KETTŐ 
MIKAELSON DRÁMA

Madelaine számára szokatlan volt ez a környezet. Sosem volt még igazi bálban, ehhez foghatóban még nem. Tetszett neki az előzenekar ritmusos, lágy zenéje, ami jelenleg a hangulat aláfestését adta. A ruha, amit viselt, viszont kényelmetlennek bizonyult. Talán jobb is, hogy kimaradt abból az évszázadból, amikor még a fűző volt a divat. Az ősi lány letekintett az ujján viselt családi gyűrűjére. Ez volt az egyetlen ékszer, amit azon az estén viselt. Ez volt az egyetlen ékszer, amit valaha viselt, és amit sohasem vehetett le. Nevetséges, hogy egy kis gyűrű védte meg őt a napfénytől.

- Úgy tűnik, nagyon a gondolataidba feledkeztél. - Madelaine megfordult, hogy szembe nézzen bátyjával. Elmosolyodott, látva, hogy Elijah sokkal felszabadultabb volt, mint az utóbbi napokban.

- Én csak - kezdett bele válaszába a lány. - Nem vagyok hozzászokva a bálokhoz. Te viszont egész kényelmesen, mondhatni otthonosan mozogsz ebben a környezetben.

- Mondhatni. - Mads furcsállta a formalitást, amivel a bátyjával beszélt, de úgy tűnt Elijah máshogy nem tudta kifejezni magát. Régebben sem volt különb, emlékei szerint ő volt a legnemesebb az összes testvérük közül. Madelaine, amióta az eszét tudta, hasonlítani akart a bátyjára, de amennyire erősen próbálkozott, annyira szánalmasabban bukott el. Sokszor választotta volna a könnyebb, közönségesebb módszert, hogy boldoguljon az életben, míg bátyja mindig a helyes úton volt.

- Arra gondoltam, minél hamarabb távozok, de aztán rá kellett jönnöm, hogy itthon vagyok.

- Illetlenség lenne az anyánk tiszteletére rendezett bált elhagyni - válaszolta Elijah.

- Azt hittem ez az egész családunk tiszteletére van. - Madelaine láthatólag a terem minden pontját érdekesebbnek találta, mint a bátyja tekintetét. - Hogy összehozzuk a családot... Minek kell hozzá egy bál? Nem tudnánk ezt megoldani csak mi?

- Az anyánk régimódi és szeret nagy felhajtást rendezni. - Az ősi lány éppen közbe akart szólni, mikor a testvére folytatta. - És feltételezem szeretné tudatni az itt élőkkel, hogy nem jelentünk veszélyt számukra. - Madelaine tisztában volt vele, hogy Mystic Fallsnak volt egy kis tanácsa, ami próbálta távol tartani a vámpírokat a városuktól, mert már ebbe beavatták. Az alapító családok és leszármazottjaik már évszázadok óta tudomást szereztek a természetfelettiek létezéséről. Borzalmas. Annyira el akarták pusztítani a szörnyeknek titulált lényeket, hogy ők maguk váltak a gyilkosokká. Kol már az este folyamán bemutatta őt Carol Lockwoodnak, de a polgármester asszonyról sohasem sejtette volna, hogy szabadidejében vámpírokat gyilkol. Kedves nőnek tűnt, de Madelaine átlátott a hamis mosolyokon. Bár az ezer évének csak az egytizedét élte meg, de találkozott pár hozzá hasonlóval.

- Ezért vannak a szabályaink - tette hozzá a szőke hajú lány testvére beszédéhez egy bólintás keretében. Az emberek sosem kedvelték az olyanokat, akik kilógtak a sorból, akik mások voltak. Nem számít, hogy erősebbek, vagy gyengébbek, a társadalom kitaszítja őket.

- Elijah - szólította meg a férfit egy hang. Az ősi testvérpár előtt egy sötétszőke hajú fiatalember állt. A lány még nem sok emberrel találkozott a városban, de ő ismerősnek tűnt a számára, de azt nem tudta volna megállapítani, hogy honnan. - A családotok igazán kitett magáért.

