Taehyung pov.

Hatalmasat nyelek, míg kezemet ökölbe szorítom. Szívem hevesen, már egyenletlenül verdes a helyén, folyton felcsúszva a torkomra, majd pedig lefele a gyomromba. Hányingerem van, szédülők és úgy izzadok akár egy állat. Lábaim remegnek, sőt kezeim is, ahogyan az egész porcikám. Szám folyton kiszárad és hiába nyelek újabbakat nem tudom benedvesíteni a torkomat. Még soha nem éreztem, ekkora félelmet...

Eljött az idő. Csak ez az egy mondat kering az agyamba, egy pillanatra se hagyva szünetet. Mondanám, hogy vártam már ezt a napot, de akkor hazudnék. Magam se tudom képes leszek véghez vinni ezt az egészet anélkül, hogy hibát követnék el, vagy belehalnék. Attól függetlenül milyen rendíthetetlen voltam az elmúlt pár napban, most annyira vagyok bizonytalan. Ugyan azok a kérdések játszódnak le bennem, amik egyre jobban bizonytalanná tesznek.

Jó ötlet volt bele vonni a rendőrséget? Nem fogom ezzel megölni, Jungkook-ot? Ha közel kerülök apához....képes leszek megölni őt..? 

Bárki bármit is mond, akkor is ő nevelt fel. Vigyázott rám és mindentől megvédett, ha bármi bajom volt mindig meghallgatott. Sokszor bántott, erős kezű volt és szigorú....de ezek mellett volt gyengéd oldala is. Szeretem őt, annak ellenére is, hogy tudom mit tett, akkor is az apám marad, még ha nem is vér szerinti. 

-Készen állsz. - Érzem meg Gi kezét vállamon, hallom meg nyugodt hangját. 

-Szerinted...- Nézed fel rá, találkozva magabiztos tekintetével. - Szerinted sikerülhet? 

-Sikerülni fog. - Semmi gondolkodás nélkül vágja rá, teljesen rendíthetetlen testtartással. 

-Remélem. - Sóhajtva állok fel és indulok el szobám ajtajához, hogy kilépve onnan egyenesen a csarnokig mehessek. 

Apa össze hívta az embereket a megszokott megbeszélésre, ami az csarnokban lesz. Ha minden igaz, akkor a rendőrök a megbeszélés közepére fognak megérkezni és hatalmas zűrzavart okozni. Mindenki rájuk fog összpontosítani, miközben én és Yoongi szépen csöndben levadásszuk a célszemélyt. A rendőrök a csalik...épp ezért remélem Jungkooknak nem esik semmi baja se. 

A célhoz érve állunk Yoongival leghátul. Fontos, hogy az ajtóhoz közel mégis messzebb álljunk hozzá, hiszen nem tudhatjuk hol is fognak támadni a zsaruk. Kell egy menekülési út vonal, nem lenne túl jó, ha lelőnének minket mielőtt kinyírnánk a nagyfőnököt. Közel maradok Yoongihoz, szó szerint a pulcsija alját szorongatom ujjaimmal, nehogy elszakadjak tőle, mikor elszabadul a pokol és mindenki fejét fogva menekülésbe kezd. 

Mr. Wang lassan megérkezik és belekezd a beszédjébe. Többiek csöndben hallgatják és mikor kérdezik őket természetesen válaszolnak. Ahogyan telik az idő úgy érzem nem sokára elájulok. A zsaruk bármikor jöhetnek, ott pedig kezdetét veszi a háború. Nem szeretnék rendőrt ölni, nem azért hívtam őket ide, hogy végül én öljem meg őket, de ha muszáj támadnom, akkor nem fogok habozni. 

Itt minden a túlélésről szól, én pedig túl fogom élni, még akkor is ha miattam több százan meg is halnak. Mindenkinek a saját élete fontos, nem másé...

Szívem felszalad a torkomig, mikor beszakítják az ajtókat. Ránk ordítanak, hogy emeljük fel a kezünket, amit páran megtesznek, ahogyan természetesen mi is. Közelítenek, ami hatalmas hiba részükről, mert ahogyan közel érnek, valaki elsüti a fegyverét. A rendőr holtan esik össze, míg a többi tűzsorozatot indít el, megsorozva mindenkit. 

Gyorsan elkapom Yoongi kezét, nehogy elvigye tőlem az ár, majd fedezékbe rántom. Mint az őrültek úgy irtják egymást az emberek, nem nézve, hogy van-e egyáltalán fegyver vagy sincs. A tömeg miatt nem látom Jungkook-ot, ami talán nem is baj, mert így a feladatra tudok koncentrálni, nem pedig rá. Apa után nézelődök, akit hamar kiszúrok, mint legidősebb tagot. Kiszaladt a helyiségből. 

-Elmenekül! - Kiabálom Ginek, mert a hatalmas hangzavar miatt alig lehet hallani valamit. 

