Jungkook pov.

Kihúzzák a testet, abból a tepsi szerű szarból, majd lassan lehúzzák róla a hullazsákot. Végig nézek a hullán, szürke bőrén, kék száján. Még soha nem éreztem, ekkora boldogságot egy halott láttán. 

Jackson meghalt, ami egyszerre önt el boldogság és méreg. Nekem kellett volna megölnöm őt! Taehyung olyan gyorsan végzett vele, hogy talán észre se vette, már halott volt. Szenvedni kellett volna, könyörögnie azért, hogy végre elvehessem az életét. 

-Ő az. - Lépek el a hullájától, legszívesebben leköpném, de akkor piszkos lenne a nyálam. 

-Rendben, köszönöm, hogy megnézted. - Mosolyog rám, Hoseok, majd int az ottani dolgozónak, aki visszatolja a hullát a helyére. - Örülök, hogy végül sikerült lezárni ezt az ügyet. 

-Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várnod. - Sóhajtok, beletúrva a hajamba. Már egy hét is eltelt az esett óta, de nem voltam képes hamarabb eljönni ide. 

Azóta Taehyung-ot se láttam. Tudom, hogy még a kórházban van, de ma este átszállítsák őt egy szigorúan őrzőt börtönbe. Sajnálom őt, hiszen szerelmes vagyok belé, ez pedig nem olyan dolog, ami hamar elmúlik. Szeretnék érte tenni valamit, de nem tehetem. Ő egy gyilkos, ez pedig soha nem változik. 

Elhagyjuk a hullaházat és a saját kocsinkhoz megyünk. A véleményem a felmondásomon semmi sem változott. A főnöknek is odaadtam már a papírt, leadtam a jelvényem és a fegyverem. Nem akarok többet, Szöulba tartózkodni, elég volt ennyi kaland. Hazamegyek a szüleimhez, rég láttam őket, ott pedig majd megpróbálok egy másik melót keresni. 

-Haza dobjalak? - Hoseok olyan menően néz rám, mintha egy randi után akarna elcsábítani, amitől el is röhögöm magam. 

-Nem kell, még elszeretnék menni a kórházba, megakarom látogatni Yoongit. 

A fiú nagyon sok időt tölt ott, és elég hasznos az dolgozóknak. Sokat segít a nővéreknek, még az orvosaknak is tudd valami újat mondani, vagy mutatni. Hatalmas tehetsége van a srácnak, ügyesen bánik a kötszerrel, fertőtlenítővel és még a szikével is. Remek orvos lehetett  volna belőle, ha nem így alakul az élete. 

-Nem akarok okoskodni, de róla nem kéne szólnunk? Végülis ő is, Jackson egyik embere, neki is a sitten kellene lennie. -Hoseok szavaira megforgatom a szemeimet és elfoglalom az anyósülést. Ő is beül mellém, de még mindig kérdően pillant rám.

-Nem árt a légynek sem.

-De ő is gyilkolt. 

-Már nem teszi.  -Vágom rá dühösen, mert már elegem van a sok vitából, ami köztünk folyt mostanában. Folyton, Yoongival idegesít, pedig tényleg nem csinál semmit sem. Szegény elvesztette a barátait, nincs családja, magára van utalva. 

-Jó, rendben, befejeztem. - Sóhajtva elindítsa az autót és elindul a kórház felé. - Taehyungról is beszélnünk kéne. - Pillant rám egy rövid időre, majd gyorsan vissza az útra. 

Semmi kedvem nincs beszélni, Taehyungról, sőt próbáltam eddig kerülni a témát is. Egy hét alatt nem érdeklődtem felőle, ha pedig beszélni akartak volna velem róla, inkább elrohantam. Nem mondom azt, hogy nem vagyok kíváncsi mi lehet vele, de nem szeretnék tudni róla. Nem akarom többet látni, se beszélni vele. Elakarom felejteni minél hamarabb. 

-Nincs miről beszélnünk, már nem vagyok rendőr. - Nézek ki inkább az ablak üvegén, de ő nem adja fel olyan könnyen, miért is adná? Az nem az ő stílusa. 

-Attól függetlenül, hogy felmondtál, még tart az ügy. Nincs meg az összes gyerek, Jungkook. - Megáll a pirosnál és felém fordul, komolyságot csempészve a tekintetébe. - Kérdeztem, Yoongit, hátha ő tud valamit róluk, de ő azt mondta, csak Taehyung tudhassa, mivel ő volt Jackson jobb keze. Őt is megkérdeztem, de semmit sem mondott, sőt! Egy hangot nem adott ki, míg én a pofámat járattam neki. Hiába próbáltam hatni a lelkére, nem használt, nem akar segíteni megtalálni a gyerekeket. Most pedig hallottam, hogy tegnap járt nála egy pszichologikus. Nem mondott semmi konkrétat, de minden bizonnyal börtön helyett, elmegyógyintézetbe fog kerülni. 

-Miért? Taehyung nem bolond...

-De rohadt sunyi! - Indul el újra, mikor zöldet kap. - Tudja, hogy a börtönbe nem élné túl sokáig, épp ezért akar a bolondokházába kerülni. Ott több mozgása lenne és kapna is gyógyszer, aminek egy drogfüggő nagyon is örülne. Tennünk kell valamit! Délután már elszállítsák a kórházból, utána már nem lesz több esélyünk megtudni, hol vannak a gyerekek. 

-Sajnálom a gyerekeket és szülőket is...de ez már nem az én problémám. 

Az út további része csendben telik, mivel én sem mondok már semmit, ahogyan ő sem. Nem aggódok túlságosan, mivel Hoseok nagyon jó rendőr, megfogja találni az elveszett kölyköket és haza fogja vinni a szüleiknek. Jackson már nincs az útban, maffia pedig lecsendesedett, nem lehet fellőjük hallani semmit sem. 

-Néha azért hívlak. - Ölel meg Hoseok, mikor megérkezünk a kórházhoz és kiszálltunk az autóból. - Majd átmegyek látogatóba. 

-Várni foglak. - Mosolyogva engedem el és végleg elköszönve tőle, bemegyek az épületbe. 

Felmegyek a harmadikra, ahol az intenzív osztály van. Nagy a csend, nővérek is halkan dolgoznak, minden annyira nyugodt itt. Megállok a 112-es számú szoba előtt és bekopogok. Nem kell sokat várnom, alig pár percet, mert már nyílik is az ajtó. 

Yoongi elmosolyodik látványomra és félreáll az útból, némán beinvitálva a szobába. Az első ami megüti a fülem a gépek halk, szabályos pityegése. Yoongi behajtsa az ajtót és leül az ágy melletti székre, megfogva az ott fekvő kezét. 

-Látom, levették a lélegeztető gépről. - Végignézek a sápadt arcán, ami mégis nyugodtságot mutat, mintha csak aludna. Szája résnyire nyitva van, egyenletesen engedve ki közülük a levegőt, aminek nagyon örülök. 

-Végre magától is veszi a levegőt.  - Mosolyog, erősebben szorítva meg a szőkeség kezét, mégis vigyázz nehogy véletlenül is ártson neki. - De még sajnos azóta se ébredt fel. Az orvos nem tudja megállapítani, mikor fog felébredni. Lehet örökre komában lesz...

-Jimin erős fiú, hamar felépül, utána pedig fel is ébred. - Nyugtatom, komolyan gondolva minden elhangzott mondatom. Jiminél erősebb embert, nem ismerek. 

Rossz helyre kapta a golyót. Szíve felé, mégis megkarcolva azt, így belsővérzése volt, majd szívleállása. Ha egy kicsit is később érