Taehyung pov. 

Elég hamar eltelt az a hét, pedig az elején még azt hittem sokkal hosszabbnak fog tűnni. Megkedveltem a kölyköt, feldobta a napjaimat, és az unalmas egyhangúságot is megváltoztatta. Végre valami izgalom is történt, nem pedig ugyan az. Soha nem ismerné be, de Gi is nagyon megkedvelte a gyereket. Elég sokszor vigyázott rá, mikor én küldetésen voltam, amiért az elején még megszólt, utána már nem. Boldogan vette át tőlem a kisfiút és vitte magával, teljesen elkényeztette.

-Nagyon vigyázz magadra, oké? - Ölelgeti Gi a mosolygós kisfiút, aki hevesen bólogatva bújik hozzá. - Annyira fogsz hiányozni! 

-Te is nekem, Gi bácsi. - Elmosolyodva nézem végig, ahogyan a mindig morgó Yoongi könnyes búcsút vesz a gyerektől. Igazság szerint nekem is a szívemhez nőtt ez a kölyök, így nagyon fog hiányozni, mikor már nem lesz mellettem. Nem vár haza egy nehéz küldetés után, miközben túlcsordul a boldogság miatt. 

-Most már mennünk kell. - Szólok közbe, mivel idő van. 

A két ölelkező elengedik egymást és nehéz szívvel, de Gi odaengedi hozzám a gyereket. Megfogom apró kezeit és a már viszem is az autóba, hátra beültetve, szakszerűen csatolva be övét. Mikor ezzel kész vagyok, már mennék is a vezetői üléshez, de egy pali meggátol benne. 

-Mr. Wang kérése, hogy tartsak veled és segítsek a tárgyalásban. - Válaszolja meg a néma kérdésem, majd mint aki jól végezte dolgát beül előre. 

Halkan morogva az orrom alatt ülök be mellé az anyósülésre, de nem méltatóm arra, hogy ránézek.  Még sosem láttam ezt a férfit...egyáltalán miről beszélt ez? Tárgyalás? Nem a bíróságon van, hogy tárgyalni akarjon!  Egy nőnek adom vissza a gyerekét, cserébe pedig megkapom a pénzt. Nem kell ehhez hatalmas szakértelem,  egy óvodás is megtudná csinálni. Nem értem ezt az egészet...

Nagyon csendben és kínosan telt az egész út. Eddig a dajkáim, akik sofőrömet is játszották, általában beszélgetek velem, de ez a csávó olyan merev, mint a beton. Szerintem még pislogni se pislogott eddig, csak mereven nézte az utat, mint egy rossz horror filmben. Velünk ellentétben Jihoo próbálkozott beszélgetni, hiszen annyira izgatott volt a kis drágám, hogy nem tudott csendben maradni. Folyton mocorgott és mutogatott az ablakon keresztül, még a merev csávóval is próbált beszélni, de az rá se bagózott, ami talán nem is baj. Nem tesz jót a fejlődésének, ha ilyen begyepesedett faszkalapokkal beszélget. 

Szerencsére elég hamar megérkezünk a megbeszélt helyszínre, ahol már a nő minket vár. Ki is szállok, de meglepetésemre a férfi is kiszállt velem együtt. Két év alatt, amióta bébicsőszködnek mellettem, soha nem jött velem senki sem. Mindig egyedül végeztem a dolgaimat, ők csak megvártak a kocsiban...de ez most jön. Nagyon rossz előérzetem van.

-Figyelj picim, te maradj a kocsiban, csak akkor szállj ki, ha én azt mondom, oké? - Intézem szavaimat az izgatott kisfiúnak, aki már majdnem elhagyta a kocsit. Más esetben vittem volna magammal, de mivel rossz előérzetem van, így jobb ha itt marad. 

-Taeie bácsi, látni akarom anyut! 

-Fogd be a szádat te szaros korcs és marad a helyeden. - Szól rá az a majom, amire szegénykém megijed. Szívesen rá kiabálnék, hogy ne beszéljen így vele, de már elindul a csaj felé, ezért jobbnak látom, ha követem őt. 

A nő rémülten figyeli, ahogyan megállunk előtte, erősebben szorítva ujjaival a kezében lévő táskát. Szemeivel gyermekét keresi, de mivel nem lássa még ijedtebb lesz. Tőlem is nagyon félhet, hisz legutóbb nem túl szépen váltunk el, de a mellettem lévőtől még jobban foshat, mert annak olyan beteg feje van, hogy az már kiállításra való. 

-Hol a fiam? - Hangja rémült, tekintetét oda-vissza kapkodja, rám majd a férfire. 

-Hol a pénz? - Olyan szigor van ennek az embernek a hangjában, hogy még én is megugrok, nemcsak szerencsétlen asszony. Ez az én üzletem, mégsem engedi, hogy én intézem, helyettem beszél, ami nagyon bosszant. Ha eddig nem szólt bele senki sem a dolgomba, akkor most miért kell? 

-Csak...a fele..van meg. - Dadogja szerencsétlen, majd gyorsan a férfire kapja a szemeit. - Még egy pár napot kérek és ígérem azt is megszerzem! Csak pár nap! - Könyörög, félelmében remegve minden egyes porcikájával. 

-Ha jól emlékszem a mai napra szól a megállapodás. - Néz rám fél szemmel a csávó, hogy megerősítsem benne, amitől összeugrik a gyomrom. 

-Elég lesz most a fele, pár nap múlva pedig meglesz a másik fele is. - Fordulok a nő felé, aki megkönnyebbülve ellazítsa eddig görcsös kezeit a táskája köröl. 

-Francokat! - Horkant fel a férfi, miközben felém fordul. - Most kell a pénz, nem pedig a jövő évre! Elég ideje volt megszerezni, nincs több idő! 

-Ez az én üzletem, így én mondom meg, mi a jó, vagy mi nem az! Hadd vigye a gyerekét, a pénzt pedig három nap múlva behajtom. 

-Mr. Wangnak igaza volt, már nem vagy olyan mint régen. - Suttogja a férfi, szemre hányóan nézve végig rajtam, akár egy koszos eben. Tűröm a tekintetét, ugyan olyan vehemenciával bámulva rá, ahogyan ő rám. Nem tud megijeszteni, láttam én már ijesztőbb dolgokat is ennél az öreg fasznál. 

Tartom vele a szemkontaktust egy ideig, de utána muszáj vagyok megszakítani vele. Szemeim a fegyverére esik, amit előránt nadrág övéből és a nőre fogja, semmi hezitálás nélkül húzva meg a ravaszt. A hangos durranásra összerezzenek és még a füleimet is betapasztom kezeimmel, mivel túlságosan is közelről ért az egész. A fülem cseng és fáj, mégis a nő testére nézek, aki halottan terül el a betonon. Ezt nem hiszem el...

-Megvesztél?! - Ordítok rá mérgesen és a nőhöz akarok menni, megnézni tényleg meghalt, de ő karomnál fogva visszaránt. 

-Mr. Wangnak jelenteni fogom az engedetlenségedet! - Hitetlenkedve rázom meg a fejem, teljesen lesokkolva. A mimet? - Alkalmatlan vagy erre a feladatra, ahogyan a többire is! Már nem úgy dolgozol, ahogyan régen, ez pedig nagy hiba a részedről. 

-ANYU!! 

Jihoo ordítására elkapom a fejem az idegesítő férfiről és a kisfiúra nézek, aki hatalmas könnyekkel fut édesanyjához, majd térdel le annak teste mellé, hogy vállait rázva magához térítse.  Nagy szemekkel nézem, hallgatom végig, ahogyan szólongassa, sír, kiabál és könyörög. Ez a látvány annyira ismerősnek hat, hogy úgy érzem már láttam ilyet, de vajon mikor? Hol hallottam már ezt? 

Gondolkodok, míg egyszer csak eszembe jut....Egy vérző nő fekszik a nappali közepén, vérével áztatva a szőnyeget, miközben egy férfi áll mellette. Egy síró kisfiú egy plüss nyulat szorongat a kezében, míg halott anyját szólongassa, kiabál neki, de a nő már nem hallja őt. Sír és sír, letérdel anyja mellé, megpróbálja megérinteni, talán megrázni, de az a férfi elkapja őt. Hiába könyörög halott anyukájának, hogy mentse meg, ő már nem tudja. A kisfiú már nem sír, nem könyörög, miközben elviszik. Megroppant. 

Fejemhez kapok, érzem könnyeim mardossák szemeimet, torkomat. Az a kisfiú én vagyok, az a nő pedig az én anyukám volt. A férfi pedig, Mr. Wang. 

Nem kapok levegőt, szédülök és hányingerem lesz. Sírni akarok, megakarok könnyebbülni, de a könnyek nem jutnak ki a szememből, pedig érzem, hogy ott csücsülnek. A szívem kiszakad a helyéről, miközben megsüketülök hangos dobogásától. Hogyan felejthettem ezt el? Hogyan felejthettem el az anyukámat?! Egész életemben gyűlöltem őt, amiért soha nem jött el értem, pedig én mindig vártam rá...azt hittem egyszer csak előttem terem és hazavisz. Vártam, miközben egész végig tudtam, hogy ő már nem tud eljönni értem...

