Megpróbáltam gyűlölni. Megtettem mindent azért, hogy így legyen. Hogy ne szeressem. Hogy elfelejtsem.

De még annyira sem jött össze, mint kidobni az üres tejes dobozt, ahelyett, hogy visszaraknám a hűtőbe.

Ahogy eszembe jutott a mosolya, a hangja, a nevetése, a haja színe... meg úgy minden, ösztönösen mosolyra húzódott a szám. És hiába szólta rá magamra. Hiába emlékeztettem magam arra, hogy hazudott, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből.

Viszont akárhányszor felrémlett az arca, a szemei. Azok a gyönyörű, tengerzöld szemei, amikor várta a válaszom. Tele volt kétségbeeséssel és félelemmel. Fizikailag fájt rágondolni. Mégsem rohanhattam vissza hozzá.

Becsapott, és ezt nem szabad elfelejtenem. Soha.

Hazudott, miközben én elmondtam neki mindent. Elárult.

- Hugo miatt vagy ennyire szarul, vagy Aurora miatt? – bökte meg a vállam Scorp. Tény és való, az unokatestvérem halála is rátett egy lapáttal a hangulatomra, de nem gondoltam volna, hogy ennyire látszik.

Válaszul vállat rántottam.

- Csak azért kérdezem, mert egy hete letudtuk a ravaszt – utalt a könyvre, amit épp az imént fejeltem le.

- Mi? – pislogtam, ahogy ránéztem.

- Mondom – bökött a fejem felé – Az összes vizsgán túl vagyunk.

- Tényleg... – ültem fel, és azzal a lendülettel becsuktam, majd egyenesen a sarokba hajítottam a könyvet.

- Nagyon nem vagy a toppon – jegyezte meg aggódó hangnemben.

- Te meg túl vidámnak tűnsz – vágtam vissza.

- Mert rájöttem arra, amire már anya halálakor kellett volna. Lucy ezt tudta, és megpróbálta felnyitni a szemem, de nem érdekelt – tartott egy pillanatnyi szünetet – Aurora magát hibáztatja azért, ami történt. Van köze hozzá, de nem az egész az ő hibája. Éppen ezért megyek vele.

- Te megbolondultál – fogtam a fejem – Abba nem gondolsz bele, hogyha minket is bevont volna, talán nem történik ez? Vagy akkor már senkit nem kellett volna...

- Nem feltétlenül rajta múlhatott – rázta a fejét, ezzel Aurora pártját fogva – Nem ő intézkedik. Az alapján, amit elmondtál, mind Sunlight professzor, mind Bower professzor istenek. Azaz ők irányíthatták ezt az egészet.

- Akkor sem volt helyes, hogy mindenki tudott róla, csak én nem. Az apámon meg sem lepődtem, de Lily és James is hazudtak nekem... – sóhajtottam idegesen.

- Nézd, Al, én nem mondhatom meg, mit érezz, vagy gondolj, de nyomatékosan megkérlek rá, hogy ne csinálj hülyeséget – fogta meg a vállamat – Ha igazán szereted, akkor harcolsz érte.

Nem válaszoltam, helyette inkább lehajtottam a fejem.

Scorp pedig kisétált a szobából.

❄❄❄

Szüntelenül a kihűlt kandallót bámultam. Mondanám, hogy gondolkodtam, de semmire sem tudtam koncentrálni eléggé, így csak bambultam. Ahogy bájitaltanon szoktam.

Scorpius mellettem varázslósakkozott saját magával, nem sokkal arrébb pár alsóbb éves gyakorolt, illetve sugdolózott valamiről, és ennyiben ki is fulladt a mardekár klubhelységének jelenlegi létszáma. A többiek nagy eséllyel kint élvezték a jó időt.

- Huszár az R7-re – ütötte le az „ellenség" bábúját Scorp – Nézd meg, Al, hogy vannak. A hülye is látja rajtad, hogy ez is kínoz...

- Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Te tudod. Neked lesz rosszabb – vont vállat.

- Meg ne próbáld a fordított pszichológiát, vagy lenyomok valamit a torkodon, esküszöm – sóhajtottam idegesen.

- Eszembe se jutott – forgatta vigyorogva a szemét. Nagyon nem tetszett, hogy ennyire vidám, ahhoz képest, hogy most vesztette el a húgát.

- Persze...

- De tényleg. Legfeljebb hazudj neki és magadnak, hogy csak Lilyt látogattad meg. Közben vetsz egy pillantást Rorára – kombinált nekem teljes haditervet.

- Lilyre is haragszom – jegyeztem meg, csak úgy mellékesen.

- Javíthatatlan vagy – horkant fel a szőke.

- Te sem vagy jobb – fontam össze a karom magam előtt.

- De legalább nem mesélem be magamnak, hogy önös érdekek miatt hallgatott el előlem valamit a szerelmem – öltött nyelvet.

- Én sem mesélem be magamnak. Tudom, hogy így volt – kötöttem az ebet a karóhoz.

- Ma engedik ki őket, holnap utazunk haza, és nem látod többet. Menj, és keresd meg legalább – erősködött tovább Scorp.

- Nem.

- Te tudod – vont vállat, majd leütve az utolsó bábút, elkezdte összeszedni a darabokat – Én szóltam.