- Madelaine, bemutatom neked Stefan Salvatore-t - szólalt fel Elijah, kezét a lány hátára helyezve. - Stefan, ő itt a húgom, Madelaine. – A lány illedelmesen pukedlizett, mielőtt a férfi kezet csókolt volna neki. Vámpír volt, ezt érezte rajta. Nem újonc, de nem is volt olyan öreg, mint Madelaine és testvérei. Kétszáz év körülinek tippelte volna.

- Örvendek a találkozásnak – mosolyodott el az ősi leány, le sem véve a szemét a Salvatore férfiról. El kellett ismernie, elég jól nézett ki öltönyben. Stefan viszonozta a mosolyát. Madelaine idilli pillanatát Elijah szakította félbe, aki megköszörülte a torkát.

- Remélem megbocsájtotok, de ellenőriznem kell, hogy minden rendben megy-e odafent – jelentette ki az ősi férfi, majd otthagyta őket. Madelaine hirtelen nem tudta, hogy mit mondhatna Stefannak, egyszerre volt kétségbeesett és mérges a bátyjára, amiért csak így egyedül hagyta. Próbálta nem kimutatni, hogy mennyire nem tudja kezében tartani a helyzetet, de elhibázta. Végül nem kellett megszólalnia, mert a Salvatore vámpír megtette helyette.

- Szóval Madelaine, igaz? – kérdezte Stefan. Nehézkesen bár, de beszélgetni kezdtek, a Mikaelson lány pedig kezdett feloldódni a férfi társaságában. Teljesen nyugodtan tudott beszélni a múltjáról, közben pedig Stefanról és a Salvatore családról is megtudott pár dolgot. Mads megtudta, hogyan ismerkedett meg Klausszal és Rebekah-val az 1920-as években. A lány figyelt arra, hogy ne áruljon el minden egyes részletet a Mikael elől való menekülés idejéről, de nem volt annyi története, amit mesélhetne. Viszont az olaszországi kalandot nem hagyhatta ki.

- Igazán örültem, hogy beszélhettünk, Stefan – mondta Madelaine. Nem szívesen hagyta volna őt ott, mert a Salvatore férfi szimpatikus volt a számára. – De hamarosan kezdődik a megnyitó, nekem pedig illik a családommal köszönteni a vendégeket.

- Részemről az öröm – mosolyodott el Stefan.

Madelaine a lépcső közepén, Rebekah mellett állt meg.

- Látom találkoztál Klaus volt cimborájával – jegyezte meg a nővére, tekintetét a báltermen tartva. Rebekah egy testhezálló méregzöld színű ruhát viselt, amit maga Madelaine segített neki kiválasztani. A saját rózsaszínű ruhája közel sem volt olyan gyönyörű, mint a nővéréjé. Madelaine tisztában volt vele, hogy sose lehet olyan szép, mint Rebekah, akinek valószínűleg már több tapasztalata is volt nála.

- Stefannal? - kérdezte Madelaine, miközben rá se nézett a nővérére. - Igen, elég kellemes társaság volt. - Rebekah nem tett több megjegyzést, pedig a húga látta rajta, hogy kikívánkozik belőle valami. Őszintén szólva, Madelaine-nak sem volt sok kedve erőltetni a témát. Igazán nem értette, hogy mi baj van azzal, ha egy helyes fiúval beszélgetett. - Ki a te partnered? - A kérdésre mintha Rebekah elgyengült volna, leengedte az álarcát egy pillanatra és lágy tekintete megállapodott a terem egyik pontján. Madelaine követte a pillantását egy magas fiúig, akinek fejét sötétszőke hajkorona díszítette, kék szemei pedig kíváncsian csillogtak. Nem volt csúnya, de Madelaine szerint Stefan sokkal több szempontból helyesebbnek számított, illetve érdekesebb társaságnak bizonyult. A lány összeszidta magát a gondolataiért, hiszen nem ismerhette nővére partnerét, nem tudta milyen lehet igazából. Az édesanyja mindig azt mondta neki, hogy ne ítéljen el senkit első látásra.

