Érdeklődve figyeltem az előttem matató fiút. Egyszer már bemutatkozott, de fogalmam sincs, hogy hívják.

Szőke haja, kék szemei voltak, és narancssárga pólót viselt.

Ó, és szeplői is voltak.

- Hogy kerültem ide? – néztem szét a helységben. Egyáltalán nem volt ismerős a hely – És te ki vagy?

- Will – sóhajtotta gondterhelten – Will vagyok.

- Mi ez a hely? – tettem fel a következő kérdést.

- Gyengélkedő, vagy orvosi szoba. Kinek hogy tetszik jobban – vont vállat.

- Beteg vagyok? – tapogattam végig a mellkasom és a vállam, meglepetten.

Will felnevetett.

- Igen, egy kicsit beteg vagy, de rendbe hozunk, ígérem – mosolygott rám.

- És hol vagyok? – néztem rá, mire egy fáradt mosolyt villantott.

- Pihenj egy kicsit, oké? – simogatta meg a fejemet.

- És te ki vagy? – pislogtam rá nagyokat.

- Pihenj, Rora, piszok hosszú napjaid lesznek ezek után – paskolta meg a hajam, majd elhagyta a helységet. Egyedül lettem.

Fojtogatóan egyedül. Ledőltem a párnára, de továbbra is csak a plafont bámultam. Vajon miért vagyok itt? És mióta?

Rengeteg kérdésem volt, mégsem tudtam feltenni, mert túl hamar elfelejtettem őket, ahhoz, hogy kinyissam az a számat.

Csak feküdtem, és próbáltam felidézni akármit, ami a múltamhoz köthetne. Bármit.

De nem jártam sikerrel.

A fejemet fogva ültem fel. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben velem. De nem tudtam, mi az.

A gondolataim vadul cikáztak a fejemben, de rendszerint ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg bennem. Ki vagyok én?

Felrémlett valami...

Zöld volt. Egészem világoszöld. De nem tudtam megmondani, honnan jött, vagy mi volt az. Zöld volt és kész.

Megfájdult a fejem. Visszahanyatlottam a párnára.

Mikor öltöztem át?

Mikor kötöttem fel a hajam?

Hogy kerültem ide?

Ki vagyok?

Elegem volt a tudatlanságomból...

Várjunk... min gondolkodtam eddig?

- Szia – huppant le mellém egy lány – Lily vagyok – mosolygott rám.

- Öhm... szia – biccentettem felé.

- Gondolom, nem emlékszel rám – sóhajtotta – A legjobb barátnőd vagyok... vagyis voltam. Fontos dolgunk van. Segítened kell!

- Kell?

Nem tetszett a lány hangsúlya.

- Igen, kell. Aurora, ha nem segítesz, nekünk annyi! – ragadta meg a kezem.

- Ki az az Aurora? – ráncoltam a szemöldököm, mire Lily megint felsóhajtott.

- Te vagy az! Nézd... velem kell jönnöd. Kheirón beszélni akar veled, aztán pedig kirándulni megyünk. Gyere – állt fel, és már húzott volna maga után, ha nem rántom ki a kezeim az övéből.

- Nem tudom, ki vagy. Nem bízom benned – ráztam a fejem.

- Nem akarok neked rosszat. Kérlek, higgy nekem – nézet rám esdeklően. Én viszont továbbra sem engedtem neki.

- Nem. Nem tudok... – húzódtam hátrébb.

- Kérlek, Rora, bízz bennem! Ott voltam, amikor kiálltál Erebosz ellen, és amikor Albusszal szakítottatok. Együtt készültünk a próbáidra! Annyi mindenen mentünk már keresztül! Ne csináld ezt velem, kérlek – folytak végig a könnycseppek az arcán.

Ezzel csak egy baj volt. Én ebből semmire nem emlékeztem.

- Te meg ki vagy? – pislogtam az előttem álló, vadidegen lányra. Egyáltalán mikor jött?

- Will, én ezt nem bírom – fordított nekem hátat, és az ajtóhoz sietett, ahol két fiú várta. Egy szőke és egy fekete hajú.

