Taehyung pov. 

Behunyom a szemem és tisztán hallom a lövések hangját, ahogyan a golyó elhagyja  a pisztoly csőt és belefúródik valamibe, vagy valakibe. Szívemet rég nem érzet izgalom járja át, amibe beleborzongok és libabőrös leszek. 

Mocorgok és nem bírok magammal, annyira szeretném közvetlenül is látni, hallani ezeket a csodás hangokat. Fürdeni akarok a vérükben. 

Mr. Wang vajon itt van? Ő is elkísérte az embereit, hogy saját szemmel láthassa, ahogyan vérfürdő árassza el a kórház folyosóját, csak is az ő kérésére? Gondoltam, hogy nem fogja annyiba hagyni fia halálát, mert az nem ő lenne. Bosszút akar, de nem is akármilyent. Erre mindenki emlékezni fog, még évekkel később is. 

Tudja, hogy én tettem? Nem hiszem, nem volt szemtanú, nem látta senki sem, hogy én tettem volna. Ha bárkit is észrevettek, az Jungkook volt, ő a gyanúsított.  Én védve vagyok. 

Nem is kell tennem semmit sem, csak várnom, hogy eljöjjenek értem és kiszabadítsanak innen. Elég ha hátra dőlök és kényelmesen megvárom, hogy kiiktassák az ellenfeleket, a buta rendőröket.

Gukk megfog halni...

Izgatottság helyet, idegességet érzek, sőt ahogyan telnek a másodpercek, egyre nehezebben veszek levegőt. Egyetlen kosza gondolat, hogyan írhassa át ennyire az emberek érzéseit? 

Ha nem teszek semmit, akkor megfogják ölni, Jungkook-ot, de én megmenekülök. Megéri ez nekem? Fontos nekem, miatta öltem meg, Jacksont....most meg hagyjam, hogy más ölje meg? 

Ő az enyém, így ha egyszer meg is kell, hogy haljon, akkor a saját kezeimtől fog elhunyni. Én láttam meg előbb! Nem adom át nekik, nem és nem! 

Teljesen felspannolva pattanok le az ágyról és kezdek körbe-körbe sétálgatni. Ki kéne valahogyan jutnom ebből az elbaszott szobából, de hogy? Biztosan ott állnak azok a hülye zsaruk, sőt az ajtó zárva van. Mit kéne tennem? 

Bárcsak itt lenne velem, Chim...

Az ágy melletti székhez megyek és kezeim közé véve azt, hatalmas erővel vágom neki a falnak, ami egy hatalmas reccsenés, csattanás után, széttörik. Egy helyben megállok és fülelek, hátha a két seggfej meghallotta, de azok semmilyen hangot sem adnak neki magukból. 

Halk morgást engedek ki magamból és felkapom a szék egyik leszakadt lábát, hogy azzal egyszerűen kiverjem az ablak üveget. A szilánkok szétrepülnek a szobában, sőt ki is esnek az aszfaltra, hogy ott is hatalmas csattanások közepette törjön ripityára az egész, egybe maradt kis része. 

Muszáj vagyok halkan felkuncogni, hisz valami gyönyörű, mégis groteszk látványt nyúlt, minden apró üvegszilánk, ami a kórházi szobám, hideg padlóját díszíti. Olyan akár egy kibaszott műalkotás.

- Mi a francot művelsz odabent? - Kiabál kívülről az egyik halálraítélt, míg a zárt forgassa el, hogy bejuthasson a szobámba. Gyorsan nyúlok egy nagyobb szilánkért, amit bekötött tenyerem közé szorítok és beállok az ajtó mögé. 

Ahogyan belép a szobába, még nem gondolja, hogy neki is lefőzték az utolsó kávéját. Gyors, precíz mozdulattal csapom be az ajtót, majd rugóm térdhajlaton a magasabb, talán idősebb rendőrt. Elveszti az egyensúlyát, ezt kihasználva hátulról belekapok a hajába, jól erősen hátra feszítve a fejét, míg az éles pengét torkához szorítom. 

