HÉT
~ anyai aggályok ~

Miután Visenya lakosztálya előtt elköszöntek egymástól, Aemond első dolga volt, hogy felkeresse az édesanyját.

Úgy sejtette Viserys király kedvére való lesz az egybekelésük ötlete, de a királyné támogatásában már korántsem volt biztos.

Így hát Aemond érvek egész hadát sorakoztatta fel a fejében; kalapáló szívverését és az orcáin megjelenő pírt persze -, amit az eljegyzés gondolata csalogatott elő belőle - gondosan kihagyta a felsorolásból. Az elbagatellizálható érzelmek helyett, racionalitásra volt szüksége, ha jobb belátásra akarta bírni az anyját.

Kopogás nélkül rontott be a királyné lakosztályába, arra azonban nem számított, hogy az édesanyja nem egyedül fogyasztja a vacsoráját. A segítő másodszülött fiának társaságát élvezte.

- Hercegem - Larys Strong nyájas hangjától bukfencet vetett a gyomra. A férfi undorral vegyes gyanakvást váltott ki belőle, aminek nyomait, ha akarta se tudta volna eltüntetni az arcáról.

- Lord Larys - biccentett felé, majd további formaságokat nélkülözve az édesanyja felé fordult. - Anyám kérlek, beszélnünk kell... Négyszemközt.

- Aemond kedvesem, ez most nem a legalkalmasabb pillanat.

Larys Strong eközben botjára támaszkodva feltápászkodott a helyéről és szólásra nyitotta a száját. Mesterkélt mosolya - amely egy pillanatra sem érte el a szemeit - azt a benyomást keltette, hogy pontosan tisztában van vele, hogy az ifjú herceg milyen üggyel is készül az anyja színe elé járulni.

- A politika várhat királyném; de a család, család az mindennél fontosabb... - Aemond homlokára mély barázdák egész sora ült ki a férfi szavai hallatán. Ha ebben egy csepp őszinteség is volt, menten megetetem magam az egyik sárkánnyal. - Amúgy is menni készültem, köszönöm az ínycsiklandozó vacsorát.

A királyné nem ellenkezett; egy biccentéssel útjára bocsátotta a férfit. Aemond eközben a kivárás taktikáját alkalmazta; makacsul hallgatott, amíg Lord Larys bicegő alakja el nem tűnt a szemük elől.

- Mit akart?

- Beszélgettünk... Nem kéne így ráncolnod a homlokodat. A végén még idő előtt ott maradnak a vonalak a szép arcodon.

- Tudod, hogy hogyan érzek iránta anyám...

- Tisztában vagyok vele, - Alicent királyné eközben a mellette lévő szék felé intett a fejével, Aemond pedig engedelmesen helyet foglalt rajta - de tetszik vagy sem, Lord Larys hasznos ember; mindenhol vannak szemei és fülei.

- Egy patkány.

Összepréselte az ajkait és úgy vizslatta végig a fia arcát.

- Mindig olyan hamar mondasz ítéletet az emberek jelleme felett kedvesem...

- És ritkán is tévedek.

Alicent elengedte a füle mellett az utolsó mondatatot és inkább az étel kiszedésével kezdett foglalatoskodni. Amikor elegendőnek ítélte az adagot, amit a fia előtt üresen árválkodó tányérra lapátolt, a boros kancsó után nyúlt és megtöltötte a kupáját a vérvörös nedűvel.

- Láss hozzá a húsos pitéhez ...- de Aemond csak a fejét csóválta. Túlságosan ideges volt, hozzá, hogy egy falat étel is leguruljon a torkán. Helyette a boros kancsó után nyúlt és ő is öntött magának egy keveset, éppen csak annyit, hogy benedvesítse vele kiszáradt száját; nem akarta, hogy az anyja mihaszna bátyja képmását lássa meg benne.

- Felteszem nem azért jöttél, hogy a bizalmasaim szándékait kérdőjelezd meg; mondd hát mi nyomja a szívedet...?

Most vagy soha... gondolta Aemond.

- Rhaenyra hercegnő a kistanács elé terjesztette az örököse kiházasításáról szóló terveit?

- Igen... De te mégis honnan szereztél erről tudomást?

Figyelmen kívül hagyta anyja kérdését; először az ő kérdései szorultak megválaszolásra.

- Elfogadtátok?

- A király és én időt kértünk magunknak az ajánlat megvitatásához.

Az ifjú hercegen kezdett eluralkodni az elkeseredés. Ismerte annyira az édesanyját, hogy megértse: előző szavai felértek egy makacs, de kellőképpen diplomatikus nemmel.

- Kérlek anyám... Ha már minden áron hozzá kell mennem valakihez akkor, hadd legyen valaki, aki már most közel áll a szívemhez...

A királyné lehunyta a szemeit és dörzsölgetni kezdte az orrnyergét. A mozdulat hátterében csak részben állt a bosszúság, amit a kivételesen fiatalabbik fia viselkedése váltott ki belőle. Hát nem volt más leány az udvarban, akibe a fiam reménytelenül belehabarodhatott volna?