Megint belém nyilallt a felismerés a zöld valamiről, ahogy a lányt ölelő srácra néztem.

Szédülni kezdtem, és a hányinger kerülgetett.

Mi történik velem, és miért?

A szőke mellettem termett, és még jóformán felfogni sem tudtam, hogy itt áll, tőlem harminc centire, a kezét a homlokomra nyomta, majd finoman a párnára tolt.

- Lázad van. Fáj valamid? – nézett le rám, miközben egy pohárba valami aranyszínű folyadékot töltött, és az arcomra egy vizes ruhát rakott.

- A fejem... nagyon fáj – emeltem a kezem a halántékomhoz, és masszírozni kezdtem.

- Ez természetes... azt hiszem – motyogta az orra alatt a fiú. A háttérből közelebb jött a másik fiú is – Esetleg emlékszel valamire?

- Valami zöldre... nagyon zöldre – idéztem vissza, már amennyire tudtam.

- Zöldre? – kérdezett vissza meglepetten a szőke.

- Milyen zöldre? – lépett a másik oldalamra a fekete hajú. Meglepetten felnéztem rá. Olyan... ismerős volt. De fogalmam sem volt róla, hogy honnan. A szeme felé böktem.

- Olyan.

A két fiú összenézett.

- A te szemszínedre emlékszik... ez valamit biztos, jelent – esett gondolkodóba a szőke.

- Hol vagyok? – pislogtam értetlenül körbe.

- Ha jelent is, akkor mit? – támaszkodott az ágyam szélére a másik fiú.

- Ezt lenne jó tudni – emelte az állához a mutatóujját, és a plafont kezdte bámulni. Én is felnéztem, de nem láttam semmit. Akkor ő miért nézi?

- De nagy kezed van! – vettem jobban szemügyre a fekete hajú fiú mancsát. Kíváncsian érte nyúltam, és az ujjait nézve, forgattam a kezeimben.

A szőke felnevetett.

- Látnod kéne az arcod, Albus – nevetett a fiú.

Felvont szemöldökkel emeltem fel a fejem, és vizsgáltam meg a fekete hajú fiú arcát, ami egészen rózsaszínnek hatott, és szinte pislogás nélkül az összekulcsolt kezeinket bámulta.

Az Albusnak nevezett pislogott párat, majd egy élénkebb színt felvéve, a tarkóját vakargatva nézett ő is felfelé emelte a fejét. Mit látnak ezek annyira a plafonban?

- Akkor irány Kheirón. Ő talán tudja, miért csak a szemem színére emlékszik – köszörülte meg a torkát, majd óvatosan felhúzott az ágyról – Hajlandó vagy velem jönni?

Magam sem tudom, miért, de bólintottam.

❄❄❄

Egészen szép helyen sétáltunk végig.

Míg én bámészkodtam, addig az előttem haladó két fiú folyamatosan tárgyalt egymással. Halványlila gőzöm sincs róla, hogy miről, egyszerűen nem ragadt meg.

A fekete hajú fiú fogta a kezem, de arra már nem emlékszem, miért. Ugyanúgy azt sem tudtam volna megmondani, hogy mikor indultunk, vagy honnan. Vagy egyáltalán hova megyünk.

Csak néztem a zöld füvet, a sok gyereket, akik egymással harcoltak, vagy játszottak, és úgy az egészet. Rendkívül szép volt.

- Miért harcolnak egymással? – húztam össze a szemöldököm - Ennyire utálják a másikat?

- Nem – válaszolta a szőke – Gyakorolnak. Tudod, különleges emberek vagyunk, akiket a határokon kívül megtámadhatnak. Azért harcolnak, hogy meg tudják védeni magukat.

- Ennek semmi értelme...

- Pedig te is ezt csináltad – jegyezte meg a fekete hajú – Rengeteget gyakoroltál, hogy sikerüljön, amit akartál.

- És sikerült? – néztem rá csillogó szemekkel. Nagyon menő lehettem.

A fiú habozott.

- Sikerült – mosolyodott el végül halványan.

- Akkor jó! – vigyorodtam el. Tényleg nagyon menő voltam.