Nagyot sóhajtva ültem fel az ágyamban, és míg egyik kezemmel a szemem nyomkodtam, addig a másikkal a nadrágomat kerestem.

Egész éjjel forgolódtam, gondolkodtam a prófécián, illetve a mellékelt versünkön, a varázslóhoz, de semmire nem jutottam. Bár lehet azért, mert egyáltalán nem tudtam arra koncentrálni. Folyamatosan betolakodott lelkiszemeim elé Aurora képe, és azon kattogott az agyam, mi van, ha történt vele valami. Percy szerint volt már ilyen, hogy eltűnt pár órára, de rendszerint hamar előkerült. Ezalatt, persze, nem a legutóbbit értette, amikor a lány megszökött, és elkezdte a küldetést.

Engem viszont nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy hatalmas bajban lehet.

És mindennél jobban kínzott a bűntudat is, hogy mielőtt elment, elég csúnyán összevesztünk.

A pálcámat zsebre vágva indultam el kiszellőztetni a fejem.

Mindig is utáltam aggódni másokért. A folytonos stressz és szorongás nem nekem való. És most jöttem rá igazán, hogy talán hiba volt érdeklődnöm Aurora felé. Ugyanis az a lány maga a megtestesült aggódás! Csak rá kell nézni!

Mégis...

Nem bántam egyetlen egy vele töltött percet sem. Mert amellett, hogy állandóan hülyeséget csinál, odafigyel a határokra. Vagy ha nem, akkor is meg tudja magát védeni. És talán ezt szeretem benne a legjobban. A határozottságát, hogy igyekszik úgy tenni, mintha minden a kezében lenne, és pontosan tudná mit csinál, még akkor is, ha ez koránt sincs így. A bohókás jellemét, ami még a legnagyobb szarban is képes mosolyt csalni az arcodra... ezekért szeretem.

Alig vártam, hogy visszajöjjön.

Lehet, sőt, biztos, hogy ennél csajosabb és nyálasabb faszság még nemhogy a számat nem hagyta el, de még csak meg sem fordult a fejemben, de már teljes mértékben hittem Lilynek. Beszélnem kell Aurorával, és a szemébe mondani, hogy a világ mindenség legnagyobb barmával hozta össze a sors.

Elvégre ő már elmondta, amit akart. Csak én nem. Mert tényleg rohadt makacs vagyok.

Belerúgtam egy fűcsomóba.

Egy barom vagyok...

- Albus... – ragadta meg a vállam Lily – Elég szarul festesz.

- Egyetértek – lépett a másik oldalamra Abby.

- Kösz, lányok – forgattam meg a szemem.

- Igazán nincs mit – csapott hátba a barna hajú lány, meglepően nagy erővel. Ki gondolta volna, hogy Aphrodité gyerekei ekkorát ütnek...

- Szóval, mi a probléma? – vette komolyabbra a formát Lily.

- Ha a nővérem mászott rád, agyonütöm, esküszöm... – ropogtatta meg az ujjait Abby. Kezd megijeszteni ezt a csaj.

- Ki a nővéred? – ráncoltam a homlokom.

- A megfelelő kérdés inkább az, melyik nővéred, Al – veregette meg a vállam Lils.

- Kelly. Szőke, zöld szemű, igazi aphrodités – írta le fintorogva – Gusztustalan... ja, és kölcsönösen rühellik egymást Aurorával.

- Ezen valahogy nem lepődök meg – képzeltem magam elé a tábortűznél látott lányt, és Rorát. Hát, akárhogy néztem, Aurora még mindig szebb volt – De nem, nem ő a bajom.

- Hm... pedig határozottan bűntudatszagod van – mászott az aurámba teljesen Abby.

- Vagy csak rájött, hogy az imádott húgának megint igaza van – vigyorgott Lily is a képembe – Mesélj, Al, min gondolkodsz ilyen bőszen?

- Kimásznátok a pofámból? – léptem egyet hátrébb, kellő távolságba a két lánytól – Talán eltaláltad...

- Ú, de tudtam! – kezdett egyhelyben ugrálni Lils, teljesen átszellemülten – Albus, olyan reménytelenül szerelmes vagy!

- Egyetértek! – vigyorgott Abby – Messziről látszik a rózsaszín felhő a fejed felett!

Szerintem életemben nem voltam olyan vörös, mint akkor.

- Befejeznétek? Ezzel nem segítetek – fontam össze a karom magam előtt.

- Bocsi, de akkor is! Imádom, amikor igazam van – pattogott tovább Lily. Abbs csak mosolyogva figyelte.