- Mattnek hívják - mondta Rebekah. A lánynak bevillant a kép, ahogy nővére odasétál a bárban az egyik felszolgálóhoz, akkor hívhatta meg. Madelaine bólintott, ahogy tovább fürkészte a termet. Megpillantotta Stefant, aki a hasonmás és egy másik fiú mellett állt. Találkozott a tekintetük, mire Madelaine halványan rámosolygott a fiúra. Nem várta meg, hogy viszonozza azt, most az előtte álló Elijah felé fordult.

- Jó estét - köszöntötte a vendégeket az ősi vámpír. Madelaine észrevette, hogy az anyjuk is csatlakozott hozzájuk. A lány mosolyogva köszöntötte, amit viszonzott is. - Köszönjük, hogy eljöttek. Tudják, amikor az anyám így összehívja a családunkat, hagyományosan tánccal nyitjuk meg az estét. Ez ma este egy többszázéves keringő lesz. Kérem, most mindenki keressen magának egy partnert, csatlakozzanak hozzánk a bálteremben - kezével az említett helyiség felé intett.

Madelaine-nak nem volt kivel párba állnia, így a lépcső alján várt, hátha felkéri valaki. Az estén korábban megismert polgármester asszonyt látta közeledni Stefan társaságában. Carol Lockwood szeme felcsillant, amint meglátta a lányt.

- Miss Mikaelson - mosolygott rá az asszony. - De jó, hogy egyedül van! Éppen a fiatalembernek kerestem egy partnert, aztán már azt hittem, hogy egyetlen egy lányt sem fogok találni neki, és velem kell majd táncolnia, de szerintem így jobban járt – csicseregte. Madelaine Stefanra pillantott, de egy érzelmet nem tudott leolvasni az arcáról.

Stefan szavak nélkül vezette a bálterembe Madelaine-t. A lány legszívesebben beszélgetett volna vele, a kínos csönd elkerülése végett, de fogalma sem volt, hogy mit mondhatnak. Helyette inkább a termet figyelte meg; hatalmas volt, a fehér falakat arany motívumok díszítették, illetve helyenként egy-egy festmény is látható volt, szigorúan az arany-fehér kombinációhoz igazítva. A magas ablakot pedig egy piszkosfehér függöny takarta el.

Ahogy megszólalt a modern romantikus zene, mindenki elkezdett táncolni. Madelaine érezte partnere feszültségét és észrevette, hogy Elenáékat figyeli. Halk sóhajtást hallatott, de úgy tűnik ezt egyáltalán nem vette észre. A Mikaelson lány nem volt dühös, csak csalódott. Egyszer táncol egy fiúval, aki nem a testvére, aztán az egyáltalán nem figyel rá.

Madelaine örült a párcserének, de annak már kevésbé, hogy Niklaus karjaiban kötött ki. A lány megforgatta a szemét, ahogy a bátyja rávigyorgott.

- Nem látnám, hogy teljesítenéd a megállunk rád eső felét, húgom.

- Ha most éppen rájuk figyelnék, akkor rálépnék ezzel a borzalmas magassarkúval a lábadra, az pedig fájna - mondta keményen, és már várta, hogy mikor lesz vége a táncnak.

Madelaine-nal nem sokat foglalkoztak aznap este testvérei. Mindegyik a saját drámájával volt elfoglalva és semelyik sem tudott időt szakítani a kishúgukra. A lány kezdte megunni, hogy mindenki jól szórakozik, rajta kívül. A kiürült pezsgőspoharát forgatta, ahogy az egyik terem félreeső sarkában álldogált. Sosem érezte magát ilyen egyedül a családjában. Még az anyja sem foglalkozott vele a visszatérése után, pedig az ő dolga lett volna. Ahelyett, hogy elbeszélgetett volna a lányával, inkább rendezett egy bált. Arra gondolt, hogy lelép onnan, de mindig eszébe jutottak Elijah szavai, így nem tette. Hihetetlenül sebezhetőnek érezte magát így, hogy nem volt kire támaszkodnia, és még csak pár óra telt el, mi lesz, ha végleg ott hagyja a családját? Akkor egy örökkévalóságig ezzel az érzéssel kell majd együtt élnie. Újra felidézte magában a 900 évnyi bezártságot. Az egész olyan volt számára, mint egy rémálom, amiből nem tudott felébredni. Annyi abszurd jeleneten ment keresztül, hogy lehetetlen volt egyszerűen visszazökkenni a valóságba.

