Szemeim kipattantak, és egy hirtelen mozdulattal felültem. Szám szélén vékony csíkban vér folydogált, amely görcsösen harapott nyelvemből származott. Szívem olyan vadul verdesett mellkasomban, hogy azt hittem, kívülről is meglátszik. 

Meg akartam szólalni, de torkomon olyan rekedtség futott végig, hogy a hangom is elment. Sejthettem volna, hogy ez lesz. Amint tettem egy kísérletet a felülésre, megéreztem, hogy pólóm milyen nedvesen tapad meztelen hátamra. Szinte úsztam az izzadságban, és amint ezt észrevettem, szinte már fáztam is. Teljesen kimerültem. Nem fizikailag, hanem lelkileg. 

Úgy éreztem teljesen a nulla alatt vagyok. Tudtam jól, hogy a látomás leszívja energiáimat, de azt nem, hogy ennyire. Csuklómra pillantva vettem tudomásul, hogy erőmmel egyetemben a jelem is eltűnt a közszemle előtt. Visszagondolva hálás voltam az elemnek, hogy fejet hajtott előttem, miszerint magam idézhettem meg. Amint gondolatban kimondtam az idézés szót, felvillant előttem Jace képe, ahogyan kéz a kézben válunk szét egymástól. Miután az ágyra zuhantam, és elsötétedett minden, az idő múlása is figyelmen kívül hagyott engem.

Lassan, kezeimmel támogatva gyenge testemet feljebb húzódtam ágyamon. A párnák szétzilálva, és összevissza voltak körülöttem. Ujjaimmal végigszántottam cserepes ajkaimon, hogy letudjam törölni a vékony csíkban folydogáló alvadt vért. Amint arcomhoz emeltem kezemet, ösztönösen összerándultam. Valaki a nevemen szólított. A hang éles tónusa, valamint különös akcentusos leejtése azonnal magára vonta a tekintetemet.  

Szememmel iszonyatosan gyorsan végigpásztáztam a szobát,és megpillantottam valami ismerőset. Egy kis fénygömb volt az, mely sárgás-fehéres fénnyel derengett irányomba. Alakja egy lepkéjére emlékeztetett, kis, vékony fátyolos szárnyacskái voltak. A szekrényem előtt lengedezett, kecses mozgásával azonnal megragadta a figyelmemet. Pont olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Csak úgy szórta magából a fenségességet, és a tisztaságot. Amint újra kimondta a nevemet, az nem is egy szóra, hanem egy ének édes melódiájára emlékeztetett. A hasonlóság döbbenetes volt. 

Elég későre járt már az idő, így a szobában is sötét volt. A kis lélek egyetlen szava is úgy világította meg a helységet, mint egy nagy, több száz wattos lámpa. Miután másodjára is magához szólított, némaságba borult kettőnk közötti légtér. Nem tudtam, mit mondhatnék, vagy tehetnék, azért csak csendben szemlélődtem magam előtt. Aztán meghallottam hangjukat. Többen voltak, bár nem láttam mindannyiukat. Énekeltek nekem. Fejemben tisztán, és kivehetően hallottam, ahogyan az édes kis hangocskák búgják nyugtató dalocskájukat. Mintha csak össze lettek volna hangolva egy szívdobbanásra, egy közös, új, különleges érzésre. Tátott szájjal meredtem magam elé. A percek múlásával egyre jobban halkultak el, és adtak utat nyüzsgő, megválaszolatlan kérdéseimnek. Mielőtt teljesen eltűntek volna, utoljára megszólítottak. Már ez is több idő volt, mint amennyi szabadott volna, hogy legyen, míg megmutatkoznak nekem. Tisztán kivehető, és figyelemre intő volt mondatuk, miből egy szót különösen kiemeltek. Vigyázz. Mondták, majd minden előjel nélkül egy pillanat alatt elillantak. A szobát betöltötte a magány, és a csend, már azt hittem teljesen egyedül maradtam.

Amint meghallottam az ajtó nyikordulását, visszazökkentem a valóságba. Még mindig nem akartam elhinni azt, amit az előbb láttam, hallottam, tapasztaltam. Mielőtt elkezdhettem volna felkutatni okukat, és miértjüket, egy kócos szőkeség dugta be fejét az ajtón. Jace. 