Tisztára érzem, ahogyan minden porcikám könyörög nekem, hogy vágjam át a torkát, vegyem el az életét, majd még rúgjak bele párszor. Viszket a tenyerem miatta, bár lehet csak azért, mert gyógyul a rajta lévő seb, vagy mert beizzadt a kötés alatt. 

Nincs ezen időm gondolkodni, mert az ajtó újra kicsapódik és megjelenik a társa, rám szegezve a fegyverét. A kétségbeesett látványa miatt, elröhögöm magam, hisz ez annyira vicces. Annyira szánalmas. 

-Dobd el az üveget! - Úgy üvölt, mint akit nyúznak, pedig még hozzá sem értem. Bántsa a fülem. 

-Inkább te dobd el a fegyvert, amíg fültől fülig át nem vágom a torkát. - Bizonyítani tudjam az elhangzottakat, erősebben nyomom a torkához a halálos eszközt, felsértve az ottani bőrfelületet. 

A fegyvert még mindig rám szegezi, de látom rajta, hogy habozik. Nem fog lelőni, ő egy jó ember, látszik rajta. Kár, hogy a jó emberek kínkeserves halált halnak, míg az olyanok mint én, szadista módon élvezik az egészet. 

-Ne csinálj hülyeséget. - Teszi le végül óvatosan a fegyvert a földre. - Csak magadnak ártasz ezzel, kölyök. 

-Hagyjuk a szentbeszédet. - Forgatom meg a szemem és a fejemmel a sarok felé biccentek. - Oda állsz! - Arckifejezésemet megkeményítem, pengét enyhén végig húzom a vékony bőrön, felkarcolva a nyakát, kiharcolva onnan egy kis piros nedűt. 

-Nyugi! - Emeli fel a kezét és lassan odaáll, ahova én szeretném. Hiába fáj, sőt már kínoz a vágy, mégis elveszem a pengét a nyakától és gyorsan felkapom a fegyvert a földről. 

-Köszi! - Kiabálom oda és kihátrálok az ajtón, majd gyorsan be is zárom magam mögött, nehogy követni tudjanak. 

Nem kell sok idő és már az ajtót ütik, kiabálnak, amitől újra elkap a röhögőgörcs. Szabad vagyok, akár a madár. Vigyorogva megyek el az ajtótól és akár egy szabad őzike, ugrándozni kezdek. 

Egy hét kemény bezártság után, végre szabad vagyok, ez pedig még a szexnél is jobb. Tökéletesen időzítettek ezek az idióták. Ha talán félórával később jöttek volna, én már rég a bolondok házába tartottam volna. 

Izgatottan szedem a lábam, fogalmam sincs hova, csak minél messzebb mehessek innen, és soha többet ne kéljen fehér falak között lennem. Pirosat akarok látni! Kiakarom festeni ezeket a kopár fehér falakat, élénk pirosra! Annál szebb nincs a világon, csak talán az éppen kihunyt élet látványa, az mindig könnyet csal a szemeimbe. Olyan gyönyörűen festői, vérfagyasztó, mégis szomorúan tökéletes.  

Megállok, mégis lépteket hallok mögülem. Két opció is lehetséges. Az első, hogy megőrültem, ami talán elég valószínű...második pedig az, hogy követ valaki. Gondolatra fel áll a nemlétező szőr a hátamon és végig fút a gerincemen az izgalom. Fegyvere erősen markolok rá, nem törődve sérült mancsomra, hisz a feltörő adrenalin miatt, egyáltalán nem érzek semmit. 

Nem fáj, nincsenek érzések, teljesen üres vagyok. 

Megfordulok, fegyvert szegezve az előttem lévőre, de mikor meglátom ki is az, leengedem a kezem. Mosolyom hatalmasra, már fájdalmasra nöl az arcomon, míg szívem talán soha nem dobogok ennyire. 

-V. - Jön közelebb, mosolyt engedve arcára. - Már mindenhol kerestünk téged. 

-MiHyung! - Átkarolom a velem egy magas fiút, de utána gyorsan el is távolodok. - Mit kerestek itt? Mr Wang is itt van? - Tőlem nem megszokott módon kérdezősködök, mivel nagyon érdekel. Tudnom kell, mit tudnak, mit nem. 

