Taehyung pov.

Álmosan mocorgok, de motyogás bántsa a füleimet, így hiába forgok össze vissza, mégis muszáj vagyok kinyitni szemeimet. A kis korcs ül az ágyban, Nyuszival játszva halkan, reptetve szerencsétlen plüssömet a levegőben, mintha egy repülőgép lenne. Esküszöm megölöm! 

-Miért nem alszol?! - Morgom ingerülten, miközben lassan, de biztosan felülök. 

-Már nem vagyok álmos. - Rázza meg buksiját, rám se bagózva, helyettem a nyuszimat kínozza. 

-Jó neked. - Megnézem az időt és látom, még csak reggel hat óra van. Hajnali fél kettőkor feküdtünk le aludni, hulla fáradt vagyok. Sőt még ölni is képes lennék, csak pár percet hadd aludhassak. - Mi lenne, ha kimennél a folyosóra játszani? - Pillantok rá, amire bólint egyet és kimászik az ágyból. 

Ajtóhoz sietve felpipiskedik a zárhoz, amit szépen ki is nyit, de a kilincset már nem éri el. Szenved, nyöszörög, már a nyulamat is próbálja feldobni a kilincsig, ami baromira felidegesít. Az a plüss már azóta megvan, mióta az eszemet tudom, mindig nagyon vigyáztam rá, gondosan megvarrtam, mikor elszakadt, ő pedig dobálja.  Soha nem bántottam még gyereket, de őt lehet, hogy nem sokára a falhoz csapom. 

-Bácsi!! Nem érem el!! - Hisztizve ugrándozik az ajtónál, amire mély levegőt veszek, hátha eltudom fojtani a feltörő gyilkolási vágyamat, ami szerencséjére sikerül. Odamegyek hozzá és hatalmas lendülettel vágom ki előtte az ajtót, amitől ugrik egy nagyot, ijedten szorítva magához a nyulat. 

-Takarodj! - Kitépem a kezei közül plüssömet és szó szerint kivágom az ajtón, mint macskát szarni. 

Visszazárom az ajtót és ezek után visszafekszem az ágyamba, jól magamra húzva a takarót. Nyuszit magamhoz ölelem és nem kell sok, hogy újra elkapjon az álom manó, de a gyerek az ajtót kaparássza, mint egy macska. Hiába fúrom a fejem a párnák közé, akkor is hallom sírását, halk könyörgését. 

Mivel nem szeretném, hogy a szomszéd szobában lévők kijöjjenek a zajra és ne talán lelőjét ezt a kis szerencse csomagot, így nehezen ráveszem magam és beengedem. Rögtön be is szalad és átöleli a combjaimat, bőgve kérlelve, hogy ne dobjam ki újra. Talán túlzásba estem, mikor kizártam, hisz csak egy kiskölyök. Honnan kéne tudnia, mit hogyan tegyen, mikor még talán azt se tudta egészen felfogni, hogy egy ideig nem megy haza. 

-Jól van, most már hagyd abba a sírást. - Leguggolok hozzá és ujjaimmal letörlöm könnyeit. - A nagyfiúk már nem sírnak. 

-Meg-megijedtem..! - Szipogja még mindig zokogva, megpróbálva átkarolni apró karjaival, de felegyenesedek. Nem akarom, hogy bárhogyan is kötődjön hozzám, vagy egyáltalán ölelgessen. 

-Akkor sem sírhatsz, ha megijedsz, érted? Amíg itt vagy, egyáltalán nem akarom hallani a bőgésedet. - Szekrényemhez fordulok és felveszek valami normális ruhát, majd pluszba kiveszek egy pulcsit is a kis hülyének, amit szépen rá is adok. 

-Azért mert a nagyfiúk nem sírnak? - Dörzsöli szemeit, eltakarítva onnan a könnyeket. 

-Pontosan, ők sosem sírnak. - Az ágyhoz menve elveszem onnan a plüssöt és a kezébe adom. - Nálad lehet, de még egyszer nem akarom meglátni, hogy dobálod! - Szigorúan megvillantom szemeim, de ő csak szótlanul bólint. 

-Te se sírsz soha, bácsi? 

-Soha. 

Megfogom a kezét és kimegyek vele a szobából, hogy az ebédlőbe vihessem. Biztosan éhes azért ilyen nyűgös. Jimin is sokszor hisztizett, mikor éhes volt...már biztosan akkor eszik mikor csak akar. 

Kiérve az ebédlőbe leültetem őt egy asztalhoz, majd minden jót összeszedve elé teszem. Az ennivaló láttán nem is szól semmit, csak gyorsan enni kezd. Helyet foglalok mellette és csendben figyelem, ahogyan mohon habzsolja az ételt. Akár egy kis malac, úgy eszik, tiszta maszat az egész arca. Nagyon nem is használja a pálcikákat, csak a kezeit, talán nem is tudja, hogyan kell őket használni. 

