Az én feladatomnak tartottam, hogy Billyt én tegyem biztonságba. Miután kiütötte a nyugtató, Max azonnal kirohant, de olyan sebességgel, hogy esélyem sem volt megállítani. Ő utána aggódtam a legkevésbé. hiszen rájöttem, hogy a kora ellenére is bátrabb, mint én. Viszont hálás voltam neki, hogy eszébe jutottam, és azonnal felhívott, mikor látta, hogy Billy megérkezik.
- Erről nem szabad beszélnünk, ugye? – szólalt meg Alex mellettem. A sötét útról rákaptam tekintetemet. Okos fiú.
- Erről nem szabad beszélnünk. Az, hogy Billy reggel anya és apa szeme láttára távozik majd, az az én gondom lesz.
- Miért nem viszed hozzájuk? – kérdezte Alex.
- Mert nem vihetem oda. Nem tehetem meg Maxszel szemben. – ingattam fejem és egyszer sem néztem rá az öcsémre.
- Bejön neked? – kérdezte egyből, és majdnem beletapostam a fékbe.
- Szó sincs róla! – hadakoztam. Alex kajánul elmosolyodott, de nem szólt egy szót sem tovább, csak akkor, mikor begurultam a garázshoz.
- De azért nagyon állat voltál! – kacsintott rám, majd halkan kiugrott az anyósülésről, egyedül hagyva a nyolcvankilós Billy Hargrove-val a hátsó ülésen.

- Mi a fasz? – Billy nyomott hangját hallva óvatosan kilestem a szekrényem mögül. Le volt zsibbadva, nagyon lassan mozgott. Mikor felült, megdörzsölte szemeit és szőke hajába túrt.
- Jó reggelt, Billy Hargrove! – köszöntem neki elkapva róla tekintetemet, mielőtt azon kapna, hogy őt bámulom. Összezavarodott tekintetét egyből hangom irányába kapta.
- Mit keresek én nálad? A legutóbbi emlékem az volt, hogy Steve Harrington pofáját verem össze, és Max majdnem elvette a férfiasságomat. – nézett rám összeszűkült szemekkel. Hümmögtem egyet miközben magamra kaptam egy tiszta pólót anélkül, hogy bármit is láthatott volna.
- Azt a részt kifelejtetted, mikor benyugtatóztalak. – horkantam fel karba tett kezekkel nekidőlve a szekrényem oldalának. Billy orra fel volt dagadva a Steve-től kapott ütéstől. Szemei álmosak voltak, lusták.
- És egyáltalán minek avatkozol bele abba, amit én művelek? Egyáltalán mi a szart keresek a te szobádban és miért nem otthon vagyok? – kérdezte felidegesítve magát. Talán már az idegesség nélkül nem is tud élni?
- Elsősorban én kértem meg Maxet, hogy ha bármilyen baj adódik, azonnal hívjon, mert kötelességemnek érzem megmenteni, ha már te nem teszed. – fröcsögtem neki, mire ajka megrándult. – És aztán. – folytattam.
- Nem vihettelek így haza, főleg, hogy Max is ott volt. Hidd el, nem látna szívesen és szóba sem állna veled. – ráztam fejem, s majd amikor észrevettem, hogy Billy elfeledkezik magáról és újra mosolyogni kezd, elkaptam róla tekintetemet.
- És mégis miért érdekel téged, ha nem áll velem szóba? Én leszarom. – mutatott magára.
- Én viszont nem. – vontam fel szemöldökömet. – Nem szarom le, mert nem tetszik, ahogy bánsz vele. Tudom, hogy sértődött vagy, amiért apád összeházasodott Max anyjával, de nem őt kéne ezért hibáztatnod. Egyszerűen csak bele kéne törődnöd a helyzetbe és továbblépni.
- Továbblépni? – állt fel lassan, de biztosan. – Beletörődni?
- Billy... - próbáltam félbeszakítani, de pupillái azonnal kitágultak, ahogy orrlyukai is. Közelebb lépdelt hozzám, addig, amíg fél karjával nem támaszkodott meg fejem mellett. Arca fél centire volt csak tőlem, éreztem meleg leheletét.
- Nem tudod milyen érzés minden reggel arra kelnem, hogy nem Kaliforniában vagyok. Nem tudod milyen érzés, mikor nem láthatom többé anyát, hanem azt a vörös tyúkot. Nem tudod milyen érzés elveszíteni az anyádat, és rájönni, hogy apád máris talált a helyére valaki újat. Anya pótolhatatlan, az isten áldja meg! – ingerülten ütött karjával egyet, amitől megremegtem.
- Nem tudod milyen érzés, mikor apád elvárja tőled, hogy kiváló katona legyen belőled, és minden este megver, mert nem az lettem, akit ő kívánt. Hogy nem az vagyok, aki voltam évekkel ezelőtt, míg anya élt. – hangja egyre jobban csöndesült, a végén már motyogásba kezdett.
- Ezért mutatod a megtörhetetlen szemétládát, aki minden lány bugyijába bekerül, csak mert ilyen jól néz ki és ezt ki is használod? – motyogtam pirultan. Billy halványan elmosolyodott.
- Szerinted jól nézek ki? – kérdezett vissza.
- Szerintem tisztában vagy vele. – vágtam vissza.

- Ezen az ajtón legközelebb csak akkor jöhetsz be, ha Maxért jöttél. Többet mi nem fogunk így találkozni. – mondtam szájbarágósan, közben felmutatott mutatóujjal hadonásztam Billynek. Csak vigyorgott.
- Honnan veszed, hogy nem fogunk így találkozni többet? Talán közelebb egymáshoz, kevesebb ruhával?
- Na látod, pontosan erről beszélek. – forgattam meg szemeimet, de tudat, hogy Billy rezzenéstelenül bámult, miszerint ő már lélekben le is vetkőztetett, libabőrőssé tett. Mélykék szemei mindvégig rajtam lovagolt, ameddig hátat nem fordítottam neki.
- Na várj csak! – kapta el csuklómat reflexből. Döbbentem néztem rá.
- Senki nem mondja meg nekem, hogy mit csináljak. – a deja vu érzés azonnal elfogott, mert ezt tegnap este már hallottam kiejteni szájából.
- Épp most tettem. – vigyorogtam, és ennek hatására Billy ujjai szűkülni kezdtek csuklómon. Nagyot nyeltem.
- Majd akkor fogjuk egymást békén hagyni, ha én ezt mondom. De akkor ott már nem is ismerjük egymást.
- Mi bajod van az érzelmi közelséggel? – kérdeztem őszintén, vállamat emelve.
- Hogy nekem nincsenek érzéseim. Na viszlát! – köszönt el, majd bepattanva Camarojába elhajtott.

ღღღ