-Információt kaptunk az egyik beépített emberünktől, hogy itt tartanak téged fogva. És azt is megtudtuk, hogy Min Yoongi és Jeon Jeongguk is itt tartózkodik. Főnök nem jött velünk, de parancsba kaptuk, hogy a kijelölt személyeket élve kapjuk el és vigyük elé. Jackson halála hatalmas sokként ért mindenkit... 

-Itt van, Gi? - Eltátom a szám döbbenetemben, hiszen ő mit keres itt? Miért van a kórházban? 

-A 112-es szobában van, pont oda igyekeztem, velem tartasz? 

-Persze. - Elmosolyodok és előre engedem, én pedig a háta mögött megyek, de csak egy darabig. Pár lépés után megállok és felemelem a fegyvert, neki szegezve a hátának. - Sajnálom, MiHyung. 

Megáll és értetlenül fordul felém, de mielőtt bármit is felfoghatna a helyzetből, lenyomom a ravaszt. Ahogyan elhangzik a jellegzetes hang, addigra ő már a földön fekszik, hörgő hangokat adva ki magából, míg a vére mossa a padlót, az arcát, és a mellkasát. 

-Semmi baj, sshh! - Csitítva mellé térdelek és fejét az ölembe húzom, miközben puha haját simogatom, míg ő felköhög egy csomó vért, eláztatva engem is. - Mindjárt vége lesz. - Kezemet elveszem hajától és ajkaira, orrára tapasztom. - Mindjárt jobb lesz. 

Szemei hatalmasra tágulnak, míg kezeivel erőtlenül megpróbálja leszedni kezemet a légzőszervei elől. Feje kezdi felvenni a piros színt, ami a levegőhiány okoz. Próbálom megnyugtatni, szép szavakat suttogni neki, míg csendben szorítom a kezeimet a légzőnyílásaihoz. 

Szemei elkezdenek felakadni, kezei teste mellé esnek, arcából kiszáll a szín. Tenyeremen érzem, ahogyan még utoljára megpróbál levegőt venni, majd végül feladva azt, hagyja, hogy elnyelje a halál. Micsoda egy undorító halál....

Kezemet elveszem az arcától és szépen lehunyom a szemét. Leteszem a földre és felállok, undorodva nézve a tetemet. Összevizelte magát....

Kezeimre nézek, amik úsznak a vérétől, az hányingerkeltő nyálától. Elfintorodok, mégis kiszakad belőlem a nevetést. Annyira szánalmas, hogy az már nevetséges. 

Felkapom a földre tett fegyverem, míg a piszkos, véres tenyerem a falnak tapasztom, végig kenve az, miközben elindulok a 112-es szoba felé. Úgy érzem magam, mint a Jancsi és Juliska című mesében lennék és kenyér morzsa helyet, vérnyomokat hagyok magam után. Ahj, úgy ennék valami finom, ropogós kakaós csigát. 

Szobák ajtajait nézve, elég könnyen megtalálom megadott szobát. Bár nem biztos, hogy MiHyung igazat mondott. Mindig is egy hazug, mihaszna faszfej volt, nem is baj, hogy megdöglött. Senki sem fog sírni utána...nem mintha egyikünkért is sírna bárki is. Feláldozható babák vagyunk...

Megállok az ajtó előtt és bekopogok. Várok, van időm, nem kések le semmiről sem. A maffia tagok nem bánthatnak, azt hiszik velük vagyok. A rendőrök pedig elvannak foglalva, így még hatalmas menekülésre se kell számítanom. Jungkook pedig elég vérmes, így biztos pár perc elteltével is élni fog. Időm, akár a tenger. 

-Ki az? - Hallom meg bizonytalan hangját, Ginek, amire elmosolyodok. 

-Kim Taehyung vagyok. - Mutatkozok be teljes nevemen, hisz nemrég tudtam, csak én is meg. A Pszichológus, nagyon sok újat mondott nekem, ezzel együtt a nevemet is tőle tudom. Már nem is utálom annyira. 

-Most barát vagy, vagy ellenség? -Elgondolkodva döntöm neki oldalam a falnak, csak hogy idegesítsem egy kicsit. 

-Barát. 