Csak állt ott és nézte, ahogy az emberek szórakoznak. Néha vetettek rá egy-egy pillantást, de egyik sem társalgott vele. Észrevett egy lányt, aki pont akkor lépett be és gyorsan végig mérte a termet. Madelaine jól ismerte ezt a tekintetet; keresett valakit. Pár pillanat múlva meglátta az ősi lányt, és egy kis habozás után elindult felé. Fekete ruháját kicsit megemelte, ahogy egy magassarkú cipőn lépkedett, Madelaine szerint kicsit ügyetlenül. Hosszú, barna haja csak egyenesen hullott a vállára.

- Elnézést - kezdte kényelmetlenül, amikor odaért hozzá. - Nem tudod hol van Klaus?

- Ki kérdezi? - Bátyja említésére Madelaine vesztett az érdeklődéséből.

- Destiny Eleane - mutatkozott be, kezét nyújtva a Mikaelson lánynak. Madelaine felhúzta a szemöldökét, de megrázta Destiny kezét. - Beszélnem kéne vele.

- Szerintem fent van - mondta neki.

- Köszönöm - bólintott.

Madelaine követte tekintetével a távolodó lány alakját, mikor észrevette, ahogy Kol suhant el az ajtó előtt. Ez készül valamire, gondolta Madelaine, majd utánaeredt. Nem tudta merre ment, de volt egy érzése, hogy semmi jó nem szándékozhat abból, ha Kol siet valahová. A nagyterembe érve megpillantotta Rebekah-t.

- Hol van Kol? - kérdezte, talán kicsit túl hevesen, nővérét, aki hűvös tekintettel Madelaine-ra nézett, majd a lépcső irányába. A kezei olyan szorosan fonódtak a pohara köré, hogyha még egy kicsit nagyobb erőt fejt ki rá, darabjaira hullott volna. - Mi történt? - Rebekah továbbra is szótlanul állt, ahogy húga kérdő tekintettel meredt rá. Aztán már üres poharát Madelaine kezébe nyomta, ahogy az ajtó felé indult.

- Élvezd a műsort - suttogta fenyegetően, mikor elment mellette. Madelaine tudta, hogy nem rá haragszik. Rebekah mindig is ilyen volt, ha megsértette valaki, akkor az egész világot a pokol legmélyére kívánta, ilyenkor az anyjuk mindig azt mondta Madelaine-nak, hogy hagyja, amíg a nővérében kiforrong az indulat. Pár órán belül próbálta jobb kedvre deríteni Rebekah-t, még ha nem is ő tehetett a történtekről. A nővére ugyanezt csinálta vele, ha valamiért éppen szomorú volt.

Madelaine-nak nem volt sok ideje felidézni magában minden emlékét 1000 évvel ezelőttről. Egy hangos puffanást hallott és dulakodás zaját, majd az egésznek egy reccsenés vetett véget. Madelaine felismerte a roppanó nyaktörést. A vendégek kiözönlöttek a házból, ki az udvarra, ahol egy magas, öltönyös férfi emelkedett fel guggolásból. Madelaine-nak háttal állt, így nem tudta ki az, de azt pontosan látta, hogy ki fekszik az ismeretlen vámpír előtt. Kol volt az. A férfi hátra sem nézett, komótos léptekkel elhagyta a helyszínt. Madelaine körülnézett; mindenkit lesokkolt a jelenet. Madelaine is hasonlóan reagálna, ha nem tudná, hogy Kol egy halhatatlan ősi vámpír. A lány tekintete megállapodott a bátyján, Niklauson, aki mellett az a lány állt, aki még nem régen őt kereste. Klaus Madelaine szemébe nézett, amiből a lány ki tudta olvasni, hogy egyáltalán nem boldog, hogy nem teljesítette a megegyezésüket. Madelaine lesütötte a szemét, és a tömegen átfurakodva az emelet felé indult. A vendégek hazaküldését, majd a testvérei elintézik.