A délután folyamán elvoltam. Megismerkedtem a Hermész-kabinnal, ahol elszállásoltak minket Lilyvel, és kaptunk egy körbevezetést is Annabeth részéről. Már nagyjából tudtam, hol vagyunk, és megállapíthattam, hogy most járok először Amerikában.

Bár ez annyira nem is számított, csak az egyik unalmas percemben jöttem rá.

Már amikor volt unalmas percem.

Mindenki meg akart ismerni. Látni akarták, hogyan varázsolok. Tudni akarták, mikre vagyok képes. És ez zavart. Piszkosul zavart. Főleg, hogy Leo folyton gúnyt űzött belőlünk.

Lily ezen általában jót nevetett, vagy leborította vízzel az öngyulladós srácot. Én inkább árammal ráztam meg, amit annyira nem preferált, de ha ő játszhat az idegeimmel, akkor én nyugodt szívvel vághatom hozzá a szikrákat, nem?

A rengeteg félisten között még az zavart, hogy sehol nem láttam Aurorát.

Bármennyire is tagadtam, rengetegszer kerestem a szememmel, hátha meglátom azt a vörös loboncot, de mindig csalódnom kellett. Ahhoz képest hamar itt hagyott.

Azt hittem, csatlakozni fog, és majd együtt, hárman varázsolunk nyuszi meg macska füleket az egyénekre. Erre ő lelépett.

Már javában beesteledett, amikor a lány előkerült. Mondjuk én először észre sem vettem.

Miután elfogyott az érdeklődő (vagyis elzavartuk őket, de ez részletkérdése), Phoibé jött oda hozzám, és rá vigyáztam. Vagyis Percy elhagyta, és nem hajlandó megkeresni azt a nagy idiótát.

A kislány mindenre vevő volt, és olyan csodálattal nézte, mit csinálok, hogy olyat én még életemben nem láttam.

Kis szikráktól kezdve nagyobbakig, egészen egy-két átváltoztatásig mindenfélét mutattam neki, amin hol nevetett, hol ámulattal kérdezgetett, ezt hogy csináltam. Egészen aranyos volt.

Meg nem mondtam volna róla, hogy egy több tízezer éves titanisz, vagy micsoda, aki a jóslást helyezni előtérbe.

- A nagy, bunkó, mindig mérges Albus Potter lement apába – jegyezte meg mögöttem jókedvűen az egész délután keresett lány.

- Nem is vagyok mindig mérges – forgattam a szemem, majd felállva a földről szembe néztem egy... egy elképesztően szép Hableánnyal.

Rövid, flitterekkel díszített farmer volt rajta, melybe beletűrte a narancssárga pólóját. Vörös haja rövidebbre lett nyírva, így most már a lapockájáig ért. Szolid sminket is felfedeztem rajta, amely kiemelte amúgy is gyönyörű, tengerzöld szemeit, és cseresznyepiros ajkait. Nyakában ott lógott a gyöngyös nyaklánca, és a tőlem kapott medál. Mintha ezer évvel ezelőtt adtam volna neki.

- Aurora! – kiáltott fel Phoibé, visszarángatva a valóságba – Albus nagyon menő dolgokat mutatott nekem! Te is tudsz ilyet? – szaladt oda hozzá bukdácsolva.

- Még jobbat is! – nevetett fel a vörös, ahogy az ölébe kapta a kislányt.

- De ő nagyon menő! Patkányt csinált egy kavicsból, és összefonta a fűt! – nyomta a lány orra a lá a karkötőt, amit egy egyszerű bűbájjal csináltam.

- Nagyon szép – mosolygott a nagynénjére Rora. Aztán Phoibé folytatta a mesélést, a vörös meg bólogatva jelezte, hogy érti, mit mond.

Elmosolyodtam. Ez volt az a jelent, amit akár egész életemben elnéztem volna. Ahogy ott álltak, Aurora, kezében a kicsivel, egészen úgy hatott, mint egy anya, és a gyereke. És ez valahogy...

Nem is tudom, milyen érzést váltott ki belőlem.

Jó volt rájuk nézni.

Zsebre vágtam a kezem, és csak néztem a jelenetet, halványan mosolyogva.

- Csak figyeld meg! – pöckölte meg a gyerek orrát Hableány – Megmutatom!

Ezzel a felkiáltással a nyakába kapta Phoibét, és elindult vele valamerre. Már éppen vágtam volna egy hátraarcot, hogy keressek magamnak valami más elfoglaltságot, amikor utánam szóltak.

