejedet a vállan, a nyakához közel tartva. Ichiru mellett térdeltél, ő szétvetett lábbal, lehunyt szemmel ült, karját félig a combján, félig a térdeden nyugtatta.

Nem várta meg, hogy folytasd a megszakadt gondolatot. Ő próbált megfeledkezni a társaságról, de a jelenléted a lakásban olyan erős volt, hogy nem sikerült, ezután feladta.

– Van, aki akar? Mindketten tudjuk, milyen a szeretett személyt elveszteni. Ha nem muszáj, nem akarom, hogy még egyszer át kelljen élned.

Ichiru komolyan gondolta, mert kezdett belefáradni a Kagami és közted kialakult konfliktusba. Miután az ügy nem volt többé a kezében, elvesztette az érdeklődését. Ha a legkevesebbet is tanúsítja, aggódott volna Chuuya épsége miatt, ami a maffiafőnökkel kapcsolatos többi, elnyomott érzését is felszínre hozta.

Ichiru tényleg elfáradt, és megrémült, amikor megértette, hogy rajtad kívül más nem hoz e helyzetben megnyugvást. Jó érzéssel és ép ésszel ellentétes volt, hogy továbbra is gyógyírnak lásson, de a varázsod nem kopott meg egy problémás testvér miatt. Ichiru nem állíthatta ezt, miután a családjában ő volt a legproblémásabb, és az áldott alvilágtól távol lévő testvérei életét is megnehezítette.

Akaratán kívül is sok bajt csinált, mint veled, amikor a saját gondjai miatt nem vette figyelembe az igazság minden oldalát, és a vallomásaidat gondolkodás nélkül hazugságnak titulálta. Ha Ichiru képes józanul gondolkodni, mindez másképp történt volna, de akkor sosem ültél volna vele együtt a kanapéján.

Karja után a derekát ölelted át, mert hiányzott a meleg, emberi érintés, és Ichiru, aki tűrte a közelséged, átkarolt, fejét a tiéd felé fordította. Megcsókolta a homlokod, és amikor felemelted az állad, a szádra is adott egy puszit, közelebb húzódva hozzad. Átölelted, Ichiru átkarolta a derekad, és az arcotok is közel volt egymáshoz, a tiéd forrósága a bőrét melengette.

Ichiru nem akart tovább a háborgó érzelmeivel törődni. Belátta, hogy nem tehet semmit. Te és ő tétlenségre vagytok utalva, és mindkettőtötök számára az a legjobb, ha ez változatlan marad, feleslegesen ki sem léptek a lakásból Kagami miatt. Nem az életét, hanem a tiédet, Chuuyáét, az embereiét féltette, de az ügy további kimenetelére nem tudott, nem is akart gondolni. Bárhogy próbált a felszínen maradni, süllyedni kezdett, és benned talált kapaszkodót, hogy összeköttetésben maradjon a valósággal.

Ichiru a fejében élt, kétségek és a maffiafőnökkel kapcsolatos keserű gondolatok közt, de meg akart szabadulni. Nem akart több hibát véteni, különösen nem veled, mert esélyt adtál addigi tévedései helyrehozására, és amíg hajlandó voltál, minden módon megpróbált kiengesztelni az átélt szenvedések miatt.

A szabadságodat, mint légértékesebbet, egyelőre nem adhatta vissza, de szerette volna az együttes fogságotokat elviselhetővé tenni. Nem sokat törődött a következményekkel, csak arra figyelt, milyen reakciókat adsz legutolsó tettére.

Eltávolodott a szádtól, de azonnal mozdultál utána. Megkockáztatta, hogy folytassa, amit az autóban félbe kellett szakítanotok, és megcsókolt, ahelyett, hogy a beszélgetést folytattátok volna. Ott nem volt helye szavaknak: mindent elmondtatok, amit lehetett, csak magatokat ismételtétek volna.

Könnyebb volt egymásban tettleg vigaszt találni, és elfeledkezni Kagamiról, Chuuyáról, a szeretőjéről, és minden keserves napról a Dokkmaffiában. Ichiru maga felé fordított és az ölébe húzott, oldala helyett kénytelen voltál a csípője két oldalán térdelni.

