Vége van.

Elszúrtam.

Tönkre tettem.

Elmentek.

Csak feküdtem, mint egy rongybaba. Az istenek rongybabája.

Nem tudnám szavakba önteni, mit éreztem pontosan.

Még a fülemben visszhangzott minden egyes gyászoló zokogása, és örökre beleégett a retinámba a Malfoy család összeölelkező, síró képe, ahogy Lucyt gyászolják, és próbálnak tőle elbúcsúzni.

Luciana, miért ugrottál elém?

Miért hagytad, hogy átmenjen rajtad az a telibe rakott kard?!

Miért haltál meg helyettem?

Minél többet agyaltam rajta, annál több kérdésem lett, és annál jobban belefájdult a fejem, és a szívem.

Senki nem ezt érdemelte.

Az egész az én lelkemen szárad.

Így visszagondolva, mindent meg lehetett volna oldani.

Ha nem egyezem bele abba, hogy Hugo menjen helyettem a próbára, még élne, Léával együtt. Ha nem hagyom Éósznak, hogy rábeszélje Lucyt a küldetésre, még ő is élne.

Ha nem jövök el a táborból, mindenki élne, és virulna, és én sem rontanám itt a levegőt.

Fájt belegondolni, hogy a megoldása annyira egyszerű lett volna, mégis sikerült elrontanom.

Sikerült tönkre tennem az amúgy is csonka Malfoy családot, és a Granger-Weasleyket is.

Az istenek meg...

Elárultak.

Legalább is én így fogtam fel.

Tudnak mindent. Sokkal többet is segíthetnének, de nem teszik meg.

Újabb akadályokat gördítenek elénk, és aztán ők aratják le a babérokat a sikeres háború után.

Egyszerűbb lenne feladni.

Csak egy kicsit erősebben gyakorolni a Poszeidón-vért magamon, és „véletlen" elzárni egy artériát...

De nem tehetem meg.

Én okoztam ezt a szenvedést mindenkinek. Viselnem kell a következményeket.

- Aurora, ha magadat mered hibáztatni, leborotválom a szemöldököd, amíg alszol – zökkentett vissza a valóságba Lily hangja.

- Nem is szoktam aludni... – jegyeztem meg halkan, de olyan rekedten, mintha hónapokat lettem volna néma.

- Ez nem megoldás – rázta a fejét, ügyet sem vetve a hozzáfűzésemre – Senki sem tudhatta, mi vár ránk odalent, ahogy azt sem, mi lesz a próbán...

- De számíthattunk volna rá! – szakítottam félbe – Erebosz egy nagyon fondorlatos isten. Olyan, mint a sötétség... és ezt nekem nagyon is jól kellett volna tudnom! – temettem az arcom a tenyerembe.

- Már nem tudsz változtatni rajta. Megtörtént, lépj tovább, Rora –huppant át az én ágyamra Lily.

- Lépjek tovább? – emeltem fel a fejem, és olyan indulat lett úrrá rajtam, hogy azt hittem, felrobbanok – Lily, belerángattam két teljesen ártatlan varázslót egy mitológiaháborúba, és most mind a ketten meghaltak, mert egy életképtelen félisten nem volt képes egyedül szembenézni a saját feladatával.

- Mert nem hagyjuk! Aurora, szerinted, ha nem tudta volna ezt az oldalát Luc és Hugo a küldetésnek, akkor belevágtak volna? Mert én nem hiszem – rázta a fejét. Idegesített, hogy még mindig nem érti. Idegesített és elkeserített, hogy még mindig próbál a lelkemre beszélni, miközben tudja, hogy nem lehet.

- Ez most nem erről szól! Nem tudtam megvédeni őket, és gyakorlatilag én küldtem a halálba mindkettejüket! – fakadtam ki, és már magam sem tudtam, hogy azért sírok-e, mert már nem tudok mást csinálni tehetetlen dühömben, vagy szimplán a gyász miatt – Ezt akartam elkerülni! Ezért voltatok kispadra ültetve. Ezért nem mondtam el ezt öt éven keresztül...

- Most arra akarsz kilyukadni, hogyha az empuszák nem támadtak volna meg akkor Londonban, soha nem is árulod el, hogy mi vagy? – kérdezte egyenesen, némi éllel a hangjában. Tudtam, milyen választ vár, én viszont tudtam az igazságot.

- Eszembe sem jutott volna – vágtam rá azonnal.

Ez volt az a pont, amikor megint megéreztem azt a valamit. Azt a valamit, amit Lucy halála után.

Lily szívverése felgyorsult, ahogy levegőért kapott, és sütött róla, hogy nem erre a válaszra várt. De nem tudott érdekelni. Hajlandó lettem volna feltenni a barátságunkat ezért a titokért cserébe, mint ahogy megtettem Albusnál is.

Lilynél indult el ez az egész titok-dolog. Ő tudta meg először. Ha akkor töröltem volna az emlékeit, amikor kijöttünk a minisztériumból, most nem tartanánk itt. Lehet, én lennék a halott, engem gyászolnának, de az lenne a legkisebb probléma. Ők élnének, és ez a legfontosabb.

