A konyhában ültünk az asztal körül, és vártunk. Vártunk arra, hogy Tempus kivonszolja a seggét, és közölje a jó híreket.

Aha, persze.

Ez volt az, ami piszok sokára történt meg.

Előtte még le kellett rendezni egy kicsikét ideges unokatestvért.

Az egész ott kezdődött, hogy amikor nyílt az ajtó, mi ugye Tempust vártuk, ehelyett azonban egy szatyrokkal felszerelt, vörös hajú egyén lépett be rajta.

A botrány csak ezután robbant ki, kezdve azzal, hogy Fred azt se nagyon hitte el, nem azért jöttünk, hogy visszaráncigáljuk Angliába.

Persze aztán Lily meggyőzte, és egy fokkal nyugodtabban ült le közénk. Bár Dane-t és Abbyt még mindig gyanúsan méregette. A srácot még meg is értem. Ő nekem sem szimpatikus.

- Szóval, azt akarjátok mondani, hogy George hiányol... milyen érdekes... nem gondoltam volna, hogy érdeklem még - méregette elgondolkodva az asztallapot. Fredben az a legérdekesebb, hogy a szemei egyáltalán nem hasonlítanak sem Angelináéra, sem pedig George-éra. Mélykék szivárványhártyája igazából senkijére sem üt. A családban inkább a világoskék a jellemző. Nem ez az egészen sötét árnyalat.

- Az apád, persze, hogy érdekli az életed - bizonygatta Lily, de nem tűnt úgy drága rokonunk, hogy túlzottan meg lenne győzve.

- Nem az apám...

- Egy veszekedés miatt nem állíthatod ezt - rázta a fejét Abby.

- Honnan veszed, hogy csak egy veszekedés áll a háttérben, kislány? - emelte fel a fejét, és fájdalmas mosollyal díjazott meg minket.

- Hát... én...

- És nem mondom el többször, ő nem az apám - dőlt hátra mérgesen, a mellkasa előtt összefont karokkal.

- Miért ne lenne az? - ráncolta a homlokát Lily - Régen nagyon szeretted. Mi történt veletek?

- Egész egyszerűen végighazudta az életem - rántott vállat - Az igazi apám huszonkét éve halott. Az anyámmal együtt.

- De... akkor te Fred Weasley fia vagy? - kerekedtek el a szemeim - De hát túl fiatal lett volna, meg különben is, akkor ki az anyád?

- Angelica Black. Annak a halálfalónak a neje ölte meg, amelyik végzett az apámmal. Anyám visszaszolgáltatta a kedvességét, és ő járt rosszabbul. Engem meg otthagytak George nyakán, aki baszott elmondani az igazságot - mesélte egyre több ideggel.

- Ezt is meglehet valahol érteni - pillantott rám félszemmel Lily - George bácsi így is rengeteget szenvedett. Nem akarta, hogy te is átéld. Meg akart védeni. Ezért igazán nem hibáztathatod.

- Szerinted erre nem gondoltam? - horkant fel szarkasztikusan - De nem volt hajlandó elmesélni semmit, mikor kérdeztem. Soha, egyszer sem. Akkor mentem el Harryhez, aki már mesélt egy-két dolgot. Nem sokkal utána leléptem Tempusszal. Ő legalább nem hazudott nekem.

Összenéztünk Lilyvel.

- Azt tudod, hogy legalább hatszáz éves? - ráncoltam a homlokom - Meg hogy egy időtitán gyereke?

- Persze, hogy tudom - legyintett, kissé ábrándozó jelleggel - Mondom, hogy ő nem hazudik nekem.

- Merlinre... manapság mindenki elmenekül a problémák elől? - forgatta Lily a szemét, mérgesen.

- Hagyd, Lils, ezen már nem tudsz segíteni - tette a húgom vállára a kezét Dane. Erre megajándékoztam az egyik legszebb nézésemmel.

- Tudom. Inkább hagyjatok békén - fújtatott idegesen, majd egy gyilkos pillantás után az irányomba, keresztbe font karokkal dőlt hátra, elég csúnya arckifejezést felvéve.

Nem vagyok túl büszke magamra, de akkor tényleg ez volt a legokosabb döntésem. Legalábbis azt hittem.

Ismét nyílt az ajtó. Legalábbis nyikorgott, de eszméletlen lassan akarta megmutatni, ki szándékozik bejönni rajta.

- Azt hittétek, mi? - lépte át a küszöböt vigyorogva Tempus. Igazán szívesen leátkoztam volna a haját.