Másodszor voltál fölötte, de megkötözött lábadnál térdelve sem tűnt ennyire legyőzöttnek.

Ichiru nyakát ölelted át a megváltozott helyzetben. Arcod az arcához simítva, a füléhez közel pihegtél, hajába rejtőzve próbáltál észhez térni. Nem volt helyénvaló, de az egyetlen dolog volt, amit tehettél, képtelenség volt, hogy elvonultan sírj vagy dühöngj egy ideges lakás egyik sarkában. Amúgy sem maradtak könnyeid, eleget hullajtottál Kagamiért és magadért a fogságban és a mosogatónál: beláttad, hogy ez nem visz előre.

Szeretted Kagamit, és tudtad, hogy ő is szeret téged, de felnőttetek, és az élete nem volt többé a te felelősséged. Szeretted volna kihúzni a bajból, de magának csinálta, és hogy megóvjon, igyekezett minél távolabb maradni tőled: Kagami azért mondott olyan ronda dolgokat, hogy megbántson, és ne sodord magad miatta oktalanul veszélybe.

Kagami nem hasonlított rád vagy apádra. Nyughatatlan, haragos, mély igazságérzettel bíró nő volt, aki a sérelmeit sosem felejtette, és érthetetlennek találta, hogy te milyen könnyen képes voltál a megbocsátásra.

Neked nem mérgezte harag a szíved. Ichirura sem tudtál haragudni, és a közeledését sem utasítottad vissza. Úgy kapaszkodtál belé, mint az életed egyetlen biztos pontjába, mert nem maradt más számodra az addig ismert világból. Megértve, hogy nem akar neked rosszat, kezdtél megbízni benne; hosszasan elnyomott vágyaddal együtt ez épp elég volt, eszedbe sem jutott az öléből kiszállni.

A combjára ereszkedtél, melled Ichiru mellkasához simult, és a füléhez közel halkan felsóhajtottál. Ichiru szorosabban fogta a derekadat és hátradöntötte a fejét. Próbált rád nézni, de nem fordultál felé. Ajkad az arcához szorítottad és megcsókoltad a füle alatt, majd a nyakán, szapora puszikkal hintve a bőrét. Lágyabb volt, mint gondoltad, és az olyan sokáig gallérral takart bőr érintetlensége mindkettőtöket felizgatta.

Ichiru hagyta, hogy végigcsókold a nyaka egyik felét, de a másik oldalt már csak szapora, forró lélegzeted érte. A ruhájába kapaszkodtál, összegyűrted a pólóját, és a rövid szünetben, amíg fészkelődtél az ölében, nem azon gondolkoztál, mit és miért művelsz a maffiózóval, hanem, hogy hogy leszel képes folytatni: remegett a karod és elgyengült a lábad.

Nem számított, jobb lesz-e ettől. A lakásban uralkodó feszültség hajszálnyira volt csak a szexuális feszültségtől, amit hiába akartatok csillapítani az autóban.

Mivel az észérvek korábban sem segítettek, hagytad, hogy ösztön vigyen afelé, ami akkor számodra a legjobb lett volna. Igyekeztél elrejtőzni Ichiruban a valóság elől, de túl gyenge voltál, hogy te vezesd ezt a játékot.

Ichiru nem hagyott sokáig pihenni. Átölelt és kényszerítve, hogy felemeld a fejed, megcsókolt. Lenyomott az ölébe, a csók és az érzés hevességétől egyszerre sóhajtottál a szájába. Erősen fogott, de, mert megbizonyosodott róla, hogy helyben maradsz, enyhített a szorításon, és megsimogatta a derekad, ahol a magas derekú nadrág és a vékony felsőd találkozott.

Amikor először érezted az ujjait a csupasz bőrödön, a hűvössége szinte fájt. Az egész tested forró volt, de amint megszoktad, nem volt kellemetlen. Ichiru keze a felsőd alatt volt, úgy szorította a derekad és simogatta meg a hátad. Hevesebbe tette a lélegzeted, mert közben a csókot sem hagyta abba.

