NYOLC
~ ajándékok és búcsúzkodás ~

Visenya úgy lóbálta az ágya széléről lelógó lábait, mintha azzal távol tudná tartani a kobakjában tábort verő elkeseredett gondolatokat.

Ser Harwin eközben neki háttal állt, mozdulatlanul akárcsak egy kőszikla. Hallgatásba burkolózott, így Visenya továbbra is kitartóan szuggerálhatta a testvéreiéhez kísértetiesen hasonlító göndör fürtök sorát. Habár fosztották meg a Városi Őrség parancsnoki címétől, a férfi továbbra is árgus szemekkel figyelte a lábuk előtt elterülő Királyvár nyüzsgő utcáit, amit pár röpke órán belül örökre elhagyni kényszerült.

- Muszáj itt hagynod minket? - bökte ki végül a hercegnő. 

A kérdést Ser Harwin tarkójának szegezte, így képtelen volt megállapítani a hosszú hatásszünet okát.  Vajon a főváros látképének részleteit próbálja az elméjébe vésni, vagy csupán a megfelelő szavakat keresi a búcsúzáshoz, netalántán meg se hallotta a vészesen lefelé görbülő ajkait elhagyó szavakat?

- Attól félek igen.

- Igazságtalanság... - Visenya szeméből kibuggyantak az első könnycseppek.

- A világ tele van vele - Érzelem mentes hangon beszélt, de amikor meglátta a lánya arcán leszánkázó könnyek nyomát, ellágyultak a vonásai.

Végérvényesen búcsút intett a tájnak és átszelte a szobát, hogy Visenya ágyának széléhez térdeljen. Hüvelykujjával megszabadult a sírás bizonyítékától és úgy nézett bele a kislány kivörösödött szemeibe.

- Ha mindegyiken fennakadnák, akkor naphosszat siránkozhatnánk Visenya.

- Remélem Ser Criston egy életre megsínylette. - szűrte a fogai között a hercegnő.

- Pár megrepedt borda és két hiányzó fog, úgy hallom.

Ser Harwin szavai már-már büszkén csengtek; következmények ide vagy oda, bármikor újra a gyermekei védelmére kelt volna, ha a helyzet úgy kívánja.

Ettől a gondolattól melegség járta át a testét. Elhatározta, hogy így fog emlékezni rá; a férfi, aki a lopott pillanatokban apja helyett apja volt, és aki intrikák és megjátszás nélkül szerette mindannyijukat.

Ser Harwin az elmélázását kihasználva eloldalgott, hogy egy keskeny, hosszúkás ládával a kezében térjen vissza hozzá.

- Adni szeretnék neked valamit... A neved napjára szántam, de attól félek személyesen nem fogok tudni ott lenni.

Visenya sóvárgó tekintettel meredt a faragványokkal díszített dobozra. Túlságosan szerette az ajándékokat, még akkor is, ha ilyen szomorú indíttatásból érkeztek.

- Szabad? - majd megütötte a guta a kíváncsiságtól, de igyekezett fenntartani az udvariasság álcáját.

Ser Harwin ajkai - érkezése óta először - mosolyra görbültek.

- Nyisd csak ki...

A doboz teteje felcsapódott, Visenya lila szemei előtt pedig egy vékonyka, kecses kard alakja rajzolódott ki.

- Aprócska, mint te magad, de ha ügyesen használod, nem kevésbé halálos, mintha valódi valíriai acél lenne.

- Ez tökéletes, köszönöm! - kiemelte a tartóból, majd felpattant és az udvaron látott módon előre szegezte, mint aki egy az emberi szem számára láthatatlan ellenféllel készül bajvívni.

- Óvatosan hadonász vele. - Intette óva a férfi, de Visenya elengedte a füle mellett a dolgot. Legújabb szerzeményével a kezében rettenthetetlennek érezte magát.

- Bárcsak veled mehetnék... - visszatette a kardot a helyére és felsóhajtott. A penge nélkül ugyanolyan védtelennek érezte magát a külvilággal szemben, mint korábban. - Akkor megtaníthatnál használni.

- Neked itt van a helyed az udvarban hercegnő... Az édesanyád és a nagyapád mellett, hogy ellesd az uralkodás csínját-bínját.

Visenya csak a fejét csóválta.

- Sárkány nélkül aligha maradok én a trón várományosa.

- Te sárkány nélkül is elég félelmetes vagy hozzá, hogy amikor eljön az ideje térdre boruljon előtted a birodalom.

