A srác lazán állt, a szökőkút oldalának támaszodva, szőke haja szénakazalként állt a fejét, sárga szemei pedig szintén stimmeltek. Egészen magas volt, arcán levakarhatatlan vigyorral nézett ránk.

Őszintén szólva megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy nemcsak nekem idegen a fiú. Mondjuk, közben mégis ismerős volt.

- Te vagy Tempus, igaz? – szólalt meg először a vörös hajú lány.

- Attól függ, ki kérdezi –vágta rá a választ csípőből. Nekem tetszett a stílusa.

- Lily Potter vagyok, boszorkány.

- Lily? – kérdezett vissza az idegen – Ismerős név. Fred Weasleynek nem vagy véletlenül rokona?

- Az unokatestvérünk – bólintott rá a fekete hajú – Albus Potter.

- Huuu, családi látogatás? Milyen pazar már! Kár, hogy ő nem igazán akar benneteket látni – biggyesztette le az ajkát.

- Mi az, hogy nem akar látni?! – kérdezett vissza Lily meglepetten. Jegyezzük meg! Lily, Lily, Lily...

- Ne majomkodj már! – kelt ki magából a barna hajú lány – Kevés az időnk!

- Nyugi, Abbs...

- Nyugodjon meg a Tartarosz, az! Figyelj, öcsi, nem azért utaztunk át három országot, hogy közöld velünk, nem tudod, ki vagy, meg a rokon nem kér a családlátogatásból. Komoly válaszokra van szükségünk! – fonta össze mérgesen maga előtt a kezét a lány.

- Fogadjunk, hogy Venus gyereke vagy, hogy hívnak? – vigyorgott rá a szőke férfi.

- Aphrodité, görög vagyok. Ebony Darkness – adott rá választ.

- És a másik nyalis? – biccentett az idegen a barna hajú srác felé.

- Dane Blake, Héphaisztosz fia – mutatkozott be.

Oké, akkor Dane, Abby, Lily és... ajj, hogy hívták a másik fiút? Miért nem jut az eszembe?

- A kiscsaj jól van? Elég ramatyul fest – lépett hozzám közelebb a szőke hajú férfi.

- Többek között miatta is kell a segítsége – állt a fekete hajú fiú elém, mintha meg akarna védeni. Pedig a másik pali egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek.

- Elvették az emlékeit...

- Á, akkor te leszel Aurora, ismerlek ám, kisanyám! – röhögött fel, egyenesen rám mutatva – Mást sem hallok apámtól csak a te neved, meg a másik szerencsétlenét. Annyit pletykál, mint egy vénasszony, komolyan.

- Itt most nem ez a lényeg! Te vagy Tempus, igaz? Saturnus fia, aki félig varázsló – kérdezett rá... Lily (?) még egyszer.

- Az egyetlen, oridzsin példány! – húzta ki magát vigyorogva.

- Ezt nem lehetett volna hamarabb mondanod?! – akadt ki Abby.

- Nem. Lehallgathatnak minket. Gyertek – fordított nekünk hátat – Legyetek nagyon hálásak, amiért bevállalom isteni párom haragját értetek.

Én nem sokat gondolkodtam a dolgon.

Tetszett a srác stílusa, és megfogott benne valami, ami miatt tudtam, hogy bízhatunk benne.

Nem tudnám ezt jobban megmagyarázni.

Elengedtem a fekete hajú fiú kezét, és otthagyva mindent és mindenkit Tempus után rohantam.

- Jé, a kis vörös hallgat rám. Milyen bizalomgerjesztő – fogadott egy nagy vigyorral.

- Magával már találkoztam. Túlontúl ismerős a feje – böktem ki a problémámat.

- Bezonyám! Te magad kerestél meg, vagy másfél hete. És te küldtél engem ide. Nem mondom, okos lány vagy te. Kár, hogy odaveszett a tudásod – paskolta meg a fejem.

- Nem tehetek arról, ha el akarnak tenni láb alól – vontam vállat – Mellesleg nem foglak még egyszer magázni, remélem, tudod.

- Számítottam rá. Az egész Olimposzon számon tartják azt a nagy szádat – nevetett fel – Apám meg egyenesen a falnak rohanna tőle.

- Megpróbálom észben tartani – mosolyodtam el.

- Erebosz már járt nálam. Tudok segíteni rajtad, feltéve, ha megteszel nekem egy apró szívességet – vette komolyabbra a figurát.

- Attól függ, miről lenne szó. Na meg úgyis elfelejtem, szóval...

- Add a kezed – torpant meg.

- Miért? – kerekedett el a szemem.

- Segítek a memóriádon. Na, add már! – nyújtotta felém a kezét. Egy percig hitetlenül pislogtam rá, aztán, elég bizalmatlanul, de felemeltem a karom.

Megfogta a csuklóm, és maga felé fordítva azt, elővett egy hosszú botot a zsebéből. Elmormogott (számomra érthetetlen) valamit az orra alatt, és a bőrömhöz nyomta.

Kicsit csípett, de ennyi volt. Kék színű vonalakkal írt fel négy nevet, illetve egy szót. De nem igazán tudtam elolvasni, tekintve, hogy fejjel lefelé firkált.

- Kész a mű! – jelentette be ünnepélyesen, majd zsebre vágta a fadarabot.

- Az mi volt? – utaltam a tárgyra, amivel felfestette a bőrömre az Albus, Lily, Abby és Dane nevet, valamint az „alku" szót. Mindegyik név mellé különböző színnel foltot tett.

- Varázspálca, neked is van... legalábbis kéne lennie...

- Normális vagy?! – kapta el a karom a fekete hajú fiú. Fekete, akkor ő lesz Albus – Nem rohanhatsz csak így el!

- Már megbocsáss, de ki vagy te, hogy megmondd nekem, mit tegyek? – rántottam ki a kezem az övéből, és keresztbe fontam magam előtt.

- Mit mondtál neki? – kapta haragos tekintetét Tempusra.

- Én ugyan semmit. Megjegyeztettem vele a nevem. Meg a tieteket – biccentett a fiú felé.

- Átálltál Ereboszhoz, igaz? Magad mellé akarod állítani! – kapott elő ő is egy olyan fadarabot, mint amilyennel a férfi firkálta a kezem, és a szőkére irányította.

- A Pálcák Ura, mi? Nem rossz darab – füttyentett elismerően – Még a végén megijedek.

- Nem bántani akar, Albus. Segíteni fog – fogtam meg a karját, mielőtt hülyeséget csinál – Azt mondta, segít a memóriámon.

- Azt meg hogy akarod kivitelezni? Mnémoszünénél van a gömbje – kérdezte gyanúsan méregetve a srácot.

- Erebosz bácsi nekem adta – vigyorodott el – Szóval, ha kell a barátnőd, akkor leteszed szépen azt a gyomot, és szót fogadsz, mert kezded kihúzni nálam a gyufát.

- Hallgass rá! – nyomtam le a fát tartó kezét.

Soha nem akarom elfelejteni azt a tekintetet, ahogy rám nézett. Nem tudom pontosan megfogalmazni, túl sok érzelem jött át rajta. A düh és a kétségbeesés fajtái, közben pedig mintha remény is csillant volna benne. Ismétlem, soha nem akarom elfelejteni.

Lassan leengedte a kezét.

- Megkeresem Lilyéket – húzta ki a kezét az enyémből – Várjatok meg itt.

Ezzel elsétált, otthagyva minket. Nekem pedig furcsa, idegen érzésem lett. Bűntudatom volt...