Szédültél, de biztosan tartott, így nem csúsztál ki az öléből. Erőtlenül ölelted át a nyakát és simogattad Ichiru fekete haját, meg-megtépve a markodba akaró göndör fürtöket, amikor megharapta a szádat, vagy úgy elmélyítette a csókot, hogy a feszültségtől csillagokat láttál.

Ichiru félig felhúzta a felsőd, melled és szép melltartód a közvetlenül ért a mellkasához. A ruha akadályozott a mozgásban, de amikor át akartad ölelni, Ichiru egy pillanatra elengedett és lehúzta rólad. Magadhoz tértél annyira, hogy kinyisd a szemed és éhes tekintetét látva zavarba jöjj, de önként csókoltad meg újra, elrejtőzve a pillantástól, ami hirtelen tüzet gyújtott benned.

Felnyögtél, amikor Ichiru végigsimította az oldalad és megfogta a melled: az érzés maradék ruhádon át is intenzív volt. Pihegve eresztetted el az ajkát, és döntötted a fejed a vállára, miközben simogatott; elgyengült tested még mélyebbre csúszott az ölében.

Ichiru az ajkába harapott, de, mert ez sem fojtotta el a hangját, végül a te nyakadat kezdte csókolni és harapni. Átölelt, felemelt egy kicsit, és mire feleszméltél, hanyatt döntött a kanapén, félredobva egy az útból egy díszpárnát.

Ichiru fölötted volt, a lábaid közt térdelt, alakja árnyékot vetett rád a háta mögötti éles fényben. Mindkét karod magad mellett volt. Próbáltad felemelni, de csak centikra sikerült, így érintetted és simogattad meg a combját.

Lapos pillantást vetettél rá, mielőtt összekulcsolt ujjaitokat vállmagasságban a párnák közé nyomta. Újra megcsókolt, birtoklóbban érve hozzád, mint mielőtt lefektetett a kanapéra.

Egyik térdét a lábaid közé nyomta, amikor közelebb hajolt és a nyakadat kezdte végigcsókolni. Hánykolódtál alatta és hangosan felnyögtél, de amikor a következőnél a nevét pihegted, megállította.

– Akarod ezt? – suttogta, állát a kulcscsontod fölötti harapáson nyugtatva. Olyan közelről nem láttátok egymást, de érezted Ichiru lélegzetét a nyakadban és ő is hallotta heves szívverésed.

Lazított összekulcsolt ujjaitokon, mégsem engedett el egészen, a kezedet a fejed két oldalára nyomta.

Próbáltál lecsillapodni, és lassabban venni a levegőt, hogy beszélhess, de minden igyekezeted ellenére is csak pihegni tudtál:

– Igen – súgtad. – Van más választásom?

– Hogyne – morrant Ichiru, már a füledhez közel. – Nem akarlak megerőszakolni, itt az esély, hogy megállíts.

– Nem erőszak – mozgattad meg a kezed az övé alatt, szorosabban kulcsolva az ujjaitokat. – Akarom – ismételted, fejedet a zavartól a másik oldalra fordítva. Lehunytad a szemed, remegve, kavargó érzéseid és a testedet kínzó vágy közepette mondtad: – Ichiru, kérlek..!

– Mire kérsz? – változott meg a hangja, a rekedtes, mély tónus kellemes görcsbe szorította a gyomrod.

– Csókolj meg – mondtad zavarpírral, de valódi szégyen nélkül. Végre megtette a hatását a közelsége, és Ichirun kívül nem tudtál másra gondolni. Minél tovább nyúlt a pillanat, amíg nem értetek egymáshoz, annál keservesebb lett a hiánya. Ha még tovább várat, a feltámadó vágy ennél is őrültebb dolgokra ragadtad: ajka, két keze, teste egésze érintéséért könyörögtél volna.

Ha egy héttel korábbi önmagad lát abban a percben, idiótának nevezett volna. Nem foghattad fel pontosan, mit érzel, mi elől menekülsz ebbe a csókba, és mit ad neked Ichiru, ami nélkül a várakozás során megbolondultál volna.

Nem gondolkoztál, nem hibáztattad magad, és így volt jó, amíg Ichiru sem tette: nem akart, mégis vonzalmat táplált irántad, ami, minél többet kapott belőled, annál biztosabban nőtt túl a testi vágyon. Amíg gondoskodhatott rólad, maga mellett tudott, és te is figyelmes voltál iránta, olyan békére lelt, amit hiába keresett a Dokkmaffiában vagy bármelyik előző szeretője karjai között.