- Mi van, Morcika? Nem véded meg a címedet?! – kurjantotta Aurora, mire felvont szemöldökkel fordultam meg.

- Gyere, Albus! Látni akarom, hogyan vered meg Rorát varázslásban! – tapsolt a titanisz.

Egy sóhajtás kíséretében vettem feléjük az irányt.

- Egy feltétellel jövök... – álltam eléjük.

Phoibé vigyorogva nézett le rám, míg Aurora, a maga fél fejjel alacsonyabb termetével felfelé pislogott. A szemeiben ugyanazzal a gyermeki csillogással, amit a részeges balesetem óta csak egyszer láttam. Mégpedig a szülinapján, mikor odaadtam neki a medált.

- Őt itt elveszem – nyúltam Phoibé után, és egy gyors mozdulattal a saját nyakamba ültettem.

- Hé! Én edzésben vagyok! – tette csípőre a kezét Aurora, mire megvontam a vállam. A kis titanisz csak nevetett a magasban.

- Én meg le vagyok apázva, gyere, Hableány, ha akarsz, engem cipelhetsz...

- Álmodik a nyomor! – öltött rám nyelvet, majd megindult a part irányába – Gyere, Morcika, még a végén lepipállak!

- Szeretnéd, mi, Aguilon? – vigyorodtam el, és utána eredtem.

TTT

A tengerpart gyönyörű éjszaka. Még úgy is, hogy kivilágítottuk Aurorával, mert a kicsi Phoibé félt a sötétben.

A homokban ülve versenyeztünk, melyikőnk nyűgözi le jobban a titaniszt, de egyelőre döntetlenre álltunk. Hol a lányé tetszett neki jobban, hol az enyém. De választani nem tudott.

- Phoibé, mondd csak, szereted a vizet? – kérdezte, előrébb hajolva Aurora a kislánytól, aki erre válaszul lelkesen bólogatni kezdett. Fogalmam sem volt róla, mire készül a vörös, de talán jobb is, hogy nem tudom. Még a végén én járok rosszul.

Aurora kinyújtotta a kezét a tenger felé, amely négy méterre tőlünk hullámzott.

Először értetlenül néztem a vizet. Úgy látszott, Phoibé tudja, mi készül itt. Izgatottan fészkelődött, és folyamatosan a sötét folyadékot kémlelte. Nekem már itt nem tetszett a dolog.

A vörös feljebb emelte a kezét, és a másik kacsóját is használatba helyezve egy kisebb víztömeget szakított el az óceántól.

Szinte tátott szájjal néztem, mit csinál. Lily mesélte már, hogy ilyenekre képes, de élőben látni merőben más volt, mint egy történetből hallani.

Aurora a fejünk felé emelte a vizet, és nagy köröket leírva a karjaival, egy karikát formált a levegőben, majd bonyolultabbnál bonyolultabb mozdulatokkal különböző formákat alakított ki.

Én mégis az arcára fókuszáltam. Teljes mértékben lenyűgözött a koncentrációja. Nagyon összpontosított, hogy jól csinálja, és ne kövessen el hibát. Csodáltam ezt benne. Mindig is.

A kitartását. Hogy nem hajlandó csak úgy feladni.

A nyelve hegyét kidugta, ahogy gyorsabb rántással szöget húzott, és egy újabb formát kanyarított a fejünk felé.

A Mardekár ház kígyója nézett vissza rám, amikor megnéztem az elkészült művet.

Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, és Aurora mellett helyeztem magam ismét kényelembe a homokban. Felemeltem a pálcámat, és a vízkígyóra szegeztem.

- Expecto Patronum!

A fehér, kissé ködös oroszlán úgy ölelte körbe a kígyót, mintha megvédené.

Phoibé teljesen átszellemülten figyelte az állatokat, és még Rora is nagyokat pislogott a cselekedeten.

- Nyertem – mosolyogtam fölényesen a lányra.

- Adom – bólintott, de a szemét továbbra sem vette le az oroszlánomról. Kétségtelen, ez volt eddig a legerősebb, amit sikerült összehoznom. És büszke is vagyok rá.

Lehajtva a fejem a mellettem ülő lányra néztem. Ekkor vettem észre, hogy ő már egy ideje felém fordítja a tekintetét.

Éreztem, hogy az arcom kezd forrósodni, és a szívem is, mintha hevesebben vert volna. Régen éreztem már ezt.

Nagy levegőt véve siklott le a szemem az ajkaira, és abban a pillanatban nem érdekelt, mennyire helyes, vagy nem, amit teszek.