 -Hé! - Megragadja vállaimat a férfi és megrázz. - Mi bajod van? Öld meg a gyereket és menjünk! A lövés idevonzhatja a rendőröket. 

Agyam elködösül, ellepi a vörös köd, a gyűlölet, bosszúvágy. Teljesen ösztönösen mozdul a testem, nem én irányítom, de nem is akarom. Dühös vagyok és szomorú. Vért akarok látni a kezeimen, miközben a hálál hörgését hallgatom! Már csak arra észlelek fel, hogy a férfi a földön fekszik, én a csípőjén ülök és torkát szorítom. Kezei teste mellett pihenek, szemei fel vannak akadva, undorító nyála arcán folydogál.

Elengedem, térdeimre téve testsúlyom, nézem halott testet, miközben úgy érzem belülről szétszakadok. Az a család, akit mindennél jobban szerettem, azok mind végig hazudtak nekem. Jackson is hazudott, ahogyan apa is. Tudták, hogyne tudták volna, mikor ők tették ezt? 

Kicsi voltam és hatalmas trauma ért. A tudatalattim megakarta védeni magát, ezért inkább jó mélyre elásta azt a szörnyű napot, hogy soha többet ne keljen átélnie. Mindent kitörölt, semmit sem hagyott, tiszta lappal indított. Nem kellett volna előjönnie...nem akartam rá emlékezni soha sem. Miért nem hihettem azt, hogy anya jól van és csak elfelejtett? Miért..? MIÉRT? 

Könnyeim végre utazásnak indultak, hogy végig nyalhassák arcomat, mégsem könnyebbültem meg. Szomorú vagyok, annyira szomorú....bárcsak itt lenne Jungkook. Magához ölelne és megvigasztalna, miközben az arcomat puszilgassa. Jó lenne, de ő többé már nem ölelhet engem. Soha többet nem láthatom, ez pedig nem tudom elviselni. 

Kezembe veszem a fegyverem, gondolkodás nélkül nyomva csövét fejemnek, lassan hunyva le pilláimat. Nem akarok így élni tovább, már nem megy úgy mint régen. Annak a férfinak igaza volt, megváltoztam. De ez mint sem ér, hiszen a pokol csak is rám vár, én pedig boldogan lépek be kapuin. Sajnálom Jungkook, nem bírtam tovább várni rád...

-Taeie bácsi! - Két apró kezet érzek meg karomon, ami próbál elrántani, de kis termete miatt ez nem megy. - Kérlek, ne! Bácsi ne! - Kiabálja zokogva, tovább rángatva, ami miatt leemelem a fegyvert és felé fordulva kezeimet a vállaira teszem. 

-Semmi baj, picur. - Mosolygok rá, miközben könnyeim hullanak le a piszkos földre. - Fogadj szót és fordulj meg, csukd be szemed, fogd be a füled és ha bármit is hallasz, ne fordulj meg. 

-Ne, bácsi, ne! - Belemászik az ölembe és átöleli derekam, míg fejét a mellkasomba fúrja. - Ne hagyj itt, bácsi..! 

Szívem megszakad és hiába próbáltam erősnek mutatkozni, most mégis őt ölelve zokogok, akár egy két éves. Messziről hallom a szirénázó rendőr autókat, de annyi erőm sincs, hogy felálljak. Nem érdekelne, ha elkapnának és bezárnának, legalább végre kiszakadhatnék a maffiából, de nem tehetem. Mr. Wang bántaná Jungkook-ot, ha elkapnának a rendőrök. Muszáj vagyok megerőltetni magam, még akkor is, ha nem akarom. 

Nehezen felállok, magammal emelve fel a fiút is, aki még mindig hangosan sír karjaimban. Szorosan fogva az autónk felé lépek, de a rendőrök bevágódnak az mellé, így esélyem sincs elérni a járműt. Gyorsan elmegyek onnan, de elkéstem, megláttak. Elszaladok, de hallom, ahogyan követnek.

Mély levegőt veszek és megállok, gyorsan fedezékbe vonulva egy fa mögött, oda le is rakva a gyereket. Kezeimbe veszem a fegyverem és óvatosan kinézek fedezékem mögül, látva egy homályos alakot közeledni. Nagyon sötét van és az sem segít sokat, hogy kisírtam a szemeimet. Felkészülök, normalizálom a légzésem, nem hibázhatok. 