Ichirunak mindig az idősebb nők kellettek, mióta befejezte a középiskolát, de bennük nem talált a tiédhez hasonló, édes ártatlanságot. Egy határozott, sokat látott asszony más bánásmódot ígért és követelt, mint te, aki iránt kötelességének tartotta a gyengédséget annyi felesleges gyötrelem után.

Nehezen emelkedett felül a természetén. A csókja szenvedélyes volt, a testedet itt-ott megharapta és apró nyomokat ejtett rajta, de figyelt, hogy ezzel ne okozzon feleslegesen fájdalmat, és csak akkor folytatta erősebben, amikor jóleső sóhajod ezt indokolta.

A hasadnál járt, miután egy kis harapást hagyott a melltartód alatt, a kanapén ekkor kezdett szűkössé válni. Ichiru felemelkedett a lábaid közül, fejed mellett nyugvó, félig az arcodat takaró kezednél fogva felhúzott, és megtartott, mielőtt előredőltél volna.

– Kapaszkodj – suttogta, amikor a térded alá nyúlt és a hátadat támasztva a karjába kapott, majd átvitt a hálószobába.

Hevesen dobogó szívvel, a hirtelen mozdulatoktól szédülve simultál a vállához és ölelted szorosan a nyakát azután is, hogy Ichiru letett az ágyára; kényszerítetted, hogy utánad másszon. Kipirult arcod, félig hunyt, csillogó szemed láttán elmosolyodott és megcsókolt, mielőtt ott folytatta volna, ahol abbahagyta, és a nadrágodat kezdte bontogatni.

A csókokkal lassan haladt, de amint lehúzta a slicced, türelmetlenül, a csípődet felemelve szabadított meg a nadrágtól és az ágy mellé dobta. Egyik felhúzott térdeden támaszkodva végignézett rajtad, mielőtt újra lehajolt és megcsókolta a combod. Minden érintését nyöszörgéssel és mocorgással díjaztad, amíg Ichiru le nem szorította a csípődet, hogy többé ne ficánkolj alatta.

Akartad, hogy ne kínozzon tovább és ott érjen hozzád, ahol a legjobban kívánod, de Ichiru, bármilyen közel járt a combtövedhez a csókokkal, öled helyett a másik lábadon folytatta. Apró harapások noymát hagyta rajtad, mert a hangod őt is felizgatta.

Amikor teljesen tehetetlenné váltál, a lábaid közé simult és megcsókolt, még a köztetek lévő ruhákon át is zsibbasztva a tested magával. A szájába nyögtél, amikor egy kicsit mozdította a csípőjét, mielőtt leszállt rólad, és a kezét a hasad könnyű cirógatása után az öledben nyugtatta.

Ichiru kezdte elveszíteni a türelmét. Keveset bajlódott a fehérneműddel: Chuuyától és tőled sem volt szüksége második felhatalmazásra, hogy ezt tegye veled. A kezét a bugyidba dugta és érezte, máris mennyire átáztál miatta.

Nem ő volt az egyetlen, aki megérintett, de az első férfi, aki igazán jól csinálta. Nem tudtad megcsókolni őt, az érzés miatt oldalra kaptad a fejed. Muszáj volt befognod a szád, megharapni az ujjaid, majd az alkarod, mert Ichiru hamar olyan gyönyörben részesített, hogy sikoltani tudtál volna.

Szorosan lehunytad a szemed, de amikor egyszer, ujjaitól remegve felnéztél, zavarba hozott, hogy őt még mindig ruhában láttad. Téged sem vetkőztetett le egészen, megfeledkezett a melltartódról, de mert szép volt, Ichiru nem bánta, hogy így feküdtél alatta.

Gyötrelmes volt, amíg eleresztett, hogy megszabaduljon a saját felesleges ruhájától, de aztán elakasztotta a lélegzeted, amikor egy perccel később újra fölötted volt és hirtelen, felkészítés nélkül érezted őt magadban.

