- Ugye nem fog fájni? – pillantottam a felém magasodó fiúra.

- Nagyon ajánlom, hogy ne fájon – nézett szúrósan a szőkére Albus.

- Max a fejed egy pötit. De az alap. Rengeteg mindent kell bepótolnod, kislány – karolta át a vállam egy férfi, és húzni kezdett magával.

- Nem kéne bemenni valamelyikünknek vele? – lépett előrébb a vörös hajú. A karomra pillantottam. Piros pötyi, ő lesz Lily.

- Nem. Ha szerencsénk van, akkor teljesen rendben jön, mielőtt kellemetlen látogatóink lesznek. Ti pihenjetek. Erebosz eljön, ha lejár Rora ideje. Addigra szedjétek össze magatokat – biccentett... Albus (?) felé a szőke.

- Hozd rendbe!

Abby elég ijesztő arckifejezéssel távozott. Lily rám nézett, elmosolyodott, és a másik lány után ment.

- Reméljük, sikerül – sóhajtott fel Dane, majd ő is lelépett.

- Ha rosszabb lesz, mint most, kitekerem a nyakad – nézett gyilkos tekintettel a vállamat átkaroló férfire Albus, mire amaz röhögve arrébb állt.

- Sok szerencsét hozzá. Rora, majd gyere be, ha végeztetek az etyepetyével, meg a nyálcserével...

- Menj már innen! – dörrent rá Albus, amin nem tudtam nem vihogni.

De a szöszi se tett másképp. Röhögve eltűnt a résnyire nyitva hagyott ajtón, de még mindig kihallatszott a gyors levegőcseréje.

- Idióta...

- Nem tudom, miért, de úgy érzem, fontos vagyok neked – fogtam bele, de még én is elég gyengének éreztem.

- Ezzel nem tudok vitába szállni – értett velem egyet, és felemelve a kezét, lassan átfogta a derekam, és közelebb húzott magához – Nagyon fontos.

- És az jó? – vontam fel a szemöldököm.

- Nem tudom – rántotta meg a vállát – De ma már meg sem lehetne mondani.

- Miért ne lehetne? – tettem fel a következő kérdést.

- Mert nem tudjuk, mi a jó és a rossz. Lehet, elrontunk mindent... – vezette másik kezét az arcomhoz, majd hüvelykujjával végigsimított a szemem alatt.

Lehunytam a pilláim, és a meleg tenyerére koncentráltam.

Idegesített, hogy nem tudtam, honnan olyan ismerős. Ahogy a hirtelen jött fenyőillatot sem tudtam eseményekhez kötni.

Éreztem, hogy közelebb hajol. Aztán már a lehelete is megcsapott az arcomon.

Egy darabig így maradt, mintha hezitált volna, pedig én akartam. Aztán elhajolt, és nyomott a fejemre egy puszit.

- Gyógyulj meg – engedett el, és mikor kinyitottam a szemem, még éppen láttam, ahogy befordul az egyik sarkon.

Öhm... oké?

Azt azért megkérdezhetem, ki tekerte fel a fűtést ennyire? Meg hogy miért bizsereg a keze nyoma mind a derekamon és az arcomon...

❄❄❄

- Az mi az? – érdeklődtem a szőkénél, a mancsai között tartott, kerek bigyóról.

- Ez a gyógyszered – rakta le mellém – Viszont, ha jól tudom, össze kell törnöm a fejeden...

- Hogy mit kell csinálnod?! – ültem fel villámsebességgel.

- Nyugi, csak hülyülök – röhögött fel – Elég, ha a közvetlen közeledben töröm össze. Hogy biztosan te kapd meg az emlékeidet, ne én. Ezért nem jöhettek be a haverjaid. Mert akkor van csak igazán nagy kitolás! Vissza se tudnánk szerezni. Nem lenne, kitől.

- Akkor most nem rajtam töröd össze? – próbáltam összerakni a mondandója lényegét.

- Csak ha nagyon szeretnéd...

- Én nagyon nem! – bólogattam hevesen, mire ismét nevetésben tört ki.

