Percy megmutatott rengeteg mindent. Legalábbis azt hiszem. A felére biztos, hogy nem emlékeztem.

A fiú neve is csak azért ragadt meg jobban, mert minden egyes helyen elismételte. Ahogy azt is, ki vagyok. Legalábbis a nevem.

Bár még így sem voltam tisztában semmivel.

Nem értettem, miért szorongat a fiú, akivel a délelőttöm töltöttem, úgy, mintha sosem látna többet. Ahogy másokat sem. Számomra teljesen vadidegen alakok fonták körém a karjaikat, és szorították ki belőlem a szuszt is. Nem is tudom, miért hagytam.

- Remélem, sikerül, elnökhelyettesnőm – borzolta össze a hajam egy göndör, barna hajú fiú – Innen is szurkolok!

- Oké... – pislogtam értetlenül rá. Miért akar szurkolni? Minek kéne sikerülnie?

- Vigyázzatok magatokra – szorongatott meg egy lány, akiről halványlila gőzöm sem volt, hogy kicsoda, és így sorjában.

- Járjatok sikerrel! – tette a vállamra a kezét egy félig ló, félig ember valami – Innentől a világaink sorsa a ti kezetekben van.

- Megteszünk mindent – bólintott erre két srác és két lány. Oké, ez kezd nagyon furcsa lenni.

Várjunk, hova megyünk?

- Vigyázz rá! – rángatta meg a mellettem álló srác nadrágját egy kislány.

- Vigyázok – paskolta meg a kicsi fejét a fiú.

- Ideje indulnunk – kiáltott valaki egy kisbusznak kinéző valamiből.

- Gyere – fogta meg a kezem a fekete hajú fiú, és lassan húzni kezdett a furgon felé.

Többet utánunk kiáltottak bármiféle bátorító szöveget, illetve sok szerencsét kívántak. De miért is?

Nem emlékszem...

- Hova megyünk? – kérdeztem az előttem baktató fiút.

- Meggyógyítunk téged – válaszolta szűkszavúan.

- Miért? Beteg vagyok? – pislogtam nagyokat.

- Egy kicsit. De segíteni fogunk – biztosított, ahogy maga elé húzott, és lenyomott egy ülésre.

Közvetlen ezután lehuppant mellém.

- Albus, akkor most hova is megyünk? – fordult hátra hozzánk egy vörös hajú lány.

- New Yorkba, Lily, New Yorkba – dőlt hátra az Albusnak nevezett egyén.

- Abby! Dane hol van? – ordított a háta mögé Lily.

- Honnan tudjam?! – jött rá a válasz – Biztos csajozik valamerre.

- Ne idegesíts fel! – állt fel mellettem... hogy is hívták? Alfred? Nem, biztos, hogy nem. De tuti, hogy „a" betűs a neve.

- Nyugi már, itt vagyok! – csatlakozott egy harmadik hang is a tanácskozáshoz, majd nem sokkal később egy sötétbarna hajú srác dobta le magát a másik oldalamra – Szia, Rora.

- Én? – pislogtam nagyokat.

- Te bizony – bólintott rá a srác – Mennyire emlékszel?

- Őszintén? Semmire – ráztam a fejem, és éreztem, hogy lassan elindulunk. Mikor indították be a motort? – Annyi még meg van, hogy te leültél mellém, de... várjunk, hol tartottam? – szuggeráltam a térdemet. Tényleg, vajon hol jártam? Mit magyaráztam éppen?

- Hé, jól vagy? – rakta a vállamra a kezét, amitől akkorát ugrottam, hogy ráestem a másik mellettem ülőre. Mi az isten? Hányan vannak ezek?

- Hé, hé! – méltatlankodott a másik fiú. Oké, hivatalosan is én vagyok a legbénább ember a földön.

- Bocsi... – motyogtam zavartan, és lemászva a srácról visszaültem a helyemre.

- Azért el kell ismerned, Albus, hogy az emlékei nélkül is a régi Auroránk ül mellettünk – vigyorodott el a barna hajú.

- Ja... de azért megköszönném, ha nem hoznád rá a frászt, Blake – fészkelődött a fiú.

- Én nem szándékoztam, esküszöm! – emelte maga elé a karjait Blake.

- Beleszólhatok? – néztem felváltva a két srácra.

- Nem – jött az egyhangú felelet. De jó...

- Pedig meg akartam kérdezni, min veszekedtek... jut eszembe, hova megyünk?

- Inkább pihenj egy kicsit, Rora – paskolta meg a fejem röhögve... hogy is hívták?

Mindegy, szóval a barna hajú.

Értetlenül pislogtam rá egy darabig, majd hátradőlve helyeztem magam kényelembe.

A szempilláim elnehezedtek, és rám tört a fáradság. Vajon mióta nem aludhattam?

❄❄❄

Elképesztően hideg volt. Szinte a csontomig hatolt.

Mégis rendületlenül törtem előre. Fogalmam sincs, miért. Úgy tűnt, a testem tudja, miért megyek arra, amerre.

Félhomály volt, így leszűrhettem, hogy egy nagyon tágas teremben lehetek. A falakon függönyök takartak el valamit.

Megtorpantam. Körülnéztem, majd behúzódtam egy függöny mögé.

Hamarosan hangok ütötték meg a fülem. Furcsa, cseppet sem megnyugtató hangok.

- Örülök, hogy csatlakozol hozzám, kedvesem... – búgta negédesen egy férfi.

- Ne hízelegj, Erebosz. Sosem volt az erősséged – csattant egy rideg női hang.

- Ez azért fájt, Nüx – drámázott Erebosz – De igazad van. Minek köszönhetem, hogy meggondoltad magad?

- A tudomásomra jutott, mit tettél Poszeidón lányával. Látok jövőt a tervedben, jó uram. De ha egyszer is félresiklasz, ne számíts rám!

Azzal egy pukkanást hallottam, és félrehúzták a függönyt. Egy elégedett, fekete szempárral találtam szemben magam.

❄❄❄

- Hé, Hableány, ébresztő. Megjöttünk – bökdöste az oldalam egy ismerős hang. De nem tudtam hova tenni.

- Csak még egy kicsit – hessegettem el a kezét, és jobban összehúztam magam a kényelmes párnán. Ami aztán megmozdult.

Ekkor jöttem rá, hogy éppen valakinek a karját szorongattam...

Mi a fene történt itt?!

A szemeim kipattantak, és villámsebességgel ültem fel, hogy utána vagy egy méterrel arrébb húzódhassak az ismeretlen fiútól.

Miért olyan ismerős a szeme?

- Te meg ki vagy?

- Albus, nyugi, nem terveztelek bántani – biztosított, majd óvatosan közelebb jött hozzám – Gyere, itt tudnak rajtad segíteni – nyújtotta felém a kezét.

Egyáltalán nem haboztam, ami nemcsak engem, de őt is meglepte.

- Rendben – csúsztattam a mancsom az övébe, majd hagytam, hogy felhúzzon, és irányítson, merre menjek.

Odakint aztán újabb három idegen fogadott, közülük az egyik éppen a sofőrrel beszélt. Érdekes figura volt. Akárhogy néztem, mindenhol volt legalább egy szeme. Király.