- Ismétlem, ezzel nem segítesz – sziszegtem idegesen.

Mintha a falnak beszéltem volna, komolyan.

- Abby! Srácok! – csatlakozott a társaságunkhoz Will, leizzadva, és lihegve.

- Veled meg mi lett? Megtámadott Mrs. O'Leary? – szúrta oda röhögve Abby.

- Nem egészen... – emelte fel az ujját, jelezve, időt kér, levegőcseréhez – Meg van Rora és Dane...

❄❄❄

- Hol találtátok meg őket? – fordultam Will felé, miközben belöktem a gyengélkedő ajtaját.

- Az egyik árészos volt járőrözésen, amikor kijöttek a fák közül, nem messze a határtól. Valamikor hajnalban. Ebben az az érdekes, hogy a legsúlyosabb testi sérülés csak egy karcolás volt Rora arcán. Annál nagyobb viszont a lelki baj... – magyarázta a szőke srác, a továbbiakra azonban nem figyeltem.

Berontottunk a helységbe, ahol két ágy volt foglalt. Dane Aurora felé fordulva nagyban magyarázott, míg a lány minden szavára rettenetesen odafigyelt. Ezzel csak az volt a baj, hogy a lány túl közel volt a sráchoz, és olyan feszülten itta minden szavát, mintha az élete múlna rajta.

Az érkezésünkre mindketten felkapták a fejüket, engem pedig akkora megkönnyebbülés járt át, hogy csodáltam, még állok a lábamon.

Meg sem vártam, hogy valaki reagáljon, odaléptem a vörösömhöz, és olyan erősen szorítottam magamhoz, amennyire csak tőlem tellett.

Mélyen beszívtam az illatát, és csak élveztem, hogy újra a karjaimban lehet.

Viszont valami nem stimmelt.

Aurora nemhogy nem ölelt vissza, de hamar el is tolt magától, és rémülettel a szemében olyan hévvel ugrott hátra, hogyha Nico nem kapja el, leesik az ágyról.

Ennek viszont az lett a következménye, hogy a másik sráctól is megijedt, és lebucskázva a matracról, inkább bebújt az ágy alá.

Köpni-nyelni nem tudtam.

- Amnézia. Ezt akartam elmondani – sóhajtotta idegesen Will - Aurorát megátkozták. Ezen dolgozom kora hajnal óta. De mindent folyamatosan elfelejt. Tíz percenként kell elismételnem csak a nevem, és elmagyarázni neki, hol van, és hogy senki nem akarja bántani. De olyan, mintha az egyik fülén bemenne az infó, aztán a másikon ki. A saját nevére sem emlékszik.

- Hogy tudnánk segíteni rajta? – lépett mellém Lily.

- Hádész Mnémoszünét említette. Az emlékezés istennőjét – válaszolta meg a kérdést Dane.

- Az apám? És Mnémoszüné? A Tartaroszba, azt persze nem mondja, hogy mennyi idő! Idióta – morogta Nico. Köztudottan nem a legjobb a kapcsolata az apjával.

- Idő? – ráncolta a szemöldökét Abby.

- Idő – bólintott Will.

- A halandóknak 48, míg az isteneknek 72 órája van visszavenni az emlékgömbjét, különben örökre elveszlik – vázolta fel a helyzetet Nico.

- Szólunk Kheirónnak, aztán csomagolunk, és elindulunk a küldetésre. Az első feladatunk visszaszerezni Aurora emlékeit Mnémoszünétől, aztán megkeressük a félisten/varázsló gyereket. Majd csak aztán foglalkozunk Erebosszal – szorítottam ökölbe a kezem.

- Rendben – bólintott Lily – Abbyt és Dane-t pedig visszük magunkkal. Mindketten kaptatok cetlit, tehát közötök van az eseményekhez.

- Délben indulunk – zártam le a témát, és választ se várva az ajtó felé vettem az irányt.

Lily valahol a Nagy Ház környékén ért utol.

- Albus, én annyira sajnálom...

- Mit? Hogy nincsenek emlékei? – kérdeztem vissza, olyan hangsúllyal, mintha ez az egész nem érdekelne. Pedig nagyon is bántott - Ezen nincs mit sajnálni. Így történt, és kész.

- De...

- Lily, ne nehezítsd meg a dolgom – néztem rá figyelmeztetően – Bármit is tömsz a fejembe, nem változtatsz a lényegen, Aurora nem emlékszik rám, és semmi másra.