Mielőtt még odaérhetett volna hozzám, meggondolatlanul pattantam fel ágyam biztonságot adó kuckójából. Amint lábamra nehezedtem, erőnléti gyengeségem miatt tértem azonnal megbicsaklott. Mielőtt óhatatlanul is elborultam volna, Jace derekam alá nyúlva kapott fel a talaj felett pár centivel. Úgy tartott kezeiben, mintha egy porcelánbaba lennék, aki bármelyik pillanatban összetörhet. Ajkam vészesen közeledett az övéhez, és nem is habozott megszüntetni a kevés távolságot ami maradt kettőnk között. Szája úgy tapadt az enyémre, hogy azt is elfelejtettem, hogy karjaiban vagyok. Nem tudtam, hol kezdődök én, és hol kezdődik ő. Nem akartunk szétválni egymástól, de pár perc múlva kénytelenek voltunk.

Homlokot homloknak támasztva, kéz a kézben feküdtünk vissza az ágyra. Szorosan Jace mellé bújtam, homlokomról letöröltem pár csepp verejtéket. Férfias illatát mélyen beszívva, arcomból egy kócos tincset kifésülve feküdtem mellkasára. Ujjaimat az övéire kulcsoltam, majd még egyszer, utoljára adtam egy puszit állkapcsa vonalára. Halk mordulással jelezte ki tetszését, ahogyan azt mindig szokta.

Sok, talán túl sok időnek kellett eltelnie, hogy meg tudjak szólalni. Nem tudtam mint, és hogy kezdeni mondanivalómat. Már abban sem voltam biztos, hogy képes lennék egyáltalán megfogalmazni azt, amin át kellett essek. Nem szerettem volna elmondani mindent. Ha el is tudtam volna indítani a témát, akkor is sok mindent kellett volna, hogy kihagyjak. 

- Félek. - suttogtam magam elé lágyan, mikor sikerült megtalálnom a hangomat. 

- Ne tedd. Amíg itt vagy, nincs rá szükséged. - mondta, majd körülfonta derekamat. Ujjaival apró mintákat rajzolgatott bőrömre, perzselő nyomot hagyva utánuk.

-Mindig van, volt, és lesz okom félni Jace. Fogalmam sincs arról, hogy mi történik velem, érted? Kivagyok. Már azt sem tudom, hol kezdődött, és hol ért véget a szenvedés. - nyöszörögtem magam elé, torkom még mindig nem volt az igazi. 

- Ugye nem fogod elmondani, mit történt veled abban a látomásban?

- Egyenlőre nem. Képtelen vagyok. - hajtottam be ujjaimat, majd lágyan cirógatni kezdtem Jace tenyerét. - Sajnálom. 

-Megértem. - mondta lágyan, majd lehunyta szemeit. 

Mostanra már én is fáradt voltam, és ez még enyhe kifejezés volt arra, mennyire kimerült voltam igazából. A témát lezártuk, ezen este többet nem is került szóba. Örültem, de boldogságom nem volt az igazi. Nem volt rá száz százalékos okom, és emellett tudtam, Jace sem nyugodott bele. Biztos voltam benne, hogy szörnyen rosszul érzi magát, amiért nem tudja mi történt. Láthatóan külső hatásokra is észrevehetően hatott, mennyi borzalom, végtelen borzalom ért engem. De én nem mondtam el, ő pedig nem erősködött. Néha a kimondott szavaknál sokkal fájdalmasabb a végtelenbe nyúló hallgatás. 

Gondolataim hangosan nyüzsögve törtek rám, ezzel pedig egy időben éreztem ólomsúlyúnak szemhéjaim. Sok minden volt, amit el akartam felejteni, de nem tudtam. A halál sok olyan gondolatot hozott magával, amik azonosak voltak a kizárhatatlanság fogalmával. Mire végiggondoltam mindent, sok idő eltelt. Jace ölelő, biztonságot adó karjaiban talált reám is az álom, majd elnyomva adott utat a kellemes, zavartalan pihenésem felé.

Másnap reggel nagyon későn keltem fel. Szemeim kipattantak a helyükről, és már akkor tudtam, hogy több az energiám, mint amennyi a normális szintnél lengedezne. Egyszóval teljesen fel voltam töltődve. Tekintéllyel az időre, nem is csodáltam. Csaknem tizenkét órát sikerült Jaccel aludnunk, ami egészen ritka dolognak mondható. Oldalra pillantva megszállt nyugalommal néztem, ahogyan a fiúnak ütemesen süllyed, és emelkedik mellkasa. Szája kicsit nyitva volt, és horkolása is mély álmáról tanúskodott. Óvatosan felkeltem az ágyról, de nem voltam muszáj finomkodni. Jelen pillanatban csodálkoztam volna, ha Jacenek sikerülne bármire is felkelnie magától. Legalább megbizonyosodhattam róla, hogy a tegnapi nap nem csak engem ürített ki teljesen lelkileg. 