Az ajtó kinyílik, de nincs időm köszöni neki, mert beránt rajta és visszacsapja a kemény felületet. Meglepve nézek rá, nem értve, mitől fosik ennyire. Simán elmehetne, mert ahogyan látom, nincs rajta sérülés, mondhatni makkegészséges. 

-Kinek a vére van rajtad? - Néz rajtam végig, lassan meghátrálva tőlem. - A rendőröké? 

-Nem, ők élnek. - Közelítem meg, de mellkasomra teszi a kezét, szigorúan nézve a szemeimbe. 

-Tedd le a fegyvert, utána közelebb jöhetsz. 

-Ne már, Gi! Sosem bántanálak téged. 

-Mondod ezt, miután lelőttél. 

-Súrolt a golyó. 

-Akkor is fájt! - Feladva adom a kezébe a fegyvert, majd felemelem a kezeim és lassan körbe fordulok, hogy lássa, más nincs nálam. 

-Nem értem, amúgy miért vagy itt. Egészségesnek tűnsz. - Motyogom és valamiért a pillantásom az ágyra esik. Észre se vettem, hogy fekszik ott valaki. - Vagy csak ide bújtál el? - Lépek közelebb az ágyhoz. 

Megállok és megdörzsölöm a szemeim, mert úgy érzem hallucinálok, pedig nem is vagyok beállva. Még mindig ott van! Közelebb megyek és közelebbről is megnézem az alvó barátomat, akinek nem is itt kéne lennie. Nézegetem, tanulmányozom, majd lassan felé nyújtom a kezem, hogy megtérítsem, de ekkor tarkón csap Gi.

-Előtte mosd meg azt a retkes kezedet. - Morogja akár egy szigorú anyuka. Megforgatom a szemem és gyorsan kezet mosok az ottani mosdóban, míg a látottakat próbálom megemészteni.  

Az nem lehet, hogy életben van. Láttam, ahogyan lelövik, ahogyan elvérez, majd azt is, mikor Jungkook megpróbálja újraéleszteni. A szívénél találták el, azt pedig nem lehet túlélni, így minden bizonnyal képzelődök. Hét napja tiszta vagyok, ez lehet itt a baj. Minél hamarabb anyagoznom kell. 

Visszamegyek és újra megállok előtte, most végre megérintve az arcát. Tényleg itt van...ez nem lehet. Álmodok? Megrázom a fejem, hátha felébredek, de ébren vagyok. Ez a valóság, Jimin pedig él. 

Térdre rogyok, kezei után kapva, amiket arcomhoz emelem, hogy érezhessem teste melegét, annak a jelét, hogy él. Szemeim bekönnyeznek, torkom pedig elszorul, de ez mégis másfajta érzés. Ezek a könnyek, nem a szomorúság miatt potyognak...hanem, mert boldog vagyok. 

Annyi szörnyűség után, most mégis megtörve, de boldogan hullajtom könnyeimet, szorosan fogva barátom kezét. Szívemet melegség járja át, majdnem olyan, mint mikor Jungkook mellett vagyok. 

Akkora egy hülye voltam! Minden az én hibám, miattam fekszik itt Jimin, miattam van veszélyben Jungkook és miattam fogunk meghalni. Menteni akartam a bőröm, mert gyáva voltam, féltem a feltörő érzelmektől. Attól rettegtem, hogy elvesztem magam, pedig ez nem igaz. Most találtam magamra igazán. 

-Jackson is él? - Pillantok szipogva, Gire, de csak a fejét rázza. 

-Sajnálom. -Letörlöm a könnyeim és lassan felállok, elengedve barátom kezét.

-Mr Wang  bosszút akar állni, Jackson miatt. Megakar ölni téged és Jungkook-ot. Te is ismered őt, nem fogja feladni, amíg meg nem kapja azt, amit akar. El kell innen tűnnünk. 

-Akkor segítened kell. Egyedül nem tudom kivinni innen. - Néz Jiminre, sóhajtva túrva hajába. 

-Segítek, de utána meg kell találnom, Gukk-ot. 