Leállítom és elmutogatom a használatát, hogyan is kell fogni. Próbálkozik percekig, de szegénykém elég hamar feladja és gyorsan visszatér az evéshez. Tegnap, mikor fürdetem láttam milyen vékonyka, tisztára látni lehetett a bordáit. Talán egy hajléktalan dagadtabb, mint ez a gyerek. 

Annyira bámulom őt, hogy észre se veszem Git, míg helyet nem foglalva mellettem vállaimra teszi a kezét. Meg is ugrok, annyira hirtelen ér a közeledése, pedig azért ennél éberebb vagyok. A kölyök is rápillant, de jobban leköti a kaja, így sok figyelmet nem fordít felé. 

-Látom feladtad a kutyakiképzős tervedet, helyette vágásra való hízott csinálsz belőle. - Csóválja meg fejét rosszallóan. 

-Ha kilóra adom el, akkor még sok pénzt kaszálhatok belőle. - Vigyorodok el játékosan, amire megforgassa szemeit. - Amúgy miért jöttél? 

-Beszélni akartam veled. - Válik pillanatok alatt komollyá, ami eléggé fel kelti a kíváncsiságomat.  

-Nem megyek hozzád feleségül, elígérkeztem, bár a fehér lovagom talán már nem is az enyém. Elvett egy szép lányt, talán már gyerekük is van és boldogan élnek...tudod mit? Egye fene, add azt a gyűrűt, legalább együtt neveljük ezt a kölyköt. - Mutatok haspókra, aki ránk sem bagózik, csak tömi magába a kaját. 

-Előbb adnálak el a feketepiacon, minthogy hozzád érjek! 

-Nem kapnál értem sokat...- Fintorodok el és visszanézek a gyerekre. 

Már nem drogozom, két hónapja abbahagytam, így tiszta vagyok. Muszáj voltam megtenni, ha élni akartam...bár az utóbbi időbe, annyira nem volt nagy a túlélési ösztönöm. Két hónapja ezelőtt megpróbáltam túladagolni magam. Bezárkóztam a szobámba, hátra dőltem az ágyamban és bevettem kétmaréknyi gyógyszert. Nem akartam semmit sem a véletlenre bízni, minél gyorsabban megakartam halni. 

Hiányzott Jungkook, ahogyan Jimin is. Nem tudtam elfogadni, hogy többet nem láthatom őket. Szomorú voltam és reményvesztett. Nem találtam semmi olyat, ami ide kötött volna, hiszen nem maradt semmim sem. Apa folyton kínzott, lehetetlen dolgokat kért tőlem, amik után mindig megsérültem. Mindenem annyira fájt már, hogy sírni tudtam volna, könyörögni, csak hagyják abba végre a kínzásom. Ne bántsanak tovább...

Így az öngyilkosság mellett döntöttem. Tiszta röhej az egész, egy igazi vicc. Mindig is annyira rettegtem a haláltól, akkor mégis megnyugvást okozott gondolata. Soha nem szabadulhatsz a maffiától, csak is akkor, ha halott vagy. Így az ágyamon fekve vártam a megszabadító halált, ami már a szívemet szorongatta. 

Yoongi mentett meg. Fogalmam sincs honnan tudta, mire készülök, mert pont időben érkezett meg. Hiába volt zárva az ajtó, ő semmi erőlködés nélkül szakította ki a helyéről, majd szalad hozzám, de addigra elnyelt a sötétség. Azt hittem sikerült, meghaltam, ő elkésett, de tévedtem. Túléltem...

-Gi,  tudnál vigyázni a gyerekre, míg én keresek neki ruhákat? - Fordulok felé, de morogva rázza meg fejét.

-Ő a te felelősséged, te is foglalkozz vele! 

-Nem arra kértelek, hogy fogad örökbe, hanem, hogy figyelj rá, amíg keresek rá ruhát! 

-Nálam fogod hagyni! - Nyafog, miközben én már fel kellek a helyemről. - Jiminel is ezt csináltad folyton! Ráhagytad az olyan kényes dolgokat, amiket nem akartál megcsinálni! 

-Ne mond ki a nevét! Megbeszéltük, hogy nem fogjuk többet említeni őket! 

-Tudom, de ez egy baromság! - Csap az asztalra, mérgesen nézve a szemeimbe. - Ők nem halottak! Élnek, így ne tegyél úgy, mintha már meghaltak volna. Beszélj Jiminről, ne tartsd magadban, mert csak tönkre tesz. - Idegesen szorítom ökölbe kezeimet, míg szemeimmel, ha ölni lehetne, már mindenki meghalt volna ebben a tetves épületben. 

-Elég bácsi! - Szólal meg a kis kölök, szigorúan emelve fel apró mutatóujját, rászegezve Gire. - Nem szabad ilyen sokszor emlegetni a nevét, különben este el jön és beránt az ágy alá a mumus! - Gi értetlenül ráncolja a szemöldökét, de én büszkén simogatom meg a gyerek fejét, míg szemeimet dörzsölöm meghatottság miatt. Mégis betapintható! 

-Ügyes kisfiú vagy. - Duruzsolom lehajolva hozzá, simogatva össze vissza arcát, haját. 