- Köcsög - biccentett a férfi irányába Abby.

- Köszönöm szívélyes bókodat, Ebony - hajolt meg színpadiasan - Szia, Freddie, milyen napod volt?

- Fárasztó. Milyen lett volna? - horkant fel, majd felpattant, és szobák felé vette az irányt - Remélem, a csaj nem kuncsaft.

- Pff, úgy ismersz te engem? - röhögött fel Tempus.

- Taglaljam?

- Nem kell, felfogtam. Egyébként csak rokon - vont vállat, Fred pedig egy bólintás után távozott.

- Olyan hülye humorotok van - jegyezte meg Lily.

- Tudjuk - nyugtázta az infót a szőke - Egyébként a barinőtök is jól van. Éppen tántorog a szoba közepén. Megvizsgáltam, úgy tűnik, megvan minden emléke, kivéve azok, amik a törlés után történtek. Szóval csak ügyesen - vigyorgott felém.

Ember, ma mindenki egyből rám gondol, akármit csinálok?

Viszont tény, nem kicsit villanyozott fel, hogy Rora jól van. A kérdés már csak az, vajon mennyire.

Végszóra megjelent, az ajtófélfának támaszkodva, csapzott hajjal, és eszméletlen karikás szemekkel Aurora. Mégis, most valahogy sokkal magabiztosabbnak tűnt, mint mondjuk tegnap. Vagy akár pár órával ezelőtt.

- Lily... legközelebb emlékeztess... ne hagyjam, hogy... Abby megcsinálja a körmöm. Köszönöm - mosolyodott el fáradtan, mire a vörös úgy felpattant, hogy a széke nagyot koppant a padlón.

Nem sokkal később meg ő is Rorával.

- Úgy hiányoztál te agyhalott barom! - motyogta a húgom, és ha jól hallottam, szipogott is.

- Elhiszem. Pótolhatatlan vagyok - vihogott fel a vörösöm.

- Hülye...

Mikor Lils megunta a földön fetrengést, felállt, majd leporolta magát. Dane lépett oda, hogy felsegítse Aurorát, és ő is alaposan megölelgette. Én közben, megjegyzem, villámokat szóró szemekkel figyeltem a jelenetet.

Abby is ki akarta szorítani szegény lányból a szuszt, aki csak mosolyogva, csendben tűrte.

Látszott rajta, hogy nincs jól. Lehet, ezt más nem vette észre, de nekem majd' kiszúrta a szemem. És nagyon nem tetszett.

- Igen, fasza a viszontlátás, de a hülye is látja, hogy mindjárt összeesel, kislány. A többiek már berendezkedtek a három vendégszobába. Dőlj le. Ha jól számolom, még van tíz és fél óránk, hogy Erebosz barátunk idetolja a képét. Addig kipihenhetitek magatokat mindannyian - csapta össze a tenyerét Tempus, talán túlzottan lelkesen.

Nem volt más lehetőségünk, szóval egy bólintást követően mindenki elindult a dolgára.

- Nálad lesz Rora - súgta oda vigyorogva Lily, mikor elment mellettem.

- Valamiért nem csodálkozom - forgattam meg a szemem, és megállva vártam, hogy a többiek elmenjenek mellettem.

- Vigyázz rá - nézett rám komolyan Abby, de elment, mielőtt válaszolhattam volna neki.

De jó, hogy mindenki egyből rám gondol, ha Roráról van szó. Végül is...

Bár ez annyira nem lehet rossz, nem igaz?

Dane csak szigorúan biccentett az irányomba, mire rávigyorogtam, aztán Tempus is kioldalazott, hasonló arckifejezéssel, mint az enyém. Elég groteszknek hatott.

Aztán már csak mi maradtunk ketten Aurorával.

- Szóval veled alszok... sok régi emléket idéz fel - jegyezte meg, ahogy lassan odabattyogott hozzám.

- Az nem kifejezés - bólintottam, és mutatva az irányt elindultam a vendégszobák felé, a nyomomban a vörösömmel.

- Sokat változtál - mért végig tetőtől-talpig - Sokkal... vidámabb vagy? Azt hiszem ez a jó szó rá.

- A történtek mindenkire hatással vannak - vontam vállat - Ki hogy viseli.

- Ahogy elnézem, neked egészen jól megy.

- Én már ott tartok, hogy semmi sem tud meglepni - nyitottam be abba a szobába, amelyet nekünk osztottak ki, majd be is csuktam magunk után.

