Dimenziót kellett volna nyitnunk, de nem tettük. Helyette valami másra készültünk, amiről még nekem sem volt pontos fogalmam. Számat folyamatosan össze kellett szorítanom, hogy ne kezdjek el siránkozni, miszerint nem vagyok biztos a dolgomban. Ahányszor csak lett volna alkalmam, kérdőre akartam vonni Ethant, hogy miért olyan furcsa. Érintése hideg volt, tekintete pedig néha szánalommal teli. Talán elmondott ezt-azt a Tanács neki, de csak tippelni tudtam. Talán csak érzéke van kiszűrni a hazugságot. Talán kényelmetlenül érzi magát a közelemben. Ugyanakkor ez kölcsönös volt. Folyamatosan lekötötte a figyelmemet, hogy azon aggódjak, vajon mikor jövök rá, hogy rosszul döntöttem. Ha lett volna egy kevés eszem, még ebben a szélsőséges időszakban is, akkor nem bízok meg benne újra. Még egy egészen kicsit sem.

Szaladtunk. Nem volt sok időnk, annyira siettünk, hogy lábunk szinte nem is érintette a talajt. Én nem tudtam merre megyünk, de a fiú biztos volt benne. Tüdőm már égett a futástól, én kapkodva szedtem a levegőt, de úgy tűnt Ethannek meg sem kottyan. Fák, és bokrok mellett szaladtunk el, kisebb nagyobb ágakat átugrálva. Többször is majdnem megbotlottam, de valahogy mindig egyensúlyba tornáztam magamat. Már majdnem lefulladtam teljesen, amikor lábam alól teljesen eltűnt a szilárd föld. Teljesen előre estem, lábam becsúszott az előtte lévő, úgy fél méteres mélyedésbe. Szitkozódva húztam fel magamat, majd térdemet fájlalva lehuppantam a koszba. Undorodva ráztam le a kezemről a mocskos sár, és fű keverékét, nadrágom már menthetetlennek bizonyult. 

- Remélem már nincs olyan messze, mert így nem hiszem hogy tudok futni. - magyaráztam tenyeremet pólómba törölgetve, de mikor nem kaptam választ, felnéztem. 

Szemöldökömet összehúzva, homlokot ráncolva kerestem Ethant a környezetemben.

- Na jó, ez nem vicces. Ha megkísérelnél megijeszteni, előre szólok, hogy monoklival mész haza. 

- Lebuktam. - jött elő kéz feltartva. Örülök, hogy volt annyi esze, hogy nem választja a második megoldást. 

- Jelenleg nem vagyok túl jó állapotban. - mozdítottam meg bokámat, mire az hangosat recsegve reagált minden mozdulatomra. Fájt, de a legérdekesebb az volt, hogy nem tudtam volna megmutatni, honnan indul ki a kellemetlen érzés. 

- Na jó. Gyere. - jött közelebb, majd felém nyújtotta fél kezét. 

Ujjaimat belekulcsoltam övéibe, majd teljes testemmel, és a jó lábammal elrúgtam magam a földről. Megpróbáltam ránehezedni, de miután majdnem összecsuklottam, nem kíséreltem meg többet. 

Egy hirtelen mozdulattal Ethan közelebb húzott magához, mire én mellkasára szorítottam tenyeremet. Tudhattam volna, hogy készül valami ilyesmivel, így hát most én is adok neki egy leckét. Meglepődötten nézett le kezemre, majd vissza pár centire lévő arcomra. Mielőtt olyan történhetett volna, amitől kedvem lett volna megölni, fejemet oldalra billentettem. Elmormoltam egy szót, amit talán még ő sem hallhatott tisztán. Feje hátracsapódott, egyenesen a talajba, mire hallatott egy cifra, jól megválogatott káromkodást. Nem féltettem ugyan, de megérdemelte. Ez még kevés is volt ahhoz képest, amennyi harag tombolt bensőmben iránta. Gyakorlatilag halhatatlan volt, így megkíséreltem volna még egy párszor eljátszani ezt, csak hogy nevetése félbeszakított.

- Ez vicces.

- Mi? - fontam karba a kezemet tettetett dühvel. 