- Nem kéne visszaadnom őket. Sokkal komorabb vagy ezekkel – méregette a gömböt, melyben alig látszó, fehér füst gomolygott.

- Én szeretném őket – biztosítottam – Szóval csináld, amit kell! – feküdtem vissza a kanapéra, majd kényelmesen elhelyezkedve vártam, hogy elkezdje.

- Ha már ilyen szépen kéred – forgatta meg a szemeit – Ez lehet, kicsit fájni fog, de nem tart sokáig. Legalábbis, azt hiszem...

- Csak hiszed?

- Mhm. A pálcád nincs nálad, ugye? – nézett rám számonkérően.

- A mim? – kérdeztem vissza, ő pedig bólogatások közepette vett elő egy fadarabot a zsebéből, és egyenesen a gömbre szegezte.

- Hunyd be a szemed, és összpontosíts valami biztosra, amire emlékszel... Visszaszámolok, jó? Persze, hogy jó! Szóval... – beszélgetett el magával. A zöld szín jutott hirtelen az eszembe. Az volt a legbiztosabb pontom – 3... 2... 1! Descendo!

Egy nagy pukkanást hallottam, melyre összeszorítottam a szemem. Aztán megcsapott a hideg. Teljesen libabőrös lettem tőle.

Képek kezdtek leperegni a szemem előtt, különféle eseményekről, melyek vagy harcot, vagy egy hatalmas épületet ábrázoltak.

A fejem majd' széthasadt. Túl sok információt kaptam.

Valaki megfogta a vállam, és erősen lenyomott a kis kanapéra, amelyen feküdtem. De fogalmam sincs, ki volt az.

A fejem egyre jobban fájt.

Tompán még eljutott, hogy valaki beszél hozzám. Legalábbis azt hiszem, hogy hozzám.

Aztán se kép se hang.

Kiütött a cucc.

❄❄❄

Retek sötét volt. De tényleg.

Miért van az, hogy akárhányszor álmodom, mindig ilyen vaksi helyen vagyok?

De most úgy őszintén.

Megvakartam a fejem, és lehuppanva a földre (legalábbis remélem, hogy oda), azon kezdtem gondolkodni, miért lehetek kiütve.

Addig voltak meg a történések, hogy a táborban randim volt Venusszal. És ennyi. Utána fogalmam sincs, mi történt, és miért.

Tehát jó lenne kideríteni.

- Mindig is tudtam, hogy Tempusnak libafos lágy szíve van, de azt nem, hogy ennyire – horkant fel mögöttem valaki.

- Ezek szerint eljutottak hozzá... – vontam le a következtetést – Helyes.

- Túlságosan megkönnyítetted a dolgukat, francért csodálkozol – folytatta kedves partnerem.

- Azzal, hogy biztonsági zónába küldtem, nem sokat könnyítettem a dolgon – vontam vállat – Csak jó a csapatom.

- Igen, persze.

Szinte láttam magam előtt, ahogy forgatta a szemeit.

- Nyugi, Hádész bácsi – vigyorodtam el – Ügyesek lesznek.

- Szívesen beléd kötnék, de most túl lusta vagyok hozzá... Tudod már, ki az áruló?

- Ami azt illeti... tippem van – bólogattam a sötétben – De túl hihetetlen, hogy ő legyen.

- Nem mindenki barát, aki annak mondja magát. Ugyanakkor nem is ellenség...

- Tudom – sóhajtottam fel.

- Nekem viszont le kell lépnem... ha találkozol Nicóval, add át neki, hogy legközelebb ne hagyja széjjel a szennyesét. A lelkek nem győznek utána takarítani... – intett búcsút, mire felröhögtem.

- Meg lesz. Igyekszünk utolérni Ereboszt.

- Mertem remélni. Egyébként meg, névsor utolsó betűje készüljön. És jó lenne, ha minden cetlit megszermányolnátok. Rejtegetni nem túl okos ötlet...

- Rejtegetni? – ráncoltam a szemöldököm – Ki rejtegetne ilyet?

- Az, aki túlságosan szerelmes.