Aprót bólint és lehúzza, Chimről a takarót, óvatosan nyúlva alá, majd kapva a karjai közé. Szörnyű látni, mennyire élettelenül hullik barátom karja le, míg feje hátra csuklik. Mint egy élettelen baba. 

Fegyvert átadja nekem és pedig bebiztosítva a helyszínt, megyek ki elsőnek, de tiszta a terep. Gi követ engem, én meg talán még soha nem figyeltem oda semmire sem, mint most. Nem akarom, újra elveszíteni egy szerettemet. Másodjára talán már nem élném túl. 

Gyorsan haladunk lefelé, de Gi megáll egy ajtónál és halkan jelez, hogy nyissam ki az ajtót. Nem értem mit akar, de megteszem. Szétnézek és egy gyógyszer raktárnak tűnő helyiségbe találom magam, ahol minden szar megtalálható. Rengeteg gyógyszer, infúzió, tű, fecskendő. Amíg én ámulok és bámulok, addigra Gi leteszi, Jimint egy hordágyra, ami a szobában van elhelyezve, középre. 

-Gyógyszerekre van szűksége. - Zárja le egyszerűen a magyarázatot és elkap egy táskát, amibe a szükséges dolgokat pakolja. Amíg ő pakol, addig nézelődök a gyógyszerek között, meglátva egy dobozt, amire nyugtató van írva. 

-Ezt fel lehetne szívni fecskendőbe? - Mutatóm, Gi felé a doboz gyógyszert, amire felhúzza egyik szemöldökét. 

-Nem fogok segédkezni a drogfüggőségedben. 

-Nem nekem kell! Te is tudod, hogy Jungkook nem fog önként és danolva velem jönni. Én pedig nem fogok tudni bírni vele, anélkül, hogy kárt ne keljen tennem benne. Ha nem tudom magammal hozni, akkor megfogják ölni. 

-Oké..- Frusztráltan kapja ki a kezemből a bogyókat és már el is kezdi a műveletet. Sok tapasztalata van benne, hisz a drogokat is nagy részben ő készíttette. Nem is tart sokáig, míg el készül. Tűre tesz védőt, nehogy megszúrjam magam, majd a kezembe adja. - Pont annyi, amennyi kell, ahhoz, hogy ne tudjon ellenkezni, de azért magától tudjon menni. 

-Köszi. -Zsebembe teszem a varázsszert, bár nagyon remélem, enélkül is velem tart. 

-Ha gondolod most már mehetsz. Innentől már én is elboldogulok. 

-Biztos?

-Menj már, mielőtt meghal a szerelmed. - Vigyorodik el, amire felnevetek és hitetlenkedve megrázom a fejem. 

-Vigyázz magadra és Chimre is. - Oda megyek az említetthez és adok egy búcsú puszit a homlokára. 

-Gyere a lakásomhoz. 

-Oké. - Fegyvert a kezébe adom és mielőtt elkezdene veszekedni velem, gyorsan elhagyom a szobát. 

Végig szaladok a folyosón, egészen a bejáratig, követve a lövöldözés hangját. Megbújok az egyik sarokban, óvatosan nézve ki mögüle, nehogy bekapja egy golyót. Látok pár rendőrt, ami nem valami sok, alig vannak hárman. Maffia tagok azért sokkal többen vannak és fegyverük se kevés. Nem is értem miért halcolnak még velük, hisz ez a helyzet már halálra van ítélve. A zsaruknak esélyük sincsen. 

Odébb nézve, meglátom Jungkook-ot. Pontosan céloz és lő, pont oda, ahova kell, ez pedig valami oknál fogva, még dögösebbé teszi. Imádom a mostani tekintetét, akár egy gyilkosnak. Tetszik, belül mégis rossz ezt látni, mert ő nem ilyen. Jó rendőr, aki védelmezi az ártatlanokat, most mégis fiatal bűnözőket öl, ez pedig annyira szívszorító. 

Hatalmasat nyelek, mivel fogalmam sincs, hogyan kéne közelebb mennem hozzá. Se fegyverem, se golyó álló mellényem. Ha innen kilépek, szitává lőnek. Mi a faszt csináljak? 