-Mikre tanítod te azt a szerencsétlen gyereket?!

-Ne szólj bele a nevelési szokásaimba! - Felháborodva emelem fel a gyereket, majd ültetem bele az ölébe. - És most figyelj oda a kölökre! - Mielőtt visszadobná a kisfiút, gyorsan elfutok, de azért messziről hallom a szidásait. 

Lelassítva lépteimet megyek át a másik szárnyba, ahol általában a kölykök szoktak lenni. Az ott lévő dajka biztosan tud nekem biztosítani valami rongyot a gyereknek, hogy ne kéljen folyton rákötnöm a ruháim. El is érkezek annak az ajtajához, ahova illedelmesen bekopogok. Várok egy kicsit, nem sietek sehova sem, legalább addig sem kell a gyerekkel lennem. 

Az ajtó lassan kinyílik és megjelenik az ott élő női dajka, aki általában a gyerekekkel szokott foglalkozni. Kedvesen mosolyog rám az öreg hölgy, így viszonozom ezt a gesztusát. Régen engem is ő nevelt, mikor apának nem volt ideje velem foglalkoznia. Mindig nagyon kedves volt, figyelmes és sokszor hozott be nekem édességet is, ahogyan Jackson is tette. Ők ketten...annyira...törődőek voltak. 

-Kisfiúra szeretnék ruhát kérni...

-Persze kedvesem, gyere csak. - Invitál be a szobába, amit persze elfogadok. - Hány éves a fiú? 

-Hat. 

-Olyan kicsire nagyon nincsenek ruháim, de mindjárt meglátom mit tehetek. - Egy szekrényhez fordul, ahol keresgélni kezd. Én addig türelmesen nézelődök a helyiségbe, néha elmosolyodva, mikor eszembe jut pár emlék. - Találtam párat. 

-Köszönöm. - Elveszem a ruhákat és szemügyre veszem őket. Nem pont a mérete, de jobb mint az én hatalmas ruháim. 

- Mondd, hogy vagy, kedvesem? - Kérdést nem csak úgy kedvességből, vagy kötelezőként teszi fel, hanem mert tényleg érdekli a hogylétem, ami nagyon jólesik. Hiányzik az, hogy törődik velem valaki...

-Megvagyok, talán egy picit fáradt vagyok. Nem alszom túl jól mostanában, most pedig a nyakamba szakadt ez a gyerek is...fogalmam sincs mit kéne vele kezdem. Pár nap múlva vissza kell vinnem az anyának, de félek, annyi idő múlva, elferdítem. Kárt fogok tenni az elméjébe, és félő többet nem lesz ugyan olyan mint régen, ez pedig megrémiszt. Nem akarom, hogy olyan legyen mint én. 

-Nem lesz olyan. Isten mindenkinek más és más személyiséget adott, így senki sem ugyan az. Minden ember máshogyan emészti meg a körülötte lévő dolgokat, valaki súlyosabban, más pedig észre se veszi a változást. Te is sokban különböztél a többi veled egykorú fiúval. Míg ők sírtak és hazavágytak, te addig mosolyogtál, itthon érezted magad. Ők megsérültek, te pedig csak később sérültél. Ha nem jött volna az a helyes fiatalember, talán...soha nem sérültél volna meg. 

-Ez nem igaz. Ha ő nem jött volna soha, talán örökre az én elképzelt csodaországomba maradtam volna. Ő volt az aki felébresztett és rádöbbentet mit is művelek én, mit csinálok, és hogyan. Ő tanított meg érezni, szeretni...mosolyogni. 

-Ehhez a szakmához, nem szükségesek ezek az érzések. 

Összeszorított ajkakkal hajtom le a fejem, hiszen igaza van. Jungkook nélkül, ezek a fölösleges érzések nélkül...minden olyan szép volt. Nem hiányoztak, mégis szükségem volt rájuk. Szükségem Jiminre, Jacksonra, Gire és apára is! Mellettük családra leltem, hiszen fontos voltam nekik! Én pedig hogyan háláltam meg a szeretetüket? Elárultam Jimint és Git, megöltem Jacksont, szégyent hoztam apára....

Egy halk köszönöm után otthagyom és visszamegyek a saját szárnyamra. Egyenesen Gi szobájába, ahol hanyagolva az illemet nyitok be. Ő éppen egy beteggel foglalkozik, míg a kisfiú Jihoo kanapén ül és ijedten nézi, ahogyan Gi összevarrja a srác karján lévő sebet. Sóhajtva leülök mellé és átkarolom apró testét, bénán vigasztalva őt. Érintésemre rám néz és felmászva ölemre átöleli a derekam, fejét a mellkasomba fúrja. 

Szívem megmagyarázhatatlan módon kezd el dobogni, miközben érzem valami furcsa melegség áramlik szét benne. Csöndben simogatom a kisfiú haját, míg érzem bekönnyesedik a szemem. 

Van értelme a létezésemnek, mikor csak halált és fájdalmat tudok okozni? 

Köszönöm, hogy elolvastad. ^^