A hercegnő nem értékelte olyan nagyra a tréfálkozásnak szánt szavakat. Ha a megnyugtatása volt a cél, a lovag nagyon rossz felé próbálkozott.

- El akarod érni, hogy mégse hiányozz annyira?

- Őszintén beszéltem Visenya.

- És zöldségeket...  Egy Targaryen uralkodó sárkány nélkül olyan, mint egy szárnyaszegett madár. Felfalják az oroszlánok és a farkasok, meg a hatalomért vetekedő házak többi címerállata.

Újra lehuppant az ágya szélére, de ezúttal - mielőtt még belekezdhetett volna a szája belsejének harapdálásába - Ser Harwin is csatlakozott hozzá.

- Mondták már neked, hogy a türelem rózsát terem?

Visenya megrántotta a vállát. Épp bele akart süppedni az önsajnálatba, de Ser Harwin láthatóan készült keresztül húzni a terveit.

- Lehetséges...

- Akkor bizonyára a jelentésével is tisztában vagy...

Makacsul összepréselte az ajkait és bólintott egyet. Ha a lovag hallani akarta a megfejtést, akkor bizony erőnek erejével kellett volna kicsikarnia belőle.

- ...Azt jelenti, hogy előbb vagy utóbb lesz egy sárkányod.

- És ha mégsem?

- Akkor te leszel sárkánytalan Visenya, a Targaryen házból, a második ezen a néven, az Elsők, az Andolok és a Rhoyniak királynője és a birodalom védelmezője... Akire én ugyan olyan büszke leszek, még akkor is, ha tűz és vér helyett az eszével nyeri el a az alattvalói hűségét.

A hercegnő megborzongott a rá váró titulusok hallatán. Meg kellett hagyni - a sárkánytalan részt leszámítva - egészen jól csengett. Elképzelte magát a Vastrónon, nagyapja koronájával a fején... Kicsit nagy volt rá az igaz, de idővel felnőtt volna hozzá, ahogy az uralkodáshoz is. 

Aztán eszébe jutott, hogy milyen áldozatokkal járna ennek az álomképnek a megvalósulása és rögvest elszégyellte magát: nagyatyja és az anyja veszte, túl nagy ár volt az efféle gyermeki képzelgésekért.

Ráadásul semmi biztosíték nem volt rá, hogy a Hét Királyság elfogadja őt, mint törvényes uralkodót. Egy törékeny kislány volt csupán, sárkány nélkül; három fivérrel és még három ezüsthajú nagybáttyal, akiket az istenek - csak, hogy jól megtréfálják őt - igazi valyr vonásokkal áldottak meg.

Visenya a méltatlan, készült kimondani, de nem akarta saját borúlátó gondolataival tovább nyomasztani a férfit. Inkább visszatért a sárkánytalanság problémájához és ahhoz fűzött hozzá egy kellőképpen pesszimista megjegyzést.

- Visenya az unalmas... - suttogta maga elé, mire Ser Harwin elnevette magát és megcsóválta a fejét.

- Ezt biztosan nem fogják rád mondani hercegnő.

Visenya hiába reménykedett benne, hogy személyesen közölheti majd a barátjával édesanyja döntését; a távozásuk híre futótűként terjedt végig a királyi udvarban.

Legközelebbi találkozásukkor Visenya vállát más nem nyomta a fölösleges magyarázkodás terhe; Aemond - ha elfogadni egyelőre nem is tudta a szomorú igazságot - már mindennel tisztában volt.

- Muszáj elmenned?

- Attól tartok.

A beszélgetésük kísértetiesen hasonlóan indult, ahhoz amikor pár nappal korábban Ser Harwintól vett búcsút. A helyszín és a hangulat megegyezett, a szerepek viszont felcserélődni látszottak; Visenya pedig nagyon unta már a sok búcsúzkodást.

Nem tudta felfogni, hogy ilyen rövid idő alatt hogyan fordulhatott fel így az élete. Mindent hátra kellett hagynia, ami valaha kedves volt a szívének.

Barátja mondhatni nem volt szószátyár kedvében. Az ágya szélén gubbasztott és makacsul hallgatott, amíg Visenya a ládája fenekére száműzte a ruháit. Másnap reggel indultak, és még sehol sem tartott a pakolással.

- Tudod, hogy bármikor meglátogathatsz...

