– Én erre nem állok készen! – suttogta Mason, miközben már a harmadik kört járta a konyhaasztal körül.

A széken ültem. Szórakozottan figyeltem a férjem gyerekes mérgelődését. Felettébb mulatságosnak bizonyult. Nem volt ínyére a helyzet, de mit tehet az ember, ha a lánya tizenhét éves és bejelenti, hogy barátja lett? Nos, szemügyre veszi.

– Nekem miért kell itt lennem? – Dustin felsóhajtott, és unottan hátradőlt. Néha azon tűnődtem, mennyire hasonlít az apjára, Calebre. Aztán elhessegettem a gondolatot. Belülről teljesen más. Nem számít, és sosem számított.

– És nekem? – A legkisebb fiam felhúzta az orrát. Szőke, göndör tincsei a homlokába hullottak, ahogy sértődötten előrehajolt. Önkéntelenül kuncogtam fel a duzzogásán. Mit tehetnék egy hisztis tizenhárom évessel? Semmit.

Pár hónappal az esküvőnk után született. Mindhárom gyerekem közül ő a legmakacsabb. A modora pontosan olyan, mint Masonnek a húszas évei elején. Oké, talán egy picivel gyerekesebb. Röviden, tiszta apja. Mintha nem is én szültem volna, hanem csak úgy idepottyant volna. Hát, igen. Az egyetlen tervezett gyerek a családban.

– Camie ki fog akadni – közölte Dustin. – Így is ki van akadva, amiért ide kell hoznia azt a fiút.

– Én is ki vagyok akadva! – Mason megtorpant. Zöldeskék szeme rajtam állapodott meg. – Bexy? Téged ez egyáltalán nem zavar?

– Micsoda? Nem kislány már – rántottam vállat. – Én az ő korában...

– Nem akarom tudni! – szólt közbe a legidősebb fiam.

– Pedig izgalmas történet, édeském – szólalt meg a konyhapultnak támaszkodó Brooklyn. – Az anyukád...

– Tulajdonképpen te mit keresel itt? – vágott közbe Mason. – Néha úgy érzem, ebben a házasságban eggyel többen vagyunk.

Kuncogtam.

– Mason, úgy csinálsz, mintha kihagyhatnál. Látni akarom a kis drágám barátját. – Brook a háta mögé dobta szőke tincseit. – Ő a keresztlányom!

– Anya, nem mehetnék fel? Engem nem igazán érdekel Camie pasija. Undorító! Nem akarom látni, ahogy smárolnak!

– Én sem, Jace – tette hozzá az apja. – Itt maradsz! Együtt, családiasan várjuk a fiút és a nővéred! Egyébként is, hol vannak már? Elmúlt fél hat!

– Szerintem szerelmes szavakat suttognak egymásnak a kocsifelhajtón.

Mason szeme elkerekedett Dusty válaszára. Nem győztem visszatartani a nevetésem. Úgy csinált, mintha a lányunk cukorból lenne, és a leggyengébb szellő elsodorhatná a picike kis darabkáit. Valahol megértettem a végtelen aggodalmát, mégis túlzásnak éreztem. Felesleges lenne korlátozni. Akkor a hátunk mögött csinálná, és én szeretem tudni, kivel és hova megy. Így egyszerűbb engedékenyebbnek lenni, még akkor is, ha Mason az agyamra megy az állandó aggódásával. Bízom Camille-ben, és a csomag óvszerben is, amit odaadtam neki.

A bejárati ajtó ekkor kitárult. Elsőként ugrottam fel, és siettem ki az előszobába. Megálltam az előszobaszekrény mellett, az akasztóra halmozott kabátok mögött bujkálva lestem, ahogy Camie és a barátja belépnek a házba.

– Bébi – siklott Mason tenyere a derekamra –, szerintem odamehetnénk.

– Megyünk, persze – suttogtam. – Egész cuki fiú, nem?

– Nem tudom. Az?