Jihoo még mindig hangosan sír, így minden bizonnyal hamar megfognak találni minket. Befoghatom a száját, de sokat nem érnék el vele, csak megfullasztanám szegényt. Így várok, hadd jöjjön közelebb, utána pedig lecsapok, addig míg egyedül van. Vissza számolok, majd mikor elérek a nulláig támadok. 

Kiugrok a fa mögül és ráfogom a fegyvert, de elszámoltam magam, mert nagyon közel jutott hozzám, így könnyen kiütötte a kezemből a fegyvert. Nem adom fel ilyen könnyen, rátámadok anélkül, földre küldve őt és magamat is, mert a lendület miatt vele együtt elestem. Kihasználja a bénázásom, mert felém mászik pillanatok alatt és elkapja a kezeimet. Meg kell védenem a gyereket!! Rángatózok és küzdök, de ő megszólal, így lefagyok. 

- Taehyung? - Mély hangjától elfelejtek levegőt venni, míg látásom kitisztul és meglátom az arcát. Gyomrom összerándul, szívem hevesen kezd el verni, míg könnyeim újra utat törnek maguknak. El sem hiszem...

-Jungkook...- Suttogom halkan nevét, fel sem fogva, hogy tényleg ő az. Annyira rég volt már, mikor utoljára láthattam. 

Elengedi a kezeim és leszáll rólam, én pedig azzal a lendülettel felülök és átkarolom őt, jól szorosan vonva magamhoz. Megcsap ismerős illata, így újra zokogásba kezdek, de most a boldogságtól. Szóhoz sem jutok, de velem együtt ő sem, csak csendben szorít magához, mintha soha nem akarna elengedni. Fejemet a nyakába fúrom és csak sírok akár egy elveszett gyerek, aki végre hazatalált. Jungkook az otthonom, én pedig végre megtaláltam. 

-Hagyja békén, Taeie bácsit! - Kiabál Jihoo, amire már muszáj vagyok kibújni azokból az izmos karokból, hogy a kisfiúra nézhessek, akinek kezei között az én fegyverem van. Jungkookra fogja, míg minden egyes porcikájában remeg, rémülten nézve szerelmemet. 

-Ne! - Jungkook elé térdelek, karjaimat kitárva, nehogy véletlen folytán eltalálja őt. - Tedd le a fegyvert, ő nem ellenség! - Rázom meg fejem, de ő annyira rémülten figyel. Egyáltalán nem illik az a gyilkos eszköz, azokba az apró kezekbe. 

-Bántani akar! - Sír fel ijedten, tovább szorítva fegyver markolatát. 

-Nem akar, tedd le és gyere ide. - Szipog párat, leengedve végül a fegyvert szalad oda hozzám és ölel át gyorsan. 

-Mi történik itt, Taehyung? - Néz ránk zavartan kedvesem, amire elmosolyodok. Milyen jól néz ki még mindig, sőt egyre jobban is. 

-Nagyon bonyolult...nem mondhatok róla semmit sem. - Megfogom a kezét és ajkaimhoz emelve puszilok kézfejére. - Hiányzol. - Nézek szemeibe, amiben ugyan olyan szomorúságot látok, mint amilyet az enyéim is tükröznek. 

-Te is nekem. - Ölel át, vigyázva a köztünk lévő gyerekre, nehogy összenyomja. - De most menned kell, nem egyedül jöttem. - Csókol ajkaimra, ami annyira jólesik, hogy muszáj vagyok lehunyni pár pillanatra szemeimet. - Elvonom a figyelmét, ti menjetek. 

-Nagyon szeretlek. - Szavaival nem törődve bújok hozzá, jól beszippantva illatát. Mellette akarok lenni, nem akarom újra elengedni. 

- Én is szeretlek...-Csókol homlokomra, majd gyengéden eltol magától. - Menjetek. 

-Még találkozni fogunk, ígérem. 

Csókolom meg, szerelmesen érintve ajkait, amik ugyan azzal a hévvel mozognak, mint az enyéim. Szívemben megnyugvás költözik, de csak addig, míg a csóknak véget nem ér, majd el nem tűnik mellőlem, hogy társához sietve eltérítse. Vágyakozásom iránta még nagyobbra növi ki magát és újra sírni lenne kedvem, de most nincs erre időm. Felveszem karjaim közé a fiút és csöndben kikerülve őket visszamegyek a kocsimhoz. Beültetem hátra Jihoo-t, majd gyorsan én is beülök és már el is hajtok onnan. Beszélnem kell apával, tudni akarom, miért ölte meg az anyámat, miért hozott el magával. Tudni akarom az igazságot. 