Elmosolyodott. Ijesztő, fehér fogakat villantó mosoly volt ez. Mielőtt még visszakérdezhettem, a fiúnak hűlt helye lett. Nem volt semmi hangja, csak egyik pillanatban ott volt, a másikban meg nem. Megijedtem. Kezdtem rájönni, hogy minden bizonnyal most valami játékot űz velem. Ha pedig tényleg így van, megígérhetem, hogy amint elém kerül, megfojtom. Nem voltam abban a testi, sem lelki állapotban, hogy eltűrjem a hülyeségeit. 

Ágreccsenést hallottam valahonnan magam mögül, mire megfordultam. A csend mellett tisztán lehetett hallani, ahogyan az avarban ropognak a kisebb ágak, vagy a fűsusogást, de irányát nem lehetett megállapítani. Hátamat nekivetettem egy fának, majd oldalazó mozdulatokkal a háta mögé vergődtem. Kezemmel folyamatosan támaszkodnom kellett, nehogy felboruljak. 

Több, egymás utáni ropogást hallottam, azt hittem, valaki irányomba tart. Arcomra narancssárgás árnyék vetült, orromba csípős füstszag kúszott. Oldalra pillantottam, ahol még az iménti két fa épen állt, most pedig láncok marcangolták. Homlokomon végighúztam kézfejemet, a hőség úgy áradt felém, mintha csak rám irányult volna az összes meleg levegő. Fejvesztve rohantam arrébb, lábam hangos nemtetszése ellenére is. Hátrafelé menve nézelődtem, tekintetemmel alaposan végigpásztáztam magam mellett mindent. Egyre jobban féltem. Olyan gyorsan történt minden, és a helyzet komolyságával egyetemben arra is rájöttem, hogy ez nem Ethan. Ő az, de valahogy mégsem. Sarkam hirtelen nem mozdult, ugyanis egy nagy, rücskös faág közrefogta. A fájdalmat a csillagos égig fokozta a szorítás, ugyanakkor óhatatlanul is hátraborultam. 

- Basszameg! - csaptam kezemet a tarkómra, aminek következtében gerincemen, és szárnyamon fizetődött ki az esés.

Amit elsőnek észrevettem a kétrétű fájdalom mellett, hogy a faágak összefolytak az égszínkék mellett. Ha valamiben biztos voltam, akkor az az volt, hogy ez több mint biztos, hogy nem egy álom, hanem a valóság. A szerencsétlen valóság, amiben ténylegesen bajom eshet, és ami megtörténhet, az meg is fog. Fejem fölött pár méterre vékony faág csücsült, rajta pedig egy árnyék. Levegőt is elfelejtettem venni, hátamon fekve szinte megmeredtem. Nem mertem megmozdulni, tüdőm égett az oxigénhiánytól, majd amikor a feketeség rám vetette magát, a maradék levegőt is kipréseltem magamból egy hangos sikollyal. Ez nem egy démon volt, hanem valami más. Nem úgy nézett ki, jelenlétét még csak meg sem éreztem. Kizárt dolognak tartottam, hogy az a valami tudja mi vagyok, még ha a külsőségeket bele is számítjuk. Beazonosítani nem tudtam, ennek eredményeképpen automatikusan veszélyesebbnek gondoltam. Arcom elé kaptam tenyeremet, a lény pedig hangos csattanással ért földet mellettem. Hasra fordultam, és négykézláb kúszni kezdtem, de az teljes testével rám feküdt. Érintése égető volt, a pokol lényekkel ellentétben nem jeges, és dermesztő. Hátrarántottam a fejemet, hogy közvetlen rá tudjak nézni. Nem voltak szemei. Arcán két hatalmas, ovális lyuk helyezkedett el, amik érzékszervként látták el feladatukat. Szám ismételt sikolyra nyílt, de torkomon akadt a saját vinnyogásom. Arcvonásai hirtelen nagyon hasonlítottak valakiére. Ethan. A felismerés úgy csapott homlokon, mint egy vödör jeges víz. Csak egy kicsit kellett visszaemlékeznem, és nem is olyan megerőltetően. Láthatóan furcsa volt a fiú, ahogyan betoppant, és ahogyan viselkedett velem. A legszembetűnőbb változás mégis külsején volt. Már az elején észrevehettem volna, észre kellett volna, hogy vegyem. Mikor az ablakomon mászott be, akkor elrejtette a szárnyát, amint tudta, ott állok mögötte. Még is, abban a pár másodpercnek inkább tűnt feketének, mintsem fehérnek. Logikus volt. Ez nem egy démon, így számára az alakváltás sem lehet elképzelhetetlen. Az ijedtség, és az izgalom miatt nem csodálom, hogy nem ragadta meg a figyelmemet, mégis, most olyan hülyén éreztem magamat. Miattam volt az egész, és azért, mert megint hülyeséget akartam csinálni. Ha szemfülesebb lettem volna, akkor talán most nem tartanék megint a halál küszöbén.

