Egészen szép háza volt ennek a Tempus gyereknek.

Bár a képét nagyon nem bírtam, meg úgy az egész lényét, el kellett fogadnom, hogy egyelőre segítséget csak tőle kaphatunk.

Ha pedig megöletem magam, nem sokra megyünk.

Azért a kezem a zsebemben lévő pálcán tartottam. Csak a biztonság kedvéért.

Furcsa volt a megszokott darab helyett egy ilyet használni. Szinte sugárzott belőle az erő. Én pedig úgy éreztem, egyáltalán nem érdemlem meg. Nem tettem érte semmit, mégis én birtoklom. Lily, vagy Aurora sokkal jobban megérdemelnék.

Tempus a konyhába vezetett minket.

Fehér falak, szolid festéssel, melyek csak Fredhez tartozhattak. Más nem volt képes így bánni az ecsettel.

A díszítés, visszafogottsága ellenére, egészen feldobta az amúgy teljesen egyszínű bútorzatot, és falakat. Még a függönyt is kis minták borították.

- Rúnák... – jegyezte meg mellettem Lily – Hermione mesélt róluk...

- Nos, gyerekek, üdvözöllek benneteket szerény hajlékomban! – csapta össze a tenyerét a szőke fazon – Van mit megbeszélnünk!

- Ezzel egyetértek – lépett előrébb Dane.

- Te vagy a vezető? – vonta fel a szemöldökét római... „barátunk".

- Ideiglenesen – nyomatékosítottam.

- Az úgy pazar... akkor figyelj öcsi, meg a többiek is, Erebosz lent van a valamerre az Alvilágban, de ez gondolom, nem újdonság. Akkor tervez lépni, amikor Aurorának lejár az ideje, hogy végképp ne legyen idő visszatámadni. Emellett tudja, hogy elkaptátok Bastetet. És felhasználta a saját javaira...

- Ezt hogy érted? – ráncolta a homlokát Lily – Kheirón őrzi a Nagy Ház alatti pincebörtönben. Még csak infói sem lehetnek a történtekről.

- Nem is itt van a vickes rész. Azzal, hogy Bastet megjelent, és sikerült elkapnotok, a kis vörös végképp összezavarodott. Az amúgy is labilis idegzete pedig felmondta a szolgálatot. Ezek után nem volt nehéz leitatni egy kis Léthé-vízzel – vonta meg a vállát.

- Tehát tulajdonképpen miattunk ilyen most – vonta le a következtetést Lily, egyre fehérebb arccal.

- Nem egészen – rázta meg a fejét Dane – Bastet zavarta össze, meg a hülyesége, nem mi.

- Igen. Megmentette Rachelt. Szerintem teljesen kiegyensúlyozott volt... már amennyire két barátod és a tanárod elvesztése után ez lehetséges – hitegette magát Abby.

- Szép is lenne – huppant le egy székre Tempus, és mutatta, mi is tegyünk így – Minden emléknek más-más szín-skálája van. A feketétől a szivárvány összes színén át, egészen a fehérig. A fekete a legtisztább lélek, míg a fehér a legleterheltebb. A többi szín amolyan töltelék. Na, már most, Auroráé majdhogynem átlátszó volt, fehéres köddel...

- Ennek így semmi értelme – ráncolta a szemöldökét Dane – Mi köze az emlékekhez a léleknek?

- Össze vannak kapcsolva – sóhajtotta Abby – Minél több negatív élményed van, annál leterheltebb. Ezáltal hamarosan a tested is felmondja a szolgálatot. Mert túlságosan beteg a lelked.

- Vagyis ha Erebosz nem veszi el Aurora emlékeit... – nézett körbe Lily megvilágosodva.

- A vöröske belerokkant volna a nyomásba – bólintott rá Tempus – De nem ez volt az elsődleges célja, csak félre akarta állítani.

- De ha most visszakapja az emlékeit, akkor ugyanúgy szenvedni fog – fontam össze a karom magam előtt – Ez így sehogy sem jó.

- Nem feltétlen – gondolkodott hangosan Lily – Valahogy, biztos, tudunk neki segíteni. És akkor talán rendbe jön.