Gondolkodok, mikor eszembe jut valami. Ők az én társaim, ezt pedig az én hasznomra tudnom fordítani. El is kiabálom magam, amire még a lövöldözés is alább hagy és mindenki rám összpontosít. Integetek a társaimnak és odakiabálom, hogy fedezzenek, amit meg is tesznek. 

Így már gyerek játék átfutni, Jungkookhoz, bár ő ennek annyira nem örül, ahogyan én. Ahogy elé érek, rögtön rám fogja a fegyverét, fenyegetően nézve rám. 

-Hogyan szabadultál ki? - Kiabálja mérgesen, majd látom a véres ruhámra pillant. - Te féreg! 

-Félreérted! - Mondom gyorsan és felemelem a kezeimet. - Élnek, esküszöm élnek! 

-Hazudsz te kis rohadék! - Kibiztosítsa a fegyvert, nekem pedig leszakad a pofám. Most komolyan képes lenne lelőni, pár nyomorék rendőr miatt? 

Más választást nem adott, így elé lépve elkapom a csuklóját, amiben a fegyver is van, majd neki baszom a falnak. Másik kezemmel kikapom az injekciót és gyorsan lepattintom róla a védőt, majd bele is vágom a combjába. 

Elég gyorsan reagál, mert a szabad kezével támadni készül, de könnyű szerrel kivédem. Kirántom belőle a tűt, ezzel együtt elcsapom a felém közelítő kezét. Nem adja fel, mert újra megakar ütni. Kicsavarom a kezéből a fegyvert, majd kirúgom az egyik lábát és a földre nyomom. Hasra fekszik, így beletérdelek a gerincébe, kezemmel hátra szorítom az övét, teljesen mozgásképtelené téve egy pillanat alatt. 

-Szállj le rólam! - Kiabálja, őrülten mocorogva alattam, de elég stabilan fogom, ahhoz, hogy ne tudjon még véletlenül se lelökni magáról. Nálam senki se jobb, ha az önvédelemről van szó. 

-Nyugodj már meg! Azért vagyok itt, hogy segítsek neked! Mr Wang azt hiszi te ölted meg a fiát, ezért leakar vadászni. - Magyarázom hangosan, mégis visszafogottan, nehogy meghallják a régi társaim. 

-Hazudsz! - Mocorog tovább, ezért muszáj vagyok jobban hátra szorítani a karját, ha azt akarom, abbahagyja a hülye szabadulási kísérleteit. - Kitöröd a karom! - Sziszegi fájdalmasan és hiába fájdul meg a szívem, mégsem engedek a szorításon.

-Velem kell jönnöd. Yoongiék már biztosan kijutottak, így nekünk is muszáj sietnünk, mielőtt teljesen körbeveszik az egész helyet. 

-Nem megyek veled sehová sem! 

-Inkább meghalnál?! 

-Inkább, minthogy veled menjek. - Mondja durván, amitől a pici szívem majd megszakad. Még a szemeim is könnybe lábadnak, ha arra gondolok, mennyire is gyűlölhet engem jelenleg. Pedig én annyira szeretem őt. 

Nem szólok semmit, csak várok, hogy hasson a nyugtató, ami nem sokára meg is történik. Nem mozog már annyit, végtagjai kezdenek elkocsonyásodni. El is engedem a karját, jól meg simogatva utána, hogy minden fájdalmát elmulasztassam. Leszállok róla és felállok, kezét megfogva őt is felhúzom. 

Utolsó erejéből felém lendíti a kezét, de olyan lassan, annyira gyengén, hogy ellöknöm se kell magamtól, mivel egyáltalán nem fáj, ahogyan keze a mellkasomhoz ér.  Elmosolyodva támasztom neki a hátát a falnak, majd kinézek a fedezék mögül, mivel túlságosan is nagy a csend. Elmentek? Üres a folyosó, így minden bizonnyal elmentek erősítésért. 

-Utállak. - Sziszegi kicsit kancsítva, amire felkuncogok. Kezeimet feje mellé teszem, beszorítva a falhoz. 

-Azt utálod, hogy szeretsz engem. - Lehelem ajkaira, mielőtt összeforrasztanám enyéimmel, beleadva minden iránta érzet szeretetemet.