A másik sokkal gyermetegebb és önzőbb indok az volt, hogy Alicent szerette volna elkerülni Aemond esdeklő tekintetét. Tudta, hogy a szemeiben őszinte érzelmeket vélne felfedezni, amitől aztán csak még rosszabb anyának tartaná magát.

Félreértés ne essék: Alicent Hightower szerette volna boldognak látni a gyermekeit, de az ötlet, hogy az ő szeretett Aemondja hozzámenjen Rhaenyra egyik kétes származású gyerekéhez elviselhetetlennek bizonyult a számára. Ha áldását adja a nászra, azzal ő is ugyan úgy szemet hunyna a hercegnő kihágásai felett, mint az a koronás ökör férje.

- Aemond, tisztában vagy a pletykákkal, amik a barátod és a testvérei fogantatásának körülményeit övezik? - Átnyúlt az asztal lapja felett és a fia kezére csúsztatta a sajátját.

Aemond válaszára nem kellett sokat várni. Ha dacos szavai nem bizonyultak volna elégnek még a kezét is kirántotta az anyja puha tenyeréből.

- Mit számít ez?

- Ezt igennek veszem.

- Engem vajnyi keveset érdekelnek a hasonló folyosói szóbeszédek.

- Pedig jobban tennéd, ha törődnél velük, mert bizony, akinek van szeme az látja, hogy a hercegnő gyermekei... - elhallgatott, mintha ő is félne a saját szavai súlyától.

- Micsodák?

Aemond provokálása megtette a hatását; a királyné először elsápadt, majd igazgatni kezdte az ékszereit. Elsuttogott szavai mégis betöltötték a helyiséget.

- Mind egy szálig fattyúk. És én nem fogom kitenni a fiamat efféle megaláztatásnak...

- A fiadat vagy önmagadat? - ha nem tudta volna jobban, azt mondta volna, hogy az az egy korty bor oldotta meg így a nyelvét.

- A házasságok kötelességből köttetnek, nem gyermeki szerelemből Aemond - magyarázta türelmesen a királyné. Nem szándékozott a fia lelkébe gyalogolni. - Ne szomorkodj, találunk majd neked egy méltó jegyest... Valaki olyat, akinek a származása kevésbé megkérdőjelezhető.

Megpróbálta megsimogatni a fia orcáját, de Aemond nem hagyta neki. Nem csak hogy elhúzódott az érintése elől, de még a helyéről is felpattant. A szék támlájára támaszkodva meredt az anyjára.

- Ha az én boldogságom semmit sem számít neked akkor...

A fia szavai, vádaskodó tekintetével kart karba vetve, mintha tőrt forgatott volna a szívébe. Nem csoda hát, hogy Alicent királyné kezdett kijönni a béketűréséből.

- Semmi de semmi nem fontosabb nálatok Aemond! A gyermekeim boldogulása kedvért mászok ki az ágyból minden reggel és veszek részt ebben az átkozott színjátékban.

Ezek csak üres szavak... Kommentálta magában Aemond. Amikor újra megszólalt, a hangja sokkal nyugodtabban csengett.

- Ha ez tényleg így van, akkor egy dologra válaszolj kérlek és aztán az isteneidre esküszöm, nem hozom fel többet a témát. - Nem hagyott időt neki, hogy közbevághasson - Nem akarod az unokáidat a vastrónon látni? A saját véredet? Vagy alkalom adtán a fiadat?

Reménykedett benne, hogy Otto Hightower nevelt annyi ambíciót a lányába, hogy az előző érve sokat nyomjon a latba. Aemondnak viszont újfent csalódnia kellett.

- Pont úgy beszélsz, mint a nagyapád... Ez az végtelen becsvágy mérgezi a mai napig a családunkat. Engem sosem érdekelt, hogy ki ül azon a széken...

- Mégis hozzámentél a királyhoz.

- Kötelességtudatból!

- És megérte elárulni érte a barátodat? - Hiába beszélt halkan, ez vajnyi keveset tompított a szavai élén.

- Elég legyen!

Alicent királyné még sosem látta így kifordulni magából az ő mindig olyan engedelmes és kötelességtudó Aemondját. A csalódás keltés Aegon reszortja volt. A fia viselkedése viszont, ha lehet még jobban megszilárdította a királyné döntését.

- Nem várom el, hogy megértsd ezeket a dolgokat. De ha Visenya egy kicsit is olyan, mint az anyja idővel hálás leszel nekem, hogy megkíméltelek mindettől.

Aemond egy kurta bólintással nyugtázta a szavait és megindult az ajtó felé. Kifogyott az érvekből és kifogyott a reményből is, hogy jobb belátásra tudja bírni az anyját. Minél messzebb akart kerülni legyőzetésének színhelyéről.

- Aemond... - szólt utána az édesanyja, amikor már a kilincsen nyugtatta a kezét - Nem szeretnélek többet vele látni.

Elmosolyodott, de ez a mosoly inkább volt gúnyos grimasz, mint az öröm valódi kifejezése.  

- És gondolom ezt is csak az én boldogságomat szem előtt tartva kéred tőlem...