A mellkasod megemelkedett, összecsukló térded Ichiru csípőjét szorította, amikor föléd hajolt és mozogni kezdett. A kezdeti sokkot heves lélegzetvétel, egyre hangosabb nyögések és élvezet váltotta fel, egyértelmű jeleit hiába próbáltad szádra szorított kezed mögé, a párnába vagy Ichiru nyakába rejteni.

Hevesen csókoltad az arcát és a nyakát, amikor ehhez elég közel került hozzád, de annyira mélyen volt, hogy a puszijaidat az érzés és elfojthatatlan nyögéseid minduntalan megszakították. Még mindig volt köztetek egy réteg, de Ichiru és te mintha teljesen, tökéletesen egyek lettetek volna. A tudatod messze szállt, elveszett ebben az egységben, amikor Ichiru feladta kényszerű türelmét, hevesebb ritmusra váltott és a vállára húzta az egyik reszkető lábad.

Nemcsak neked, neki is mennyei volt olyan közel tudni magához. Az ölelésed nem egy olyan menedék volt, amit bárki máséval felcserélhetett volna. Amikor rád nézett, számított, hogy nem akármilyen festett szőke, vörös vagy karamellszín haj terült szét a párnán, és épp te sóhajtod a nevét olyan édesen, mintha amit tesz veled, tényleg boldoggá tett volna.

A kapcsolatotok már nem papírzsebkendő volt, amibe a kezét törölte, hanem valami, amitől az aktus után sem akart rögtön megválni. Ichiru nyugalmat várt tőled, de az első találkozások óta bolygattad a tudatát, és az irántad érzett, kielégített vágy sem volt elég, hogy az érdeklődése elmúljon. Kitöltötted benne az űrt, amit korábbi függőségeivel hiába igyekezett betömni, és a viselkedéseddel elérted, hogy tiszteljen, ne csak eszközt lásson benned, mint más alkalmi kapcsolatában, ami egy reménytelen szerelem miatt megvigasztalja.

Ha Ichiru nem érzett volna gyenge szimpátiát irántad, nem tart maga mellett, nem próbál kiengesztelni, és nem igyekszik teljesíteni a kérésedet, hogy a húgodat a tettei ellenére is életben tartsa. Mivel az ő ügye volt, a Dokkmaffia a végső döntést is rábízta Kagamival kapcsolatban. Két nappal később hívást kapott odabentről, hogy megvan a rejtekhelye, és Ichiru, miután mérlegelt, és meggyőződött róla, hogy a maffiafőnököt nem fenyegeti veszély, az embereit távoli megfigyelésre kérte, az önmagára vonatkozó parancsot pedig figyelmen kívül hagyta. Felfüggesztette a szabadságát, és a reggeli utáni kávéját félretéve elkezdett öltözködni.

Az ölében ültél, mielőtt a hívás befutott, és Ichiru a nevet meglátva komoly arccal felállt a kanapéról. Hogy egyikőtök se gondolkodjon feleslegesen, csupa olyat tettetek, ami kikapcsolja az agyat, és a testet is elfárasztja.

Ichiru ebben a rövid időben számolatlanul sokszor tett a magáévá. Minden alkalom jobb volt az előzőnél, még ha az első éjszaka után nehezedre esett felkelni az ágyból.

Ichiru átitatta magát veled és ő is annyira feltöltött, hogy egy-egy pillanatnál tovább nem tudtál Kagamira gondolni. Remélted, hogy jól van, és nem csinál ostobaságot, de ennél többet nem tehettél érte, és az első sikertelen próbálkozás után lemondtál Ichiru faggatásáról.

Mivel a hívás után nem mondott semmit, meglepett, hogy készülődni kezdett, de végül visszatért hozzád, mielőtt az ingét egészen begombolta volna.

– Tedd ezt vissza a telefonodba – rakta eléd az elvett SIM-kártyádat. – Megtalálták a húgodat – mondta zavarodat látva –, és azt akarom, hogy elhívd egy találkozóra.

– Mégis miért? Hogyan? Hol van? – Pislogtál a végrehajtóra, aki teljesen megváltozott, a benned gyönyörködő kifejezés eltűnt az arcáról. Megigazította a mandzsettáját, lesimította a gallérját, és rosszallóan nézett, amikor még ezt befejezve sem nyúltál az előtted heverő kártyáért.

