Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak.

Ott, a sötétben, a világító oroszlánnal és a kígyóval a fejünk felett, kis lángocskák fénye mellett, biztos voltam benne, hogy Albus meg akar csókolni.

Ami már önmagában is hülyeség volt, tekintve, hogy haragszik rám, de akkor is...

Ez így sehogy sem lenne helyes.

Már nem mintha nem vágytam volna rá.

Be kellett vallanom magamnak, hogy bármennyire is csalódást okoztam, és próbáltam magam eltávolítani tőle, hogy neki ne fájjon, hiányzott az ölelése. Hiányzott, a sok tanulás a könyvtárban, és hiányzott a kézen fogva járkálás a Roxfort folyosóin.

Lehunytam a szemem, és vártam. Hogy pontosan mire is, azt nem tudom, de reménykedtem benne, hogy lesz valami. Még ha másnap elküld melegebb éghajlatra is.

Éreztem a leheletét az arcomon, és a már mindennél jobban hiányzott fenyőillat is teljes mértékben körül lengett.

- HÉ, GERLEPÁR, VACSORA! – ordította valahonnan Leo, de olyan jó kedvűen, és hangosan, hogy a patrónus eltűnt, a vízkígyó meg a fejünkön landolt.

Viszont én és Al tocsogtunk a vizes ruháinkban.

Reflexből pattantam fel, és léptem a kis titanisz mellé, leellenőrizve, mennyire lett vizes.

Közben a fejem vörösebb lett, mint a hajam.

- Kösz, hogy szóltál, Leo – motyogtam, miközben felkaptam a kissé zavarodott gyereket, és az őrülten vigyorgó srác felé vettem az irányt.

Teljesen figyelmen kívül hagyva Albust. Nem mertem ránézni.

- Mondtam, nem megmondtam?! – röhögött fennhangon Héphaisztosz fia, mire rászegezve a pálcám, leborítottam vízzel.

- Hallgass, Valdez...

❄❄❄

Vacsoránál csendben ücsörögtem Percy mellett, aki folyamatosan magyarázott valamit. Közben persze tömte a fejét, így a fele kaja az asztalon kötött ki, de az már lényegtelen.

Én csak turkáltam az elém teleportált halban. Elment az étvágyam, pedig utoljára Aszóposz borzasztó sütijét ettem reggel.

Úgy éreztem magam, mintha hirtelen minden kicsúszott volna a kezeim közül. Pedig tulajdonképpen nem történt semmi. És talán pont így a jó.

Hiszen ki tudja, mi lett volna a vége.

- Ha nem eszel, elfogysz – bökött oldalba Percy, mire felvont szemöldökkel fordultam felé – Küldetésre készülsz, és higgy nekem, ott nem találsz könnyen kaját, ha elhagyod, amit kapsz.

- De én nem vagyok te – öltöttem nyelvet.

- Azok nem az én hibáim voltak! – vágott vissza, durcásan, én pedig elővettem a leghitetlenebb nézésem – Na jó, talán egy-kettő.

- Csak talán? – vontam fel a szemöldököm – Ne aggódj annyit, Hínáragy, tudok magamra vigyázni még a kajával szemben is.

- Nem értem, miért nem eszel kék kajákat... Poszeidón az apánk, szinte kötelességünk kék kaját enni! – tárta szét a karját, miközben a saját, lassan üres tányérját tanulmányozta.

- Percy... el kell, hogy keserítselek, de a kék kaja nem tartozik apához. Attól még, hogy a lánya vagyok, nem kötelező – rántottam vállat.

- Áh, ezt nem is fogják neked leírni – lengette előttem a villáját.

- Remélem, a gyerekeid nem rád fognak ütni – fogtam a fejem, és rendeltem egy kék diétás kólát. Csak Percy kedvéért.

- De most viccet félretéve, mi bajod van? Ismerlek, általában sokat eszel, mert Annabeth teletömte a fejed, hogyha nem eszel, nem tudsz edzeni. Erre meg itt hagyod a halat?! Komolyan, Rorina? – mutogatott a tele tányéromra. Oké, tény, amikor először voltam itt, nem igazán bírtam az edzéseket, ezért Annabeth azt a tanácsot adta, hogyha eszek, menni fog. Persze, tudom, hogy ez nem igaz, de anno, tizenegy éves fejjel hol fogja ezt fel az ember?!

- Hagyj már a Rorinával, falra mászom tőle – morogtam, ahogy nagy nehezen leküzdöttem egy falatot a torkomon. Hogy ez mennyire nem esik jól...

- Aurora, ez nem válasz! És nem foglak békén hagyni – fonta össze maga előtt a karjait, mintha valami hisztis gyerek lett volna. Habár, ha jobban bele gondolok... egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy normális huszonéves. Sőt...

- Ez bonyolult... a történéseket elmesélem a tábortűznél, ennyi legyen elég. Megoldom egyedül, de köszönöm a segítséged – álltam fel az asztaltól, és csapot-papot otthagyva elhagytam a pavilont.