Aemond bólintott egyet. Azt már nem akarta a barátja orrára kötni, hogy most is tilosban kell jár. A mostani alkalom felett - a búcsúzkodásukra való tekintettel - talán még szemet huny az édesanyja, de hogy elengedje Sárkánykőre... Esélytelen.

- ...És akkor kereshetnénk neked is egy sárkányt.

Saját sárkányt szerezni... Tisztába volt vele, hogy Visenya csak jobb kedvre próbálja őt deríteni, de a gondolat, hogy sárkányok után kajtassanak olyan távolinak és jelentéktelennek tűnt, hogy Aemond majdnem elnevette magát. Az már rég nem olyan lett volna, mint itt, Királyvárban tilosba járni.

- Adni szeretnék neked valamit... - bökte ki végül, miközben feltápászkodott az ágyról.

A láda és a ruhásszekrény közé pozícionálta magát, hogy amikor a hercegnő dolga végezten visszafordul, rögvest szemtől szembe találja magát vele.

- Eljegyzési ajándéknak szántam, de úgy néz ki tárgytalan a dolog.

Megeresztett felé egy halvány mosoly félét, ami inkább tűnt fájdalmas grimasznak, mint bármi egyébnek. 

Visenya tekintete eközben a tenyerébe csúsztatott nyakékre vándorolt. Egy sárkányfejet ábrázolt oldalnézetből, a szeme helyén pedig egy sötétkék ékkő csillogott.

- Szerettem volna, hogy legyen nálad valami, ami rám emlékeztet - magyarázta Aemond, barátja elkerekedett szemeit látva pedig kihúzta magát és mintha a nyelve is megeredt volna. - Valíriai acélból készült...

- ...A szeme pedig zafír?

Aemond büszkén bólintott egyet.

- Annak a drágakőnek egy darabja, amit a nyolcadik nevem napjára kaptam.

- Ez gyönyörű...

- Tetszik?

Barátja szeplős arca minden drágakőnél fényesebben ragyogott.

Hogy fognak neki hiányozni azok a szeplők, és a gazdájuk arcán feltűnő aggodalmas kifejezés, amit azokra a pillanatokra tartogatott, amikor Visenya valamilyen különösen vakmerő tervvel hozakodott elő.

- Persze - Nem bírta visszafogni a mosolyát. Ha ez lesz a legközelebbi dolog ahhoz, hogy valaha sárkányom legyen, én már boldog leszek... - Segíts feltenni!

Aemond - miután arrább tessékelte az útjába álló virágillatot árasztó hullámos fürtöket - eleget tett a hercegnő utasításának.

- Hogy áll? - olyan türelmetlenül szegezte neki a kérdést, hogy nem volt helye mellébeszélésnek. Nem mintha szükség lett volna rá. Visenya pazarul festett az új csecsebecséjével a nyakában.

- Kiemeli a szemed... - bökte ki, búcsút intve hirtelen jött magabiztosságának. Könnyen jött könnyen megy... Érezte, hogy a vér az orcáiba kúszik, ezért gyorsan lesütötte a szemeit.

Arra viszont, hogy Visenya karjai - tovább fokozva ezzel a zavarát - szorosan körbezárják őt, nem számított. Orra megtelt a már jól ismert virágillattal, teste pedig lassan kiolvadt a kezdeti dermedtségből. Viszonozta az ölelést és a lány vállára hajtotta a fejét.

- Nagyon vigyázz magadra kérlek...

- Mindig vigyázok...

- Helaena napok óta valami tűzről motyog, ami még a legerősebbeket sem kíméli és...

Visenya lazított kissé a szorításán, hogy a barátja szemébe nézhessen.

- Nem félek holmi a ködös próféciáktól Aemond...

- Helaena álmai valósággá válnak!

- Milyen gyakran is? - vágott vissza, ám amikor látta, hogy mégse lesz olyan könnyű leszerelni a barátja aggodalmát, mint ahogyan először gondolta, taktikát váltott. - De ha ez megnyugtat téged, ünnepélyesen megesküszök, hogy ameddig távol vagyok tőled a megszokottnál kevesebbet fogok játszani a tűzzel!

Aemond morgott valamit az orra alatt, de elegendőnek ítélhette Visenya fogadkozását ahhoz, hogy elengedje a témát.

- Ne felejts el írni...

-Te se.

Ezután egy újabb, még az előzőnél is szorosabb ölelés következett.

- Visenya...

- Hmm?

- Remélem találsz magadnak egy sárkányt.

- Remélem te is.