- Majd észben tartom – szuggeráltam ismét a hideg kandallót.

- Játszunk egyet? – bökött a táblára, mire nemlegesen megráztam a fejem. Ron bácsi is mindig elver, nem vagyok oda a varázslósakkért.

A zsebem felforrósodott, mire ijedten kaptam oda. Scorp felvont szemöldökkel figyelte, mit csinálok.

Egy kicsit megpörkölődött lapot húztam elő, és nagyokat pislogva futottam át azt a három szót, ami rajta állt.

Gyere a szobádba!

- Mit ír? – kérdezte aggódva a szőke, én pedig válaszul felolvastam az üzenetet.

Nem kérdezte, hogy kitől jött, ugyanis az azonnal világossá vált a számára is, hogy egy isten küldte. Csak az a kérdés, vajon melyik.

- Gondolom, felmész – pakolta tovább a sakkdarabokat Scorp.

- Még jó hogy – bólintottam élesen – Majd elmesélem, mi volt – pattantam fel a kanapéról, és meg sem álltam a szobánkig.

Az ajtó előtt még hezitáltam, mi van, ha ellenség, ezért elővettem a pálcámat. Igaz, Aurora említette, hogy a mágia nem hat rájuk, de próba szerencse. Azon a drágaköves palin is működött...

Belöktem az ajtót, majd amint megbizonyosodtam róla, hogy nincs itt senki, óvatosan beljebb léptem.

A sötét szoba teljesen üres volt. A holmink már nagyjából összeszedve hevert a bevetetlen ágyak körül, csak néhány cipő volt széthajigálva.

Valaki becsapta az ajtót, mire ugrottam egyet, és küldtem egy hátráltató ártás a zajforrása felé.

- Ugyan, kicsi varázsló, mégis mit képzelsz?! – csapott meg egy női hang – Olyan vagy, mint a kis vörös...

- Ki maga? – hagytam figyelmen kívül a hozzáfűzését – És miért akarta, hogy idejöjjek?

- Kedvesem, és Mnémoszüné vagyok, az emlékezés istennője, a kilenc múzsa anyja – mutatkozott be a hang.

- Aha... jobban örülnék annak, ha látnám is – jegyeztem meg, továbbra is felemelve tartva a varázspálcám.

- Annak is eljön az ideje, varázsló – búgta a nő – Jelen pillanatban fontosabb dolgunk van...

- Dolgunk? – vontam fel a szemöldököm.

- Bizony ám, kicsi fiú – nevetett fel. Közbe akartam vágni, hogy nem vagyok olyan kicsi, mint ahogy gondolja, de nem volt rá időm - A barátnődnek segítségre van szüksége. Két mágiást kell magával vinnie, és ezt tudja ő is...

- Akkor minek kellek én? – kérdeztem rá az engem leginkább érdeklő részére a dolognak.

- Menj Poszeidón lányával. Te képes voltál mágiával kárt okozni egy szörnyben. Ott a helyed a hős mellett...

Mintha valami finoman végig simított volna a vállamon.

- Ez nagyon hízelgő, meg minden, de nem megyek sehova. Holnap haza, aztán dolgozni, maximum. Nincs időm a maguk hülye játékára - indultam meg az ajtó felé.

Még hogy én Aurorával együtt?

Nem, abba nem egyezek bele.

- Kár, pedig Aguilon nagyon örülne neki, ebben biztos vagyok – bontakozott ki előttem egy női alak.

Aranyszínű haja szétterült a hátán, és zöld ruháján. Zöldesbarna szemei úgy mosolyogtak rám, mintha teljesen átlátna rajtam, és tudná, nem kell sokáig győzködnie, hogy a hableánnyal tartsak.

- Aurora Aguilon jelenleg az Olimposzon küzd azért, hogy ne pusztítsák el a világotokat – hajol vészesen közel az arcomhoz. Megcsapott a jázmin illata – Zeusz véget akar vetni a játéknak. Szerinte a barátnőd már bizonyított. Nem képes betartani az alku ráeső részét. Most pedig, hogy meg vannak a fegyverek, a saját kezébe akarja venni az irányítást. Bolond az öreg, ha engem kérdezel – kuncogott fel – De a próféciával még a főisten sem szállhat szembe.

- Mit akar ezzel mondani? – pislogtam nagyokat – Meg amúgy is, Aurora a gyengélkedőn van...

- Te sem hitted el, hogy képes lesz megülni a fenekén, miután három barátjával ok nélkül végeztek. Fogta magát, és megszökött – dalolta jó kedvűen – Ebben is az anyjára ütött...

- Nem tud maga semmiről! – keltem a lány védelmére, de tudtam, felesleges. Ugyanis a nőnek igaza van.

- Ó, dehogynem! Úgy terülnek szét az emlékeid előttem, mintha kártyáznék Hermésszel. Nyitott könyv vagy előttem, varázsló – nevetett fel ismét.

- Ha ennyire tájékozott, akkor mondja meg, mit kéne csinálnom - fontam össze magam előtt a karom.

- Gyűjtsd össze a Halál Ereklyéit, kicsi fiú, és keresd a jóst! – intett búcsút, és egy jázmin illatú felhővel kísérve köddé vált.

Magamban morgolódva azért még megjegyeztem, hogy a tengerillatot sokkal jobban szeretem, mint a jázmint.