-Taeie bácsi...anyut többet nem láthatom, igaz? - Teszi fel síros hangon a kérdést, óvatosan nézve fel rám. 

-Anyukád nagyon sokat szenvedett, rengeteg súly volt a vállán, ezért isten felvitte magához a mennyekbe, jutalmul adva neki a boldogságot, megkönnyebbülést. 

-Onnan figyel engem? 

-Nem, ő a szívedben van, ott vigyázz rád. - Aprót bólint és csöndben emészti a hallottakat, több kérdést nem is tesz fel, ami nem is baj. Soha nem hittem istenben, hiszen nem létezik. De ha létezne is, nekem minden bizonnyal hátat fordított. 

Hazaérve leparkolok és megfogom Jihoo kezét, gyors léptekkel haladva, Mr. Wang helyiségébe. Most minden illemet félredobva nyítok be hozzá, amire felkapja fejét és rám néz. Nem tűnik meglepettnek, hogy lássa nálam a fiút. 

-Nem sikerült az üzlet? - Teszi fel a kérdést, nyugodtsággal a hangjában, de nekem nincs kedvem értelmetlen beszédre. 

-Miért ölted meg az anyámat? - Meglepettséget látok arcán, majd pedig egy apró mosolyt, amit nem tudok hova tenni.

-Szerinted, hogyan működik itt a gyerek kereskedelem? Azt hiszed a hasamra ütök és elviszek pár kölyköt, erről arról? Hatalmasat tévedsz. A szüleik tartoztak nekem, amit ha nem adnak meg, elviszem a gyereküket. A lotyó anyád is tartozott. Tizennyolc évesen felcsináltata magát egy részeges estén, és mivel a szülei kérésére nem vetette el a magzatot, így azok hátat fordítottak neki. Megszült, de pénzre volt szüksége, így hozzám fordult, én pedig adtam neki, de ő ezt nem akarta visszafizetni. Figyelmeztettem, ha nem fizet, elviszem a fiát, mégsem tette meg. Így elmentem érted, de ő ellenállt, nem akart odaadni nekem, így muszáj voltam megölni. Eltüntettem a hulláját és bejelentettelek eltűntként az ő nevében, mintha még élne, pedig már megették a bogarak. 

-Mi? 

-Jimin is így került ide. Az apja annyira ragaszkodott a haldokló feleségéhez, hogy inkább kölcsönt vett fel, csakhogy tovább húzza az asszony szenvedését. Őt is figyelmeztettem, de nem fizetett, ezért elvittem Jimint. Majd újra figyelmeztettem, hogy ha a másik felét nem fizeti ki, elviszem a lányát is. Újfent süket fülekre találtam, így muszáj voltam a lányt is elhozni. Még csak négy éves volt, sok hasznom nem származott belőle, csak a helyet foglalta volna, így eladtam.

Teljesen letaglózva hallgatom, szavakat egyáltalán nem találva. Jimin sokat mesélt a húgáról, elmondta milyen szép és okos, így biztosan felnőttként még szebb lesz. Legnépszerűbb iskolába fog járni, és rengeteg udvarolja lesz. Ezeket mondta, miközben a húga egyáltalán nem jutott el az iskoláig, de már az is lehet, nem él. Jimin édes húga, akiért képes volt elszökni, csakhogy újra láthassa, legjobb esetben halott, legrosszabban valaki prostija...  

-Ha nem akarsz mondani semmit akkor hord el magad, undorítóan nézel ki, mikor bőgsz! A gyereket hagyd itt, majd én foglalkozok vele, biztosan találok rá egy vevőt. 

-Ne! - Gyorsan magam mögé rántom a fiút, könyörögve térdelve le lassan a férfi előtt. - Kérlek, hadd maradjon velem, ne vedd el tőlem! Megteszek bármit!! Esküszöm, soha nem fogok hisztizni, egy szóra megteszek bármit, csak könyörgöm, ne vedd el tőlem őt is.

-Nem érdemelnéd meg, hibát követél el, de legyen. Tied lehet, de az ára nagy lesz. 

Lesütve szemeimet bólintok, miközben felállok és a fiú kezét fogva elhagyom a szobát. Most minden bizonnyal azt hiszi ő nyert, pedig nincs így. Háborút akart? Hát megkapja. 

Két saját kezemmel veszem el az életét. 

Köszönöm, hogy elolvastad. :)