NULLA
PROLÓGUS

Kopp. Kopp. Kopp. Mintha vízcseppek verték volna a talajt. Ahogy múlt az idő, egyre inkább úgy hallatszott, mint amikor egy vándor hangosan dörömböl az ajtón, bebocsájtásért könyörögve. A kopogás egyre hangosabb és hangosabb lett. A zaj már erőszakosan hatolt be Madelaine fejébe, kiáltott volna, ha képes lett volna rá. Szemei kipattantak, és a hangok abbamaradtak, mintha csak kikapcsolták volna őket.

Aztán észbe kapott. Hosszú idő után újra kinyithatta a szemét, levegőt vehetett, mozoghatott. Egy örökkévalóság óta egy koporsóban feküdt, halottan, szívében egy tőrrel.

Most viszont felnyílt a koporsó fedele és végre meglátta a festett ablakokon beáramló lágy fényt. Gyorsan kiszállt a fekhelyéről, ahol három testvérével, Rebekah-val, Kollal és Finnel nézett szembe. Az utóbbi nem változott sokat, amióta utoljára látták egymást, mivel ugyanabban az évszázadban dobozolta be őket Niklaus, viszont Rebekah és Kol már más kor divatja szerint néztek ki. A nővére egy hosszú, vörös báliruhát hordott, a haja nem természetes hullámokban omlott a vállára, az arcát pedig rengeteg smink takarta. Kol egy inget és egy kabátot viselt, a haja sem volt már olyan hosszú, mint Madelaine megszokta.

- Üdv a huszonegyedik században, húgi - köszöntötte őt Rebekah. - Készen állsz egy kis bosszúra?

Beszélgetés zaja ütötte meg a fülét.

- Mit tettél? - Madelaine rögtön felismerte bátyja, Klaus hangját, amit össze se tudott volna téveszteni máséval.

- Te mit tettél? - hallotta meg Elijah hangját. - Mint észrevetted, megtanultam, hogy nem bízhatok a közönséges ígéreteidben, Klaus. Mostantól az én feltételeim élnek.

Kol ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen a terembe. Madelaine tovább folytatta a hallgatózást.

- Kol - szólította meg Klaus. 

- Rég láttalak, testvér.

Madelaine még elkapta Finn pillantását, mielőtt ő is belépett volna a terembe.

- Finn, ne! - hallotta Klaus kiáltását, majd Rebekah-ra nézett.

- Most mi jövünk - mondta a nővére és az oldalán belépett a terembe. Klaus épp a vámpírsebességét használva kiviharzott volna, de Madelaine és Rebekah az útját állták. 

- Rebekah.

- Ezt az anyánkért! - Az idősebb lány beleszúrta Klausba a tőrt, mire felkiáltott. Könyörögve tekintett Madelaine-ra.

- Madelaine, kérlek. - A lány lenézett a tőrére, majd vissza Klausra. Minden emlék visszatért hozzá 900 évvel ezelőttről, mikor koporsóba rakta. Madelaine szorítása erősödött a tőr markolatán és a bátyja nyakába vájta, majd kirántotta onnan. Klaus megtántorodott, egyenesen Kolnak, aki lefogta őt.

Madelaine észrevette a két értetlenül figyelő férfit, aki a teremben állt rajtuk kívül.

- Most elmehettek - szólt nekik Elijah. - Ez csak a családomra tartozik.

Az ismeretlenek nem tagadták meg Elijah kérdését, és olyan gyorsan kiviharzottak, amilyen gyorsan csak tudtak. Madelaine-nak csak most akadt ideje felmérni Elijah és Klaus kinézetét. Elijah elegáns öltönyt viselt, a haja pedig rövidre volt vágva, ahogy Klauszé is, aki hosszú ujjú pólót viselt farmerrel. Nagyon nem értette ezt a mai divatot és ruhaneműket.

- Tetszik, amit az új hellyel csináltál, Nik - mondta Rebekah, majd hirtelen megragadott egy vázát és a falon csüngő festménynek hajította.

- Azt akartam, hogy a miénk legyen - magyarázta Klaus. - Egyet helyet, amit otthonunknak nevezhetünk. Ahol egy család lehetünk. Egyikőnknek sem kell egyedül lennie.

- Igazad van, egyikőnknek se kell - válaszolt Elijah.

- És te itt maradsz. - Finn tett egy lépést előre. Klaus arckifejezése megbántottból dühösbe fordult át.

- Itt hagyunk téged, Nik - erősítette meg Rebekah. - Miután megöltem a hasonmás szukát, nem marad neked senki és akkor egyedül maradsz.

- Örökkön-örökké. - Madelaine a Mikaelsonok híres családi mondatával mintha egy láthatatlan kést döfött volna Klaus szívébe.

- Ha elmenekültök, levadászlak titeket - fenyegette meg a testvéreit a hibrid, amitől láthatólag semelyikőjük nem ijedt meg. Most Niklaus állt vesztésre öt testvére ellen.

- Akkor olyan leszel, mint akit a legjobban gyűlölsz. Az apánk.

- Én vagyok a hibrid! - ordította. - Nem tudtok megölni Semmitől sem kell félnem, főleg tőletek nem.

- Kell majd, miután megszereztük azt a koporsót. - Madelaine teljesen elvesztette már a fonalat, de nem érdekelte. Tudta, hogy nemsokára elmagyaráznak neki mindent. Ha pedig nem, úgyis kiszedi belőlük.

A következő pillanatban az ajtó kicsapódott, mire mind megfordultak. Semelyik ősi nem hitte el, hogy az anyjukat, Esthert látják besétálni. Niklaus lélegzete elállt. Esther egyenesen Niklaushoz sétált, aki nem nézett rá. Madelaine érezte a levegőben bátyja elfojtott félelmét.

- Nézz rám! - Esther kényszerítette, hogy a tekintetét rá emelje. - Tudod, miért vagyok itt? - Klaus szemében mindenki láthatta a könnyeket, ennek ellenére senki sem sajnálta meg.

- Azért jöttél, hogy megölj.

- Niklaus - szólította meg. - A fiam vagy és megbocsájtok - végignézett az összes gyerekén. - Azt akarom, hogy újra egy család legyünk.

_____________________________

Nos, ez lenne a prológus, amit
dodesz támogatásával (inkább kényszerítésével) és segítségével
ma posztoltam. Kicsit fura, mert a forgatókönyvet használtam, amit igyekszem egyre kevesebbszer használni, mert bár vannak
olyan jelenetek, amiket nem
hagyhatok ki, de így nem olyan
egyedi az egész történet. Igyekszem Madelaine-t egyre többször megszólaltatni a saját hangján,
viszont egy kis gondom van
még a nem 21. századi beszéddel.

Továbbá most még két másik történeten dolgozom, a PROUD DESTINYN és a MENEKÜLŐN,
illetve igyekszem az IDEGEN fordításával és a TÚLÉLŐ
átírásán is, így lehetséges, hogy
egy ideig csak ritkán lesznek
részek. Szerencsémre most jön a nyáriszünet, és júliusra még nincs hosszan tartó programom, ami meggátolna az írástól.

Köszönöm, aki végigolvasta a
kis közleményemet, és remélem
tetszik a történetem!

2018. 05. 21.

ashbrxwn