– Nem számít, hol van most. Azt akarom, hogy nyilvános helyre csald, ahol kisebb eséllyel használja a képességét. Hívd el kávézni a Motomachira, vagy amit akarsz, úgy is beszélned kell vele! – szólt rád a türelmét vesztve. – Nem tennél egy kis erőfeszítést, (Név), ha egyszer én is azon vagyok, hogy ép bőrrel eltűnhessetek Yokohamából?

Ichiru a fogát csikorgatta, miközben beszélt. Hangosan kimondva még jobban utálta magát, amiért segíteni akart Kagamit futni hagyni. Nem bocsátott meg neki, ismeretlenül is ellenszenvet érzett iránta, de, mert téged kezdett kiismerni, tudta, hogy beleroppannál a húgod halálába. Több ártatlan élet kioltását, legyen valamelyik társa, vagy egy hozzád hasonló civil, nem akarta végignézni.

Ichiru biztos volt benne, hogyha Kagami meghal, te inkább megölöd magad, mint hogy bosszút állj érte, de egyetlen dühös, a Dokkmaffiában ellen hangolt áldott létét sem akarta kockáztatni. Kis esély volt rá, hogy megtámadd őket egy különben jogos ítélet után, de Ichiru, amíg volt más megoldás, Kagami megölését is próbálta elkerülni.

Nem csupán jóság és az irántad érzett tisztelet vezette, Ichiru egyszerűen túl kegyelmesnek érezte a halált egy ilyen kaliberű gyilkos számára. Kagami hetekig tartó lassú, fájdalmas kínzásokat érdemelt volna, amíg bele nem őrült a megpróbáltatásba, de a gyász és a düh az elmondásod alapján így is az eszét vette, Ichiru minden tehetségét beleadva is csak nehezen tudta volna jobban megőrjíteni.

A húgod mégis higgadt volt, amikor rávetted magad, hogy felhívd, és ő valamilyen szeszély folytán, három hét múltán először felvette. Meglepődött a hangodat hallva, rosszul leplezett félelmed nyugtalanná tette.

Kagami csak azért mondott igent a találkozóra annyi elutasítás és durvaság után, mert akkor nem parancsoló, nem is kérlelő, csak rettentően ijedt voltál, amit nem tudott mire vélni. Megmondtad, hogy utána mentél Yokohamába, és szeretnél vele beszélni, de az állandó témát, az értelmetlen bosszút akkor nem hoztad szóba.

Napok óta először kezdtél könnyezni a hangja miatt, így amint a hely és az idő megvolt, gyorsan letetted, mielőtt Kagami észrevette volna. Nem akartad, hogy tudja, hogy sírsz, és a könnyeidet Ichiru elől is titkoltad.

A végrehajtó rád szólt, hogy készülj el, és engedelmeskedtél, de mindent úgy tettél, mintha valaki más uralná a tested, megszokott mozdulataid a következő fél órában idegenné váltak.

Ichiru arra utasította a Kagamit megfigyelő tucatnyi embert, hogy erősítéssel együtt menjenek a találkozópont közelébe, és álljanak készen az esetleges beavatkozásra. Kagami és a te személyleírásodat a lehető legpontosabban megkülönböztette, mielőtt parancsot adott a húgod azonnali megölésére, ha a helyzet rosszra fordulna, téged pedig maga mellett tartott, hogy a fegyveresek ne keverjenek vele össze.

Kagami nem tudta, hogy együtt érkeztek, így furcsálló pillantást vetett Ichirura, amikor a kezedet fogva odaléptetek az asztalához egy eldugott belváros kávézó előtt. Hol Ichirut, hol a sápadt arcodat nézte, amíg ki nem szabadítottad a kezed és átölelted a félig felálló húgodat, a lendülettel visszanyomva őt a székre.

– Te idióta! Aggódtam érted! – sziszegted, próbálva visszatartani a könnyeidet. Kagami átkarolt, a válladra hajtotta a fejét, de eközben is Ichirut nézte; ő állta a pillantást, és várta, hogy megtörjön. Kagaminak hasonlóan szúrós tekintete volt, mint a végrehajtónak: valamit határozottan furcsának talált benne, de nem tudta, mi az, és bosszantotta.