Bal lábammal erősen hátrarúgtam, majd arcomról lefagyott az a cseppnyi remény is. Lábam csupán a fekete levegőt rúgta széjjel, szinte teljesen átment a lényen. Ő megérinthetett engem, de én már őt nem. Reflexeim megdermedtek, olyannyira, hogy nem tudtam mit tegyek. Ha nem tudok hozzáérni, akkor legyőzni sem győzhetem. Ilyenkor lép életbe a második megoldás, mégpedig a menekülés. Látóterembe benyúlt egy pár hosszú, csontos fekete ujj, melyekről a bőr marcangokban lógott. Karommal csapkodni kezdtem, de semmivel sem kerültem előrébb. Arcomon hosszában három hatalmas karmolást ejtett, melyek nyomán égett bőr szaga csapta meg az orromat. Tényleg nem egy démon volt. Ha találó nevet kellett volna adjak neki, az a Pokol Tüze lett volna, egyértelmű, hogy miért. Sebeim nyomán bizsergést éreztem, ami azt jelentette, beindult a rendkívül gyors gyógyulási folyamat. Csupán felületesebb sérüléseken működött, ezért nem kérdőjeleztem meg még mindig sajgó lábamat. Azt sem bántam volna, ha nem forrnak össze nyomtalanul azonnal sérüléseim, hiszen ez mind energia pocsékolásba került. A lény gyors mozdulatai mellett szinte már lassított felvételnek tűntem. Lábammal ismét elrúgtam magam a földtől, majd az egyik kisebb ágban megkapaszkodtam. A fekete ujjak továbbra sem engedtek el teljesen, vádlimat végigkarmolva szinte letépték bakancsomnak az alját. Ujjaim végei bizseregni kezdtek, de leginkább az adrenalin miatt. Az avar illata, a fák, és alapból az erdő közelsége felidézett bennem egy hasznos dolgot. Ha nem tévedek, Jace azt mondta, hogy egy nap készen leszek használni az erőmet. Nem éreztem magamat elég erősnek, de ez most nem kedv kérdése volt. Muszáj voltam megpróbálni, különben rosszabb is történhet, mint hogy kudarcot vallok. Minden erőmmel rákoncentráltam, majd hátralendítettem karomat. Mielőtt erőm feltörhetett volna, sikítást hallottam. Az erdő másik feléből jött, és nem emberi volt. Valami sokkal rosszabb.

FONTOS!!!

Rájöttem valamire. Hiába volt az a nagy igyekezet, hogy én írjak egy másik, teljesen normális történetet. Már megvan kb. az ötödik fejezetig, de... törölni fogom. Egyszerűen nem megy, még ezzel a történetemmel sem vagyok teljesen megelégedve. De azért próbálkozom. Ezt a történetet persze folytatom, ameddig csak nem jön el a vége (mert igen, olyan is lesz sajnos). Szerintem már az agyatokra megyek ezzel a sok találgatásokkal, de higgyétek el, sokkal jobbal készülök :D Az is misztikus lesz, és érezhetőbben jobb, hiszen már annak sem kell küszködnöm az írásával. Bocsi attól, aki a normális irományt olvasta volna tőlem jobban, de megígérem, alkotok majd valami tetszetőset. ♥

#Iloveyouguys♥ #bye♥