Igazából fogalmam sem volt róla, mit kezdhetnék magammal. Egyszerűen nem akartam bevonni a bátyámat a problémáimba, pedig ő jelenleg az egyetlen családtagom, akire támaszkodhatok. Az apámról nem tudok semmit, míg az anyámmal túl kockázatos lenne beszélnem.

Nem aggódtam azon, hogy Írisz átállt-e Ereboszhoz. Inkább azon rágtam magam, vajon lehallgathatják-e a beszélgetéseket. Mert felhasználhatják ellenem. Ezt a lehetőséget pedig nem fogom megadni nekik.

A tábortűz még nem égett. Gondolom, Kheirónék még ezek után fogják meggyújtani.

Leültem a már megszokott fapadra, és vártam. Senki nem volt még itt, ami azt jelentette, nyugodtan az őrületbe kergethetem magam a saját gondolataimmal.

Ugyanis Albus teljesen összezavart, és felborított bennem mindent, amit az utóbbi hetekben szépen felépítettem.

Tehát kezdhettem elölről... vagyis... nem tudom.

Az ujjaim között forgattam a Hádésztól kapott, fekete drachmát, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy felhasználom.

Szorosan a markomba zártam a sztűgiaivasat.

Nem fogom itt hagyni Lilyéket. Már el kezdtem ezt a küldetést, illene befejeznem. Ha pedig nyertünk, megbeszélem a nagybátyámmal, hogy hogyan is folytassuk.

Mert egyszer ki fogom mondani ezeket a számokat. A kérdés már csak az, mikor.

- Remélem, tudod, hogy a hamis drachmát nem fogadják el. Tudod, rossz pénz nem vész el – huppant le mellém vihogva Leo.

- Aha... – vágtam zsebre az érmét – Mit keresel itt?

- Egy pofás mesedélutánt... vagyis estét – dőlt hátra, a tarkójához emelt kézzel.

- Semmi vicceset nem fogok mondani, ezzel legyél tisztában, Valdez – ejtettem az ölembe a kezem.

- Gondolom... de nem könnyebb az élet, ha egy viccnek fogod fel? – emelte a csillagos égre a tekintetét.

- Ezt meg hogy érted? – ráncoltam a szemöldököm.

- Figyelj, nem tudom, min mentél, vagy mentetek keresztül, de... a nevetés segít. A saját bőrömön tapasztaltam meg. Hidd el, könnyebb lesz feldolgoznod, ha engedsz magadon...

- Ez nem ilyen egyszerű Leo – nőtt gombóc a torkomban. Malmozni kezdtem az ujjaimmal.

- Meghalt az anyám egy holdkóros nő miatt. Ennél aligha lehet nehezebb eset – vont vállat, miközben továbbra is az eget nézte.

- Megöltem két barátomat, mert nem figyeltem eléggé – gördült le az első könnycseppem. Francba, pedig úgy igyekeztem! – Elrontottam, pedig át kellett volna látnom rajta... annyira... annyira egyértelmű volt! Én pedig annyira vak...

- Aurora! Egy küldetésen sosem szabad magadat hibáztatnod – ült fel villámsebességgel a fiú, és tőle szokatlan komolysággal beszélt - Engem megszálltak, és felrobbantottam Újrómát. Ki tudja, hány embert öltem meg vele...

- Leo... az nem a te hibád volt. Jászont és Percyt is megszállták... az...

- Más volt, persze – forgatta meg a szemeit – Szerintem meg bebeszéled magadnak, hogy olyan különleges eseted van. Meg ne haragudj, imádlak, tudod, de annyira elkeserít, hogy egyszer vesztettél, mint Hedge edzőt, amikor a gyereke először képen hányta. Azt hitte, nem szereti, emlékszel? – röhögött fel – Persze, erről szó sem volt.

- Leo...

- Mások a körülmények, más az ellenség, ez tény, de a helyzet nem változott. Az alapsztori ugyanaz. Csak azt hiszed, hogy nem az. Pedig, ha végiggondolod, igazam van – dőlt ismét hátra, kényelmesen – Meghalt két társad. Pocsék érzés, tudom, de... megtörtént. Elmúlt. És ezen akkor se tudnál változtatni, ha magához térítenéd a kissé szétszórt Kronoszt. Lépj túl rajta. Nem a te hibád volt, hiába te vezetted a küldetést. Megtettél mindent annak érdekében, hogy ne töröljék fel veled a padlót, és ez már önmagában jó. Tizenegy fegyvert meg van. Ez már csak jó lehet, nem?

- Igazad van... – csapott belém a felismerés. De olyan erővel, hogyha nem ültem volna, a földön kötök ki – Apollónra, igazad van! Előre kell gondolkodnom, kiszámítani, mikor, mennyi esélyünk lehet, és akkor talán nem halunk meg!

A könnyeim elapadtak, és megmagyarázhatatlan izgalom száguldott végig rajtam.

. Nem pont így gondoltam...

- Kérek segítséget Annabethtől, és utána nézek mindennek, aminek csak lehetséges. Felállítom a tervet! – szorítottam ökölbe a kezem – Teljesíteni fogom a küldetésem, és nem hagyok mást meghalni! Köszönöm, Leo! – szorítottam magamhoz a kissé zavarodott srácot, majd felpattanva a helyemről a szőke lány keresésére indultam.