– Te is hiányoztál – mondta, még eközben is Ichirut nézve. Kagami megpaskolta a hátad és hátrébb dőlt, hogy rád tudjon nézni, amikor elviselhetetlenné vált számára Ichiru pillantása. – Ő a barátod? – intett a maffiózó felé, mire eleresztetted és megfordultál. Ichiru megelőzte a válaszod: kihúzta a négy szék közül az egyik szemköztit, leült, és az asztalra könyökölve összekulcsolta az ujjait, ahogy a beosztottjaival szemben tette az irodájában.

– Nincs olyan szerencsém, hogy a barátnőmnek nevezzem, nem tisztességes kikezdenem a foglyaimmal. A kisasszony maga helyett élvezi a vendégszeretetemet, de szerintem már unja, és biztosan tudom, magának sem kívánja, hogy elszállásoljam – mosolygott Kagamira hűvösen, téged is megdermesztve. – Ha nem találta ki, ki vagyok, maga, Kagami-san, ostobább, mint gondoltam. Mi tudjuk, ki maga, tudjuk, hol bujkál, és tudjuk, hogy mi célja van a vezetőnkkel, de figyelmeztetem, hogy nem fog sikerülni.

– Mi a szar ez? (Név)! – Kagami, aki végre magához tért, rád bámult és mindkét kezét ökölbe szorította. – Miről beszél ez az ember?

– A Dokkmaffia tagja – suttogtad, próbálva nem felhívni magatokra a figyelmet –, és azt akarja, amit én is kértem, húgi – fogtad meg a karját –, gyere haza, és feledkezz el Yokohamáról!

– Egy ember fenyeget? Egy rohadt ember?! Viccnek is rossz! Na, ki is az ostoba kettőnk közül?! – Kagami akkorát csapott az asztalra, hogy az előtte álló pohár megbillent, néhány csepp ital az alátétre fröccsent. Kivicsorította a fogát, de Ichirunak a szeme sem rebbent.

– Itt nem használhat képességet – mondta nyugodtan –, és ha meg is próbálja, előbb lövi fejbe az egyik mesterlövész, mint hogy a nyomorult ollója bárkit megkarcolna. Megmondtam, mindent tudunk – folytatta olyan halkan, hogy még Kagami lélegzetvétele is hangosabbnak bizonyult nála –, szóval a nővérére kérem, higgadjon le, és hallgassa meg, amit mondani akar magának, ellenkező esetben gondolkodás nélkül meg fogom ölni.

Ichirut nem érdekelte, mennyire megrendít, amit mondott, rövid ideig komolyan gondolta. Megpróbált nyugodt maradni, de Kagami puszta látványa kihozta a sodrából: a nő, aki hosszabb haját leszámítva a megszólalásig hasonlított rád, utálatosnak bizonyult számára.

Kénytelen voltál leülni, de Ichiru örült, mert így oldalról elzártátok Kagami menekülési útját. Még mindig a kezét fogtad, megsimogattad a karját, de Kagami nem figyelt rád, egyre Ichirut bámulta, és rángatózott a szája.

– Figyelj ide, nincs értelme folytatnod – kezdted folyamatosan cirógatva, hogy az érzés legalább téged megnyugtasson. – Már más vezeti a szervezetet, nincs köze anya halálához.

– És akkor ennyi?! – vágott vissza. – Hagynád, hogy boldogan éljen, csak mert a maffiában nem fogom megtalálni? Amúgy meg, miért higgyek neked?! Ő mondta, nem? – sziszegett Ichirura. – Ez is egy olyan, (Név), miért hallgatsz rá? Mit művelt veled?! – Kagami ökölbe szorított ujjait ropogtatta. Nem várt választ, újra Ichiruhoz fordult: – Válaszolj, te szar! Mit műveltél a testvéremmel?!