A fiókom felé vettem az irányt, és kivettem belőle az egyik nagy, bolyhos zoknimat. Gyorsan felkaptam magamra, majd hajamat vállamon átdobva kislisszoltam az ajtón. Ismerős érzésem támadt. Először csak a szemem sarkából figyeltem, testem egyetlen figyelmeztető jel nélkül ledermedt. Arcomon gyenge, simogató melegség áradt át, tudtam, ez csak egyet jelent. Ismét egy lélek van a közelemben. 

Először csak hívogatóan, lágyan derengte be lágy, pirosas fénye a folyosót. Nem is figyeltem fel rá azonnal, így a különös érzéseimmel vegyülve mentem tovább. Mielőtt három lépésnél többet mehettem volna, a kis világosság felsejlett, és nem tudtam nem észrevenni. Az egyik kis, régi szekrény felett körözött. Biztos voltam benne, hogy nem ezt a lelket láttam tegnap, ugyanis ez sokkal kisebbnek, és törékenyebbnek nézett ki.

Nem szólt hozzám, helyette saját meggondolása szerint kezdett el kommunikálni. Énekelni kezdett nekem. Először csak halkan, majd a hangok úgy belopóztak a fülembe, hogy azzal fenyegetőztek sosem akarják elhagyni azt. Szinte beszivárogtak elmémbe, tiszteletteljesnek véltek, így megmutatkoztak előttem. Kábulattól elnyomva jutott eszembe a tegnapi nap, ahogyan az óva intésük is. Úgy vettek körül, mint a tiszta, lélekben támogató anyai ölelés. Személyes teremhez vészesen közeledtek, szinte nem tudtam mozdulni sem tőlük. Bőröm bizsergett, és pattogott, ahogyan körülötte csapkodtak, és mozgolódtak. Miután többször is hozzám értek valamilyen módon, ösztönösen elhúzódtam előlük. Féltem, hogy megvalósul látomásomban látott elhalálozásuk, bár most semmi ilyesmi nem történt. Feltartott kézzel, várakozóan meredtem magam elé, és próbáltam kitalálni, hogy mit szeretnének tőlem. Nem lett volna ilyen közeli kapcsolatba kerülnünk. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy nem az a fajta angyal vagyok, akiknek lelkekkel való törődés jutott, miszerint nekem kéne eligazítanom őket. Mégis, ezekben a pillanatokban hirtelen olyan ragaszkodónak tűntek, hogy hihetetlen volt számomra akaratuk. 

Mielőtt észbe kaphattam volna, közülük többen is szemem elől elkerülve, hátra libegtek szárnyamhoz. Apró, cibáló mozdulatokat éreztem szárnyam különböző pontjaim. Összevont szemöldökkel hessegettem el őket magam körül, majd fejcsóválva bementem a fürdőszobába. Beálltam a tükör elé, és több szemszögből is szemügyre vettem magamat. Semmi különlegeset, és semmi nem odaillőt nem láttam meg, így nem is értettem igyekezetüket. Ebben a pillanatban, megállapításom után ki akartam sétálni az ajtót, de azok nem hagyták annyiban.

Mielőtt tényleg úgy döntöttem volna, hogy nem érdekel, végre előjöttek szárnyam hátsó takarásából. Látóterembe egy fekete, különös alakú dolog került. Szinte azonnal megijedtem, de ekkor mintha csak egy fuvallattól származna, szemem elé szállt a feketeség. Kikerekedett szemmel fogtam fel azt, amit látni véltem saját, tulajdon szememmel. Első gondolatommal fel nem foghatatlan pánik tört rám, csupán a másodikkal kezdtem el ésszerűen átlátni a dolgokat. Hiszen ez egy toll volt. Egy fekete, fehér szárnyú angyaltól származó toll.

Na srácok! Meg is érkezett volna a 25 rész, remélem már vártátok, és nem csalódtatok nagyot. :D

Szeretnék még jó előre szólni, hogy a következővel lehetséges,hogy kicsit csúszok, de nagyon igyekszem majd sietni. :) 

Ennyi is lettem volna mára.

#Iloveyouguys♥ #bye♥