- Sajnálom, tudod? - szólalt meg, egészen halkan, de érthetően - Nem így akartam ezt az egészet. Senki nem érdemelte meg, amit kapott legfőbbképpen te nem. Hülye vagyok. Rettenetesen hülye...

A szemeim kétszer akkorára tágultak, mint ami normális lenne, és háromszor le kellett pörgetnem a fejemben, mit is hallottam az imént. Na meg a látványt is fel kellett dolgoznom.

Nem tudnék olyan alkalmat mondani, amikor láttam Aurorát sírni. Az oké, hogy sikerült már megsiratnom, de...

Vagyis nem oké, de na, értitek.

Az ágy szélén ült, kezeit az ölébe ejtette és azokat bámulta. Csak a rázkódó vállai árulták el, és a könnycseppek, amelyek a kézfejére estek.

- Hé, nehogy elkezdj itt nekem sírni! Hol van az a lány, aki bátran képen röhögte a Sötétséget? - vontam fel a szemöldököm.

- Sosem volt olyan lány, Albus - emelte fel könnyáztatta arcát - Fájdalmat okoztam azoknak, akiket a legjobban szeretek a világon. Hagytam meghalni két barátomat, emellett az apámnak is csalódást okoztam. Bele kell törődnöm, hogy sosem fogok olyan teljesítményt elérni, mint a bátyámék...

- Ez nem igaz - fintorodtam el - Elárulom, hogy apád volt az, aki a legjobban aggódott érted az istenek közül. Nyilván oka van annak, ha nem akar mutatkozni, vagy tököm tudja, ehhez nem értek - vakartam kínosan a tarkómat - De azt tudom - guggoltam elé, hogy a szemébe nézhessek, és megfogtam a kezét -, sem Hugo, sem Lucy nem azért halt meg, hogy utána kisírd a szemed. És az én szememben messze túlszárnyalod Percyt, megnyugtatlak.

- Te ezt nem érted - mosolyodott el keserűen - attól még, hogy aggódik, ugyanúgy okozhattam csalódást. Ugyanúgy szégyenbe hozhattam. Az isteneknek más az értékrendjük - rázta a fejét.

- Én magasról teszek apám véleményére - ültem fel mellé az ágyra - És nem feltétlen azért, mert nem volt egy mintaapa. Úgy vagyok vele, ha én tudom, hogy megtettem mindent, amit lehetett, akkor nincs miért bűntudatot érezzek. Te pedig nem menthetted volna meg egyikőjüket sem. Láttam...

- De... lett volna rá valami mód! Ha kicsit többet gondolkodtam volna... vagy ha nem idegesítem Ereboszt, helyette komolyan veszem, és legyőzöm, akkor legalább Lucy élne... de nem. Mert egy idióta vagyok! - szorította ökölbe a kezét.

- Ez tény és való - bólintottam - De akkor sem a te lelkeden szárad, hogy nincsenek itt. Lépj túl rajtuk. Most nekünk van rád szükségünk. És különben sem hibáztat senki érte - karoltam át a vállát, és közelebb vontam magamhoz.

- Tudom. De túl nehéz - fonta össze a karjait a derekam körül, és jobban hozzám bújt.

- El akartam mondani... - fogtam bele, de még én sem tudtam, pontosan, hogy akarok fogalmazni - El akartam mondani, hogy Lily alaposan lebaszott, a múltkor, és... szóval most már ott tartok, hogy egyáltalán nem érdekel, miért nem mondat el ezt az egész ügyet. És tudom, hogy nem érdemlem meg, mégis a bocsánatodat kérem... el se hiszem, hogy ezt kimondtam...

Ezzel megtörtem a jeget. Rora olyan hangosan nevetett fel, hogy még a lábamban is éreztem a hahotázásának rezgéseit.

- Na látod, ezt én sem - nevetett tovább, én pedig mosolyogva figyeltem.

Régen hallottam már így nevetni. Még akkor is, ha csak pár napot töltött el emlékek nélkül. Olyan volt, mintha hetek teltek volna el. Vagy még több idő.

- Szerinted... még működne? - tartott pillanatnyi hatásszünetet, és könnyes szemeit rám emelte. Így még szebbenek hatott amúgy is gyönyörű, tengerzöld szempárja.

- Én nem látom akadályát - vigyorodtam el, és a kezem az arcához vezetve, lentebb hajolva nyomtam az ajkaimat az övére.