– Kagami! – kiáltottál rá, hogy észhez térjen, mire végre lecsillapodott és a vicsorgást is abbahagyta. – Nem tett semmit, amiért kételkednem kéne, és könyörgöm, te is értsd meg, hogy nem csinálhatod ezt tovább! Máris mit tettél! Hogy képzelted, hogy ezután nyugodtan fogsz élni? Az egész maffiát kiirtottad volna hiába?

Te sem tudtál tovább higgadt maradni, de próbáltál csendesen beszélni Kagamival, a tettei nem tartoztak a nyilvánosságra.

Kagami lefejtette magáról az ujjaidat és megpróbált felállni. Ichiru lassan megrázta a fejét, mire utána kaptál és erőszakkal a székre nyomtad. Megértetted, hogy hajszálon függ az élete, és nem akartad, hogy meghaljon. Meg kell állítanod őt, mielőtt az egyik maffiózó vagy maga Ichiru teszi, mert bármit ígért neked, bizonytalanná vált, hogy tényleg futni hagyja Kagamit a gyilkosságok után.

– Ugyanúgy, ahogy ők! Szerinted gyötri őket a kurva lelkiismeret, miután ártatlanokat bántanak?! Nem! Nagyon nem! – kiáltotta dühös könnyeket kipislogva a szeméből. – Szerinted bármelyik gondolt valaha a mamánkra? Nekem miért kéne rájuk gondolnom?!

Összenéztél Ichiruval, amikor Kagami sírva fakadt és hirtelen átölelt, hogy az arcát elrejtse előle.

– Nem félek! Nem érdekel, mit csináltok velem, de a nővéremet ne merjétek elvenni tőlem!

– Csodálatos, kisasszony, a nővére éppen ugyanezt mondta – mondta Ichiru lassan, Kagami háta helyett a szemedbe nézve. A tekintete hideg, határozott volt, torkodra fagyasztotta a szót, mert bármi történt köztetek, a végrehajtóval nem mertél ellenkezni. – Hallgatnia kellene rá, mert magánál könyörületesebbnek és sokkal bölcsebbnek bizonyult. Megegyeztem vele, hogyha örökre eltűnteti magát Yokohamából, és kezeskedik, hogy sosem megy újra a Dokkmaffia közelébe, elengedjük, és nem torlom meg magán azt a két gyilkosságot. Ellenkező esetben tudhatja, mi várja, nincs hová bújnia előlünk. Döntsön, mit akar tenni, és döntsön jól, mert nekem nem számít az élete. A lelkiismeretem maga miatt, mint mondta, később sem fog gyötörni.

Ichiru eközben is az arcodat, a szemedet nézte, és az utolsószavaknál a pillantása egészen szomorúnak látszott. Tudtad, miért; miattad épp elég megbánás élt benne, és ezzel a gesztussal próbált kiengesztelni.

Megfogadtad, hogy tartod magad, de te is sírva fakadtál a húgodat ölelve.

– Kagami, kérlek – zokogtad –, téged már nem veszthetlek el! Gyere haza! A maffia még egyszer nem lesz ilyen kegyelmes és nem fog elengedni!

Ichiru csendben ülte végig, amíg egymás vállán sírtatok, a szemét le sem vette a két egymáshoz olyan hasonló lányról. Amíg nem látta az arcotokat, nem tudott volna megkülönböztetni, a nyakadon lévő harapásokat a hajad takarta.

Két újabb gazdagított aznap este, amikor Kagamitól ideiglenesen elválva, az ölelésében próbáltál vigasztalódni. Amíg ott hevertél Ichiru alatt, a világ rövid ideig újra rendben lévőnek tűnt. Nem volt többé miért aggódnod, boldogság várt a végrehajtás karjában, de arra nem akartál gondolni, mi lesz, ha elenged, és Ichirunak is fájt az a jövő, ahol újra egyedül ébred fel az ágyban, és két kávésbögre helyett csak egy marad a mosogatóban.

Ez azonban messzi és homályos volt, és mindketten megtanultátok, hogy ne aggasszátok egymást a múló idővel. Miután Kagami megmenekült és a személye körüli félreértés tisztázódott, nem volt több dolgod Yokohamában, de Ichiru maga mellett tartott akkor is, ha nem zárt be többé a lakásába, és kitörölte az agyadból, hogy valaha, mint fogoly, fordultál meg az irodájában.

- & -