– Anya, apa... ti tényleg elbújtatok oda? – A lányunk egyenesen minket fürkészett. Grimaszolva mért végig, míg a kedves arcú fiúcskája mögötte téblábolt.

– Nem! – Mason ellépett mellettem. – Természetesen nem, kicsim. Mi csak... beszélgettünk.

– A kabátok között, értem.

– Fáztunk – közölte az apja. – Nagyon hideg az idő mostanában.

– Szent isten, apa! Tavasz van! – Camie megforgatta a szemét. – Mindegy. Ő itt Blake. Blake, ők a szüleim.

– Üdv! – A világosbarna hajú fiú a lányunk mellé lépett. Mason felé nyújtotta a kezét.

– Örülök, hogy megismerhetlek! – Mason megszorította a kezét. Blake arcán alig észrevehető bizonytalanság suhant át, majd barna szemét rám szegezte.

– Én is örülök – csatlakoztam a férjem mellé. – Camie sokat mesélt rólad. Focizol, meg hasonlók.

– Anya...

– Most mi van?

– Ó, istenem! – Brooklyn megjelent a balomon. – Milyen helyes fiatalember! Hívj csak Brooklynnak! Nagyon izgatott vagyok, amiért láthatlak. Viszont fontos megjegyeznem, ha összetöröd a kislány szívét, szörnyű problémákba ütköz...

– Brooklyn! – Megragadtam a vállát, és a hátam mögé tuszkoltam.

– Ne is foglalkozz vele! Minden oké. Ne haragudj, kicsit túlbuzgó.

Figyelmeztető pillantást lövelltem a barátnőm felé. Megígérte, hogy nem fog jelenetet rendezni.

– Tulajdonképpen igaza...

– Mason! – löktem meg a karját. – Menjünk, üljünk le! Ne foglalkozz velük, csak aggódnak! – Rámosolyogtam a lányomra, majd belekaroltam a barátjába. A srác szeme nagyra tágult. – Gyere csak! Biztos vagyok benne, hogy jót fogunk beszélgetni!

– Köszönöm, Mrs. Cooper, én... örülök, hogy itt lehetek.

Bevezettem a srácot a nappaliba, és a kanapé felé böktem. Jóformán leültettem, mint valami tyúkanyó.

– Csá! Jace a nevem – jelent meg a legkisebb. – Király, hogy találkozhattunk! Minden vágyom volt.

– Jace! – Camie oldalba szúrta az öccsét, aztán lehuppant Blake mellé. – Anya, szörnyűek vagytok! Mindannyian!

– Ez nem igaz. – Mason leült a velük szemben lévő mályvaszínű bőrfotelbe. – Szóval, Blake, mesélj magadról!

– Camie-nek igaza van – dőlt neki az ajtófélfának Dustin. – Úgy viselkedtek, mint az idióták.

Brook lágyan tarkón legyintette.

– Fejezd be, Dusty! Egyébként is, hol a te barátnőd?

A fiam fintorogva meredt rá.

– Semmi közöd hozzá!

– Ez el fog tartani egy darabig – mormolta Jace, miközben leült az apja foteljének karfájára. – Apa, utána játszunk azzal az új...

– Hozok nektek inni! – Hátat fordítottam nekik. Sejtettem, Mason megoldja a helyzetet, vagy ég kellemetlenebbé teszi a fiatalok számára. Majd elválik.

Kikerültem az ajtóban álldogáló Brooklynt és Dustint, és a konyhába siettem. Előszedtem a megfelelő mennyiségű poharat és egy tálcát, miközben azon morfondíroztam, mennyire szelídnek tűnik a lányom barátja. Valamiért örömmel töltött el. Kitártam a kétszárnyú hűtőt, és magamhoz vettem két üdítőt.

– Segítek, anya! – Futólag Dustinra lestem. Rámosolyogtam.

– Nem szükséges, kicsikém. Azért csak ki tudok önteni pár pohár narancslevet.