- Akkor ezt vegyem úgy, hogy a továbbiakban nincs rám szükséged?

Enyhén remegett a hangja, ez pedig elárulta, hogy milyen állapotban is van. A valami pedig olyan hirtelen ment, mint ahogy jött.

Nem válaszoltam, ezzel pedig mindent elmondtam, amit akartam.

- Értem – állt fel az ágyamról, és a sajátját vette célba. Ott aztán lefeküdt, és elfordult, jelezve nekem, hogy haragszik. Nagyon is.

Nagyot sóhajtottam, és elővettem a pálcámat, hogy Intrikust fényezzem egy kicsit. Hiányzott a tábor a sok barommal, és a bátyámmal, aki egy külön állatfajt képez közöttük Leóval együtt. Még Mr. D-t is hiányoltam, ami azért meglepett.

Az egyik használt pólómmal takarítgattam az amúgy teljesen tiszta pengét. Nem volt rajta fizikailag semmi. Mentálisan annál inkább.

Percy és Annabeth azt mondta, mossam tisztára a kardot. Tegyem jóvá, amit Luke elrontott. Nem tudtam tartani a szavam. Erebosz Intrikusszal ölte meg Lucyt. Az elmúlt pár napban hozzá sem értem a fegyverhez, megmondom őszintén. Egyszerűen nem bírtam ránézni. Felfordult a gyomrom, valahányszor megláttam a tükörképem a félig bronz, félig vas élben, és lejátszódott előttem a jelenet. Szinte láttam magam előtt, ahogy simán keresztül hatol a lány hasfalán.

Megint a rosszullét kerülgetett, ezért inkább visszaváltottam pálcára, és messzire hajítottam a sarokba.

Holnap szabadulunk, és nem kell többet erre az évre gondolnom. Megkérem majd apámat, hogy csinálja valahogy vissza, vagy valami, vagy ha ez nem jön be, kinyíratom magam, miután megnyertem az egészet. Vagy ha semmi nem jön be, akkor belefojtom magam a Sztüxbe...

Csapódott a gyengélkedő ajtaja, és egy nagyon rohanó egyén haladt befelé. Ahogy kivettem a lépteit, egyenesen felénk haladt. Megcsapott a hideg.

Rápillantottam Lilyre. Egyenletesen süllyedt, és emelkedett a mellkasa. Elaludt. Ha szerencsém van, akkor nem is ébred fel most egy darabig.

- Meglepődjek? – horkantam fel, ahogy megpillantottam az idegen árnyékát -... Hádész bácsi?

- Nem kéne, Poszeidón lánya – rázta meg a fejét, ahogy mellém ért.

- Szerintem bátran kijelenthetem, hogy a hócipőm is tele van az összes istennel. De ezt gondolom, tudja... – fontam össze magam előtt a karom.

- Számítottam rá. Csak egy probléma van. Mégpedig, hogy ez engem egyáltalán nem érdekel.

A férfi alakja végre felbukkant a látóteremben. Fekete öltönyt viselt, sápadt bőre valósággal rikított. Fekete haja gondosan hátrasimítva, fekete szemeiben furcsán csillogó érdeklődést láttam. Ez sem szimplán társalogni jött...

- Érzem, libabőrös a karom – bólintottam – Mit keres itt?

- Milyen kedves vagy... – forgatta meg a szemét – Ha nem a moszatos gyereke lennél, azt mondanám, Árészé vagy...

- Akkora traumát nem ér az életem... de ez nem válasz.

- Van egy ajánlatom...

- Több hülye üzletet nem fogadok el – szóltam közbe – Épp elég bajom van.

- Majd meglátjuk – nyújtott át egy fekete lapot, melyre fehér tollal egy három számjegyet tartalmazó sort véstek, nem éppen a legszebb kézírással.

- 666... ez az ördög száma a halandóknál. Minek ez nekem? - sandítottam gyanúsan a nagybátyám felé.

- Mint az Alvilág ura, jogomban áll visszahozni a holtakat. De nincs ingyen... – magyarázta kezes bárányként.

- Mit akar két emberért cserébe? – kérdeztem érdeklődően. Már fejben kovácsoltam a tervet.

- A te életedet.

- Minek az magának? – pillogtam nagyokat.

- Mint a fivérem lánya, egyike a Nagy Triász gyerekeknek, és nem mellesleg egy eskü megszegése, annyi jogod van élni, mint annak a Jacksonnak, mielőtt visszaadta volna a sisakom – szorult ökölbe a keze. Szerencsétlen nagyon nem bírja az apám.

- Vagyis semennyi. Értem – bólintottam – Majd meglátjuk, mit tehetek...

- Azt rögvest gondoltam – vágta zsebre a kezeit, de még előtte hozzám vágott egy fekete pénzérmét – Remélem, még találkozunk, félisten.

Azzal a lendülettel köddé vált.

Ez több mint furcsa. Hádész ennyiért nem jönne fel az Alvilágból.

Nem agyaltam rajta. Helyette inkább összekaptam magam, és otthagytam a gyengélkedőt. Fog a Tartarosz ott ülni, amikor Erebosz nagyban készülődik!