- Először meg kéne találnotok a hübriszét. Mert azt szerintem még ő maga sem tudja. És elég nagy szívás lesz a csatamezőn rájönni – dőlt hátra az idő-gyerek.

- Egyébként meg hogy került hozzád a gömb? – ráncoltam a szemöldököm – Ha Erebosz adta, lehet, ellenünk vagy.

- Figyu, öcsi, a te unokatesód jelenleg a mindenem. Hülye leszek nem segíteni a kedvenceinek – tárta szét a karját – Erebosz bácsi úgy tudja, még gondolkodom, de már nagyon régen eldöntöttem, mit akarok. Ráadásul a bátyám még nem akar kinyírni. Szóval miért akarnék ezen változtatni? – vigyorodott el – Van egy olyan érzésem, hogy még mindig nem győztelek meg.

- És nagyon jól érzed – bólintottam rá.

- Fiúk...

- Hagyd csak, Lily. Van néhány vendégszobánk, dőljetek le. Én pedig meggyőzöm a bátyádat – könyökölt az asztalra.

A többiek bólintottak, majd elvonultak a mutatott irányba, rángatva maguk után Rorát is, aki viszont hisztizve maradni akart még. Azonban a húgom nem engedte meg neki.

- Mire vagy kíváncsi, kölyök? – fordult felém vigyorogva, mihelyst Lilynek is sikerült kiráncigálnia Aurorát a konyhából.

- Mit keresel itt? – tettem fel az első kérdést – Az istenek azt mondták, nehéz téged megtalálni. Ha régóta a táborban élnél, ők tudnának róla. Szóval nem régen vagy itt.

- Nem is vagy te olyan sötét – füttyentett elismerően – Igazad van, öcskös, kerek egy hete vagyunk itt. Persze, azért jutottatok el idáig, mert itt is kezdtünk, de ez mellékes – legyintett.

- Akkor hogy kerültetek ide? – vontam fel a szemöldököm.

- Aurora győzött meg. Megkeresett a szigony megszerzése után nem sokkal, és elmagyarázta a helyzetet. Aztán megkért, hogy jöjjek ide, és segítsek, amennyit csak tudok. Ezek mellett kért egy időnyerőt is...

- De azok megsemmisültek évekkel ezelőtt. Honnan szedett volna már? – ráncoltam a szemöldököm – Meg honnan tudta kit kell keresni, és miért?

- Vannak dolgok, amire csak ő tud választ adni – vonta meg a vállát – Mindenesetre megszervezett mindent, amit lehetett, hogy ha vele történik valami, ti tudjátok folytatni a küldetést. Jut eszembe, ezt neked küldi. Határozottan neked – kezdett kutatni a zsebeiben, majd egy kissé összegyűrt lapot tolt elém – Azt mondta, te tudni fogod, mit kell ezzel tenni.

Összeráncolt szemöldökkel vettem a kezembe a papírt, majd óvatosan kihajtogatva igyekeztem nem kárt tenni benne.

Kipottyant belőle egy karperec, de mielőtt azt megnéztem volna, szemet szúrt Rora kézírása. Elég összekapottnak tűnt, és mintha sötétvörös színű folt lett volna szétkenve a lap alján. Ezen kívül rengeteg lehúzás is volt benne. Diszlexiával nem könnyű írni, ezt vágom.

„Ha ezt a levelemet megkapod, akkor beigazolódott a sejtésem, miszerint történni fog velem valami, ami miatt nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogy kéne. Egyet kérek tőled. Vagyis kettőt, de az most részlet kérdése. Légy szíves, ne foglalkozz velem. Ha beteg vagyok, ne próbálj meggyógyítani. Ha meghaltam, ne akarj visszahozni. Mindennek oka van. Koncentrálj a küldetésre! Szerezzétek meg a tükröt, és add ezt le. Kérlek."

Sem köszöntést nem írt, sem pedig befejező szöveget. A lényege megvolt, és ennyi. Hiányoltam belőle a „puszi"-t, vagy csak simán a „várom a válaszod"-at.

Viszont valamit megmozgatott bennem, amit nagyon nem kellett volna.

Mérges voltam. De valami hihetetlenül mérges.

És ez csak fokozódott, amikor megláttam a karperecet, melyen a tizenegy isteni fegyver csillogott.

- Ó, hogy a szent Merlin kurvája!