– De én szeretnék – állt mellém, és felkapta az egyik üveget. – Mostanában ritkábban vagyok itthon, ennyit megtehetek.

– Minden oké? – mértem végig aggodalmasan.

– Persze, csak ahogy így elnéztem a családot, azon gondolkodtam, hogy sosem köszöntem meg.

Értetlenül ráncoltam a szemöldököm.

– Mégis micsodát, drágám? – Nekidőltem a pultnak, amíg a fiam folytatta a lötty töltögetését.

– Azt, hogy minden ellenére, amit apa tett veled, végig mellettem voltál. Sosem éreztem úgy, hogy ne tartoznék ide. Pedig...

– Dusty! Már miért ne tartoznál ide?

– Félreértesz, anya – pillantott rám futólag. – Épp azt mondom, hogy sosem történt ilyen. Hiába Camie és Jace csak a féltestvéreim, sosem éreztem ezt. Mason sosem kivételezett velük, és tudod, ez olyan furcsa. Inkább érzem őt az apámnak, mint...

A szívem majd' kettéhasadt. Keserédesnek hatottak a szavai.

– Mikor beszéltél vele utoljára? – Felsóhajtott. Tudta, kire gondolok.

– Múlt hónapban felhívott. Texasban van. A határ mellett valami kisvárosban.

– Képtelen elengedni azt a férfit – mormoltam, de rögtön megbántam, hogy hangosan kimondtam. – Emily vele van?

Dustin az égnek emelte a szemét.

– Tudod mit, anya? Nem érdekel. Nincs bajom Emilyvel, de sokáig zavart, hogy fontosabb az apámnak, mint én. De mit számít? Már egy ideje nem érdekel, mert itt vagytok nekem. Nem fogok azon rugózni, ami nincs itt. Ti igen, és ez számít.

– Annyira szeretlek! – simogattam meg a hátát. A könnyeimmel küszködtem. – Mindig itt leszünk, édesem. Ide mindig hazajöhetsz.

– Tudom, anya! Én is szeretlek, ezt próbálom elmondani! – vigyorgott rám. – Nehogy sírni kezdj! Még ki kell kérdezned Blake-t. Amikor kijöttem, Brooklyn már kétszer burkoltan rákérdezett, lefeküdtek-e már.

Felkuncogtam, és letöröltem a szemembe gyűlt nedvességet. Hihetetlen!

– Hát, akkor menjünk! Valakinek kordában kell tartania őket.

– Ebben biztos vagyok – nevetett. A nevetése pedig megkönnyebbült mosolyt csalt az arcomra. Megsimogattam az arcát, és felsóhajtottam.

A múlt árnyai mindig velünk lesznek. Ott fognak gomolyogni körülöttünk. Néha egy-egy arc kikukucskál a sötét fellegek mögül. Megszorongat, könnyeket fakaszt, megmosolyogtat. Ez normális. Rendben van, hiszen a múltunk is mi vagyunk. Egy olyan részünk, ami örökre fogni fogja a kezünk. A mi döntésünk, mihez kezdünk vele. Hagyjuk, hogy elnyeljen? Kitörünk belőle?  Azt hiszem, nekem sikerült megtalálnom a kiutat, és biztos vagyok benne, ezzel nem vagyok egyedül. Bárkinek sikerülhet.

Még neked is.

VÉGE

○•○•○

Sziasztok!

Vérzik a szívem. A befejezések mindig nehezek, mégis itt vagyunk. Talán túl érzelmes vagyok, de gombóc van a torkomban, és a könnyeim nyelem vissza. Nem tagadom, rendesen a szívemhez nőtt ez a történet. Bexy, Mason, esküszöm, még Caleb is. :D Annyira csodálatos volt végre kicsit idősebb karaktereket mozgatni! 

Nem terveztem nagy beszédet tartani, csak szerettem volna megköszönni mindenkinek, aki egy sort is olvasott belőle! Köszönöm nektek!