-Háromra! - Megfogja a kezem és erősen rászorít, míg vissza számol. - 1! - Kiáltsa el magát és futásnak eredünk, mégsem sikerül eljutni az ajtóig. Kapkodásom véget elbotlottam az egyik hullába. - Gyere gyorsan! - Ránt fel a földről Gi és nagy nehezen, de kijutunk a mészárlás színhelyéről. 

Gyors tempóban szaladunk végig a folyóson, mégsem kapkodva, minden sarkon körbe nézve nehogy valakivel szembe szaladjunk. Az adrenalintól orromig nem látok el, míg légzésem bepárosítja szemeimet, teljesen vakon követve Yoongit, aki velem ellentétben összeszedett. Egyszerre izgulok és rettegek. Féltem Jungkook-ot, nem láttam sehol sem, így félő talán ő már nem is él...Valaki lelőtte és most holtan fekszik valahol. 

-Az irodájában lesz. - Áll meg Yoongi az említett helyiség előtt, miközben előszedi a fegyverét. - Menni fog? 

-Muszáj....- Mellkasomra helyezem kezem és próbálok lenyugodni, mély levegőt venni, hogy észnél legyek. Nem szabad hibáznom, tétlen maradnom. Meg kell ölnöm őt, muszáj, nincs más választásom! 

Utolsó levegő vétel után elveszem a fegyverem és hatalmasat rugók az ajtóba, aminek szára kiszakad és kinyílik előttem a kemény felület. Rögtön megpillantom apát, aki már kapja is rám a fegyverét, de megelőzöm és hamarabb rá fogom. Rá ordítok fogalmam sincsen micsodát, de úgy tűnik hatásos mert megfagy a mozdulataiban. 

-Tedd le a fegyvert. - Közelítem meg, szigorúan lengetve meg a fegyverem, amit ki is biztosítok. - Itt a vége. 

-Újra elárulsz? - Szűkíti össze szemeit, míg lassan földre helyezi a pisztolyt és messzire rúgja. 

-Te vagy az, aki elárult engem! Megölted az anyámat, ezt pedig a képembe merted vágni. Mit gondoltál mit fogok tenni, mikor ezt megtudom? 

-Rendben. - Mély levegőt vesz, feszülten dőzsölve meg homlokát. - Akkor áruld el nekem mit fogsz tenni, ha én már nem leszek? Azt hiszed a halálom után, te boldogan fogsz élni, míg meg nem halsz? Ez nem egy kibaszott tündér mese, fiam! Ha a maffia nem is fog üldözni, de a zsaruk igen, hiszen egy körözött bűnöző vagy.

-Jungkook megfog védeni...

-Nem fog! Rajtad nem lehet már segíteni. Többet nem menekülhetsz el a tetteid elől. 

-Ne figyelj oda rá, Taehyung! Manipulálni akar. - Suttogja Yoongi, aki szintén az előttünk lévőre fogja fegyverét. 

-Ő könnyen beszél, nincs mit vesztenie. - Szólal meg újra apám, közelebb lépve hozzánk. - Adok neked egy ajánlatot. Ha most szépen leteszed a fegyvert, akkor elintézem neked, hogy eltusolják a vádjaidat. Szabad lehetsz és azzal a rendőrrel lehetsz, nem fogok közétek állni. 

Kezeim remegnek, ahogyan hallgatom, míg bizonytalanságom még nagyobbra nől. Tudom, hogy igaza van...tudom nekem már annyi. De ez nem igazságos, egyszerűen nem tudom elfogadni.

-Én csak élni akartam, ez ekkora bűn? - Nézzek apámra, aki megáll a lépéseivel. - Nem én kértem ezt az életet, nem akartam embereket bántani, se pedig gyilkossá válni. Nem érdemlem meg ezt! NEM ÉRDEMLEM MEG, HOGY A BÖRTÖNBEN ROHADJAK MEG!

Ordítom teli torokból, míg fejemben teljes káosz alakul ki. Heves szívverésem fájdalmassá vált át, miközben érzem szemeim bekönnyesednek. Miért kell ennek így történnie? Nem érdemlem meg a boldogságot? Én csak Jihooval és Gukkal akartam lenni...túl sokat kértem? Isten miért büntet ennyire? Hát neki nem szeretni kéne a gyermekeit? Nem létezik...

-Élhetsz, csak tedd le a fegyvert. - Lép újra közelebb. Szipogva teszem amire kér, le emelem a fegyvert, de hibát követtem el.

Minden nagyon gyorsan történik, így mikor magamhoz térek már a földön ülök, előttem pedig Yoongi térdel, kezét erősen szorítva karjához. Levegő a tüdőmbe reked, mikor apám fegyverét újra kibiztosítja és ránk fogja. Testem lebénul, míg szemeimet hatalmas erővel szorítom össze, felkészülve a töltény fúródására, ami bármikor húsomba marhat. Elhangzik a fegyver hangja, mikor elsütik, amitől összerezzenek és rémülten kapom karjaim fejemhez, hogy a halálos sérülést elkerülhessem, de nem érzek fájdalmat. 

Szemeimet felnyitom, megpillantva apám testét a földön, aki mellkasához szorítva kezét haláltusát vív. Yoongi kezéből kiesik a fegyver és megkönnyebbülve vesz levegőt, de én vele ellentétben kétségbeesetten figyelem a haldokló férfit. Remegő végtagokkal mászok közelebb és emelem fejét ölőmbe, míg érzem arcomon végigfolynak könnyeim. Szívem megreped, fejemben káosz alakul ki, mikor utolsó lélegzet vétele után végtagjai teste mellé esnek. 

Testemen végig megy a gyász és a szomorúság, ami össze szorítsák a szívemet. Apa meghalt. Meghalt az a férfi aki felnevelt, vigyázott rám és életben tartott. Ezt akartam, erre vártam mind végig...akkor most miért nem érzek boldogságot? A fény az alagút végén sötétebbé válik a szemeim előtt, megfoghatatlanná, mintha ott soha nem is sütne be a fény. Hiszen hiába halt meg ez az ember, nekem semmivel sem lett jobb, nem kaptam többet. Nem lettem szabad...

-El kell mennünk, mielőtt ideérnek a zsaruk. - Fog kezemre Yoongi, meg próbálva felhúzni, de elhúzom kezei közül végtagom. 

-Nincs értelme elmenekülni. - Óvatosan leemelem apám fejét combjaimról és lehelyezem a padlóra. 

-Miről beszélsz?! 

-A maffiától megszabadultam, de a zsaruktól soha nem fogok. Örök életemre menekülnöm kéne előlük attól rettegve minden egyes pillanatban, mikor találnak rám. 

-Jungkook segíteni fog!

-Nem tud, nincs ekkora hatalma, azt pedig nem akarom, hogy ő is velem együtt meneküljön. Mellettem soha nem lehetne boldog, folyton bujkálnia kéne, fel kéne adnia ezt a fajta életét. Jihoo soha nem lehetne olyan mint a többi gyerek...ezt pedig nem akarom. Még gyereknek kell maradnia, iskolába járnia, barátokat találnia, normális életet élnie. Nem lehet olyan mint én...nem élném túl. De te menj, szabad vagy. 

-Isten áldjon már meg! - Vállamra kapva fordít magával szembe, de könnyeimtől nem látom rendesen szemeit. - Együtt kezdtünk ebbe bele, így együtt is fogjuk végig vinni! 

-Sajnálom...de én már nem akarok többet menekülni. Belefáradtam. - Lehajtom a fejem, belenyugodva az egészbe, de Yoongi tovább győzköd. 

-Mi lesz így Jungkook-al és Jihooval? - Emeli fel a hangját, amire gyengéden rámosolygok és megsimogatom arcát. 

-Boldog életet fognak élni, nélkülem. 

Elhalkul szemei megtelnek könnyekkel, míg a kétségbeesés végig suhan az arcán. Kezeivel vállaimat szorongatja, míg beharapja ajkait. Szeretném neki elmondani, hogy mennyire is köszönök mindent, hiszen ő volt a támaszom a két év alatt. Az egyetlen olyan ember, akiben megbíztam és feltétel nélkül szerettem, mint egy barátot. Akivel egy kis ideig nevelhettem Jihoot...

A csönd megszűnik, ahogyan az ajtón beszaladnak a rendőrök. Ordibálnak, csapkodnak össze vissza, fegyvereiket az arcunkba nyomva. Yoongi elszakítják mellőlem, míg engem felszednek a földről és arccal a falnak szorítanak, miközben kezeimet hátam mögé tekerve összebilincselik. Könnyeim még mindig folydogálnak, szívemben ott van a félelem, hiszen nem tudom innentől kezdve mi fog velem történni. 

Kivezetnek a helyiségből és ekkor megpillantom Jungkook-ot, amitől minden félelmem elszáll. Szívemet megkönnyebbülés öleli körül, hiszen él és jól van. Ajkaimra egy halvány mosoly kerül, mégis csalódott vagyok, amiért nem ölelhetem meg utoljára. 

-Várjatok! - Kiabál és odaszaladna hozzám, de kettő társa is visszafogja. - Engedjetek oda, hé! - Küzd, próbálja kitépni magát a sok kéz körül, de azok erősen fogják.  - Kifoglak hozni, ígérem! 

-Szeretlek...- Suttogom halkan, mondhatni csak tátogva. Ez itt a búcsú ideje, mikor utoljára láthatom már őt, hiszen tudom, hogy már nincs menekvés. 

Oldalra elpillantva csak röptében kapom el, ahogyan Yoongi zokogva néz irányomba, kezeivel szaporán törölve könnyeit.  Ég veled barátom.

Ég veled szerelmem...

Nem sokára hozom az utolsó fejezettet is! ^^ 
Nincs átolvasva!