Őszintén szólva, szerintem már egy jó ideje nem éreztem magam ennyire boldognak.

És egészen furcsának hatott.

Lehet az eltelt idő miatt, vagy a történtek az oka, mindenesetre piszkosul hiányzott Albus egész lénye.

És baromi jó érzés volt a karjai közt aludni.

Hiszen hiába van kard az oldaladon, ha nem támaszkodhatsz senkire. És ezalatt nem feltétlen Lilyre gondolok.

Neki is meg vannak a saját problémái, nem hiányoznak mellé az enyémek is.

Al viszont más volt.

És pontosan nem tudtam volna megmondani, miért.

De határozottan jó értelemben volt más.

Csak feküdtem ott, és néztem, ahogy alszik. Mert mindenhova kell egy ilyen jelenet is, nem?

A csukott pilláival, és elnyílt ajkaival egészen békés arca volt. Megnyugtató.

Megmozdult, majd karjával közelebb vont magához, így a fejem a mellkasára került. Nem fog megfulladni a hajamtól?

Meg most hogy nézzem, ember?!

Csendben hallgattam tovább a szívverését, és a kezem, óvatosan, hogy ne ébresszem fel, a derekamon pihenő karjára fektettem, és rákulcsoltam az ujjaimat az övére.

- Nem gondolod, hogy fel kéne kelni? – kérdezte szórakozottan, kissé rekedtes hangon. Szuper, ezek szerint felkeltettem.

- Én jól elvagyok – vontam meg a vállam, ahogy azt figyeltem, miként forgatja a kezét, hogy egyszerre tudja fogni az enyémet, és cirógathassa az oldalam.

- Rám tehénkedsz, nem kéne csodálkoznom – jegyezte meg, mire félig felemelt fejjel néztem rá csúnyán.

- Te húztál ide, magadnak köszönd – öltöttem rá nyelvet.

- Tudom. De nem volt ellenedre – csúsztatta másik kezét is a hátamra, majd ahogy felült, simán az ölébe húzott, én pedig átkulcsoltam a lábaimmal a derekát.

- Az egy dolog – vontam vállat – Fizikai szeretetre mindenkinek szüksége van – vigyorodtam el.

- Csak fizikaira? – vonta fel a szemöldökét.

- Nem tetszik ez a mosoly... – jegyeztem meg, felmérve az arcát.

A következő pillanatban fordított a helyzetünkön, és alul találtam magam, felettem Albusszal, aki továbbra is furcsán mosolyogva kezdte el csikizni az oldalam.

- Ne csináld! – visítottam fel, nevetve, miközben a kezeimmel próbáltam őt leállítani. Nem sikerült – Albus, hallod?! Fejezd be!

- Csak fizikai vágyakra kellek még? – kérdezte vigyorogva, továbbra is csikizve.

- Ha ezt... ha ezt tovább csinálod, megrúglak! – ficákoltam, de nem úgy tűnt, mint akit meghatott volna erőszakos megnyilvánulásom.

- Válaszolj, Hableány!

- Nagyon, nagyon szeretlek... csak fejezd be! – próbáltam kibújni alóla, azonban olyan profin elzárta a menekülési útvonalaim, hogy ez sem igazán jött össze.

- Nem hallottam – folytatta tovább a kínzásom.

- Ha befejezed... kapsz egy puszit, jó? – ajánlottam fel vigyorogva.

- Hm... még meggondolom. Addig is... – vetett be újabb erőtartalékot, ezzel hosszabbítva a szenvedésem.

Aztán amikor már tényleg elegem lett, megfogtam a csuklóját, és átfordulva már én voltam felül.

Ráültem a csípőjére, és onnan vigyorogtam le rá. Albus feje közben lelógott az ágyról, de az nem számított. Kijárt egy kis kínzás neki is.

- Nyertem! – húztam ki magam.

- Örülnél neki, mi?

- Én teljesen boldog vagyok tőle! – vigyorogtam tovább, majd lehajolva nyomtam egy puszit az arcára – Csak mert nem vagyok szívtelen – kacsintottam rá.

Felállva a fiúról a hátizsákom keresésére indultam, hogy felvehessek valami ruhát, aztán meg vissza kéne szerezni Intrikust is Tempustól.

Mert ugye ő lenyúlta, de eddig nem volt hajlandó visszaadni.

- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod, Hableány – ült fel az ágyon Albus – Követelem a visszavágót.

- Ha végeztünk, megadom, oké, Morcika? – pakoltam a tatyómban.

- Megegyeztünk – bólintott, majd ő is a hátizsákjához lépett.

Mondtam már, mennyire szeretem?

❄❄❄

Az ujjaimat az asztallapon kocogtatva vártam, hogy Erebosz megjelenjen.

Kidolgoztuk a haditervet, minden megvolt.

Már csak a végrehajtásán volt a sor.

Háromig már csak pár percünk maradt.

Még egyszer elismételtem magamban a tervet, aztán hátradőlve csúsztattam a zsebembe a kezem, ahol a pálcám pihent.

Ha megjelenik, Tempus ráveti magát, és elhoppanál vele, messzebb a tábortól, hogy mi zavartalanul leléphessünk.

Ez abból a szempontból nem tetszett, hogy most lenne lehetőségünk megszerezni a tükröt. Meg lenne az alkalmunk arra, hogy legyőzzük.

De nem.

Nem tehetünk semmit. Csak eltűnünk, hogy Tempuséknak ne essen baja abból fakadóan, hogy segítettek nekünk.

Mindenesetre nem akarom több társamat elveszíteni. Szóval beletörődtem a dologba.

- Ne – rázta a fejét az irányomba Lily – Lebukhatunk – biccentett a kezem felé, mire lecsaptam a markom, ezzel befejezve a kopogást.

- Ügyesek vagyunk, menni fog – bizonygatta magának Abby – Egyébként, ha itt végzünk, utána hova megyünk?

- Le az Alvilágba – nyújtózkodtam kényelmesen – Randim van Hekatéval, és Ereboszt is ott találjuk meg.

- A lejárat pedig a kontinens másik felén van... ez az – nyögött fel Lily – Sokat fogunk mi még gyalogolni.

- Miért nem hoppanálhatunk? – vontam fel a szemöldököm. Lemaradtam valamiről?

- Éósz küldött egy levelet... – fogott bele Albus – Miszerint a minisztérium elvesztette a hopp-hálózat feletti felügyeletet. Erebosz kezére került az is.

- Vagyis mágia nélkül kell megoldanunk – bólintott Dane – Őszintén szólva, nekem nem fog hiányozni...

- Azt gondoltuk – röhögött fel Abby – Mindenesetre egyikőtökön sincs nyomjel, vagyis elméletileg nem tudják, hol vagyunk.

- Ugyanez fordítva is igaz – biccentett Lily.

- De van másik lejárat is.Central Parkban, New Yorkban – néztem a többiekre, mire kaptam egy-két hitetlenkedő pillantást – Most mi van? Percy háromszor mesélte el a múlt nyáron.

- Csak szokatlan, hogy okosságot mondasz – köszörülte a torkát zavartan Dane, mire felvont szemöldökkel pislogtam felé – Jól van na, két napig elérhetetlen voltál. Nehéz visszaszokni.

- Kösz – horkantam fel – Egyébként meg miért nem léptünk le, amíg lehetett?

- Tempus akar valamit – vonta meg a vállát Al – Meg szerinte biztonságosabb, ha csak azután megyünk, hogy végeztek.

- Szerintem meg nem – morogta Lily az orra alatt – Mitől lesz jobb, ha bezár minket a konyhájába? Szerintem hamarabb lebukunk.

- Erebosz nem fog bántani, ha észre vesz – rázta a fejét Abby – Legalábbis elviekben nem. Kifigyelte már, hogy a próféciákba nem szabad beleszólni. Megvárja a huszonnegyedikét.

- Vagy ha mégse várná, imádkozzunk, hogy ne haljunk meg – sóhajtott fel Lily. Egészen gondterheltnek tűnt.

Nem tetszett ez nekem.

- Gyanúsan nagy a csend – jegyezte meg Dane.

- Szerintem is – bólintott Al, és előhorgászta a pálcáját a zsebéből – Kinézek.

- Ne menj sehova – kaptam a keze után – Ha Tempus azt mondta, elintézi, akkor elintézi. Ne szóljunk bele, ha nem muszáj.

Al rám nézett, aztán egy másodpercnyi habozás után visszadugta a pálcát a zsebébe, és a székem mögé lépve megtámaszkodott a háttámlán.

Ekkor láttam meg a szemem sarkából, a nappaliba vezető üvegajtó mögött átsuhanó árnyékot.

- Földre! – kiáltottam el magam, és előhúzva Intrikust pattantam fel az ülőalkalmatosságról.

Ebben a pillanatban csapódott ki az ajtó.

Az üveg ripityára törve zuhant a padlóra, és megjelent Bastet köpenyes alakja.

Fred ennek nagyon nem fog örülni...