Olyan érzés járt át, amelyről egészen eddig elképzelésem sem volt.

Aurora mellettem teljesen ledermedve figyelte az eseményeket. Intrikus olyan egyenesen és mereven állt a kezében, mintha odaragasztották volna, és a lány még a pislogás fogalmát is elfelejtette.

Sejtettem... nem is! Tudtam, mi jár a fejében.

Megint meghalt valaki az ő hibájából. Holott ez korántsem volt igaz.

- A nektár csodákra képes magas adagszámnál – vigyorgott Erebosz, mikor Bastet megállt mellette, teljesen biztos lábakon, a kardpengéjét törölgetve.

Lily sikított a háttérben.

Nem tagadom, hatalmas kő esett le a szívemről, hogy ő él. De akkor Abby vagy Dane halt meg?

Nem mondom, tudnék választani.

- Arról volt szó, hogy a félisteneknek csak kis mennyiséget lehet enniük, azt is csak akkor, ha megsérültek. A halandóknak meg egyenesen semennyit... – motyogtam magam elé, és oldalra pillantva figyeltem Rora reakcióját, aki viszont szüntelenül a saját kardját bámulta. Rezzenéstelenül.

- Szép munka volt, B – tette az isten a lány vállára a kezét, akinek most a fején volt a csuklyája – De az édes páros az enyém. Szólj Aithérnek, hogy délre végzünk... aztán szórakoztasd el a másik duót.

Épp időben rántottam félre a vörösöm, különben igencsak szép lyuk tátongana a mellkasunkon, a Sötétség jóvoltából.

Meglepett, hogy a barátnőm ennyire letaglózott. Nem hittem volna, bár érthető volt. A harmadik barátját látta meghalni a vezetése alatt. Ettől mindenki kikészülne, nem?

- Szedd össze magad, Hableány! Nagyon kellene a segítséged - emeltem pajzsot körénk, erősen remélve, hogy Erebosz nem töri át olyan hamar.

Azonban a lány nem reagált. Intrikus kiesett a kezéből, és fél méterre tőlünk feküdt a földön.

- Aurora, kérlek! – ragadtam meg a vállát – Még nagyon nincs itt a világvége! Kapd össze magad!

Óvatosan rám emelte tengerzöld tekintetét, melyben mérhetetlen fájdalom csillant.

- Albus... én... én hagytam meghalni... megint... megint elrontottam... – motyogta teljesen kétségbeesve.

- Nem te tehetsz erről! – fordítottam magam felé egyre inkább lekonyuló tekintetét, az álla alá nyúlva – Most ott voltam, láttam. Nem tehettél volna semmit.

- De... tehettem volna – nyelt egy nagyot, és mindenáron azon volt, hogy ne kelljen a szemembe néznie – Tudom. Ha nem küldöm el őket...

- Akkor lehet mindenki meghalt volna – fejeztem be a megkezdett mondatot, még ha ez annyira nem is tetszett neki – Figyelj, ha most összezuhansz, lehet másnak is baja esik. Hol az a tüzes Rora, aki az előbb simán eltörte annak a libának a lábát?

- Láthattad, hogy semmi értelme nem volt – fordította tekintetét végre az arcom irányába – Max felbosszantottam vele, ami megint nem jó. Alkalmatlan vagyok a vezetésre...

- Ha hagyod, hogy ez a gondolat a fejedbe kössön, akkor igazat kell neked adnom. Erebosz pont erre pályázik. Megmondta, hogy túlságosan törődsz a barátaiddal – simítottam végig az arcán – Tudod mit? Az utóbbi hétben rengeteget kértél tőlem. Itt az ideje, hogy most én kérjek tőled valamit...

- Ezek után is van bizalmad? – kérdezte egy fáradt mosoly kíséretében, mint aki már beletörődött a sorsába.

- Még szép, hogy van! – vágtam rá, gondolkodás nélkül.

- Mit szeretnél?

- Szarj telibe minket! – tértem a lényegre. Ugyanis a fekete lövedékek erősen ostromozni kezdték a láthatatlan falamat – Fogom Lilyéket, és segítséget kérünk. Addig te legyőzöd Bastetet. Értve vagyok? Erebosz megsérült, egy erősebb átokkal ki tudom ütni. De ehhez kell a segítséged – vázoltam fel a sebtiben kiagyalt tervet. Persze, az, hogy vajon beválik-e, már másik kérdés.

- Nem vagyok rá képes – rázta meg a fejét.

- Amíg eltakar a fal, és nincs meg a fegyvered, addig nem is – mosolyogtam rá, visszafogottan. Bár kíváncsi lennék, mennyire néznének idiótának, amiért telibebaszottan vigyorgok a csatamezőn, mint valami holdkóros.

Hm... ígéretesnek hangzik.

- Na meg, nem azért vagy griffendéles, hogy inába szálljon a bátorságod...

- Fegyver...– világosodott meg hirtelen – Hogy ez eddig nem jutott az eszembe! Poszeidónra, de hülye vagyok! – fogta a fejét, és a karperecével kezdett babrálni.

Pislogtam vagy kettőt, hogy felfogjam, mi is zajlik az orrom előtt.

- Most... mit is csinálsz? – ráncoltam a szemöldököm.

- Tudom, mit fogunk csinálni... hallgatok rád. Köszönöm – nyomott egy puszit az arcomra, amely most az értetlenség tetőfokát ábrázolta.

Aztán a következő pillanatban Rora kezében megjelent a híres, háromágú, aranyszigony.

- Az apám magasról tesz a fejemre, igaz? – vigyorodott el – Akkor tegyünk róla, hogy még vörösödjön is szégyenében!

Na, ez az én barátnőm, akármiről is legyen szó!

❄❄❄

- A pajzs nem sokáig bírja már sokáig. Hajlandó vagy elmondani a tervet, vagy előbb haljunk látványos halált? – küldtem még egy pajzserősítő bűbájt az egyre gyengébb védelmi vonalunkra.

Aurora valamin nagyon ügyködött mögöttem, de hogy min, arról fogalmam sem volt. És nem is lett volna időm kideríteni.

Nem láttam, csupán éreztem, hogy tényleg kevés időnk van.

Erebosz mellé csontvázak is kerültek, akik szintén sötétséggel meg dárdákkal dobálták a pajzsom.

Kösz szépen, igazán.

- Máris... várj egy kicsit! – szólt vissza, miközben hallottam, hogy kattan valami.

- Az a máris még ma lesz, vagy ...?

- Dumbledore azt mondta, erősebb leszek, ha egyesítem a varázserőm az isteni származékommal. Ugye Poszeidón az apám, aki a tengerek istene, és egy boszorkány az anyám. Hekaté a varázslás istennője is. Azt hittem, az edzésben rejlik a megoldás. Tévedtem. Keresztutak... Tartaroszba, ezt könnyebb lenne elmagyarázni, ha több időnk lenne... mindegy! Megoldom! – magyarázta, én meg bólogattam. Mi mást tehettem volna?

Mondjuk így jobban összekuszálta dolgokat a fejemben, mint gondoltam.

- Na, állj arrébb! – kiáltotta el magát, én pedig tettem, amit kér.

A varázspajzs összeomlott. Szinte látszottak a mágiával átitatott szilánkok, ahogy hasra vetődtem.

Aurora elém ugrott, és, szinte lassított felvételben láttam, ahogy meglendíti a kezében felfénylő, kék szikrákat vető, halálos fegyvert.

Mondanom sem kell, a nyomában víz özönlött, de nem az a szokásos, "ú, átlátszó, meg miegymás". Ez, kérem szépen, tényleg kék volt... nem is. Inkább zöld. Olyan zöld, mint Rora és Percy szeme. Aranyozott körítéssel, persze.

És visszaverte az összes felénk irányuló támadást.

- Olyan király! – vigyorgott a barátnőm.

Én meg... maradjunk annyiban, hogy leesett az állam.

- Ha ezt túléljük... – fordult felém Aurora – Emlékeztess rá, hogy csókoljalak meg, oké?

- Oké – röhögtem el magam, majd feltápászkodva, a pálcámat a kezembe véve léptem Rora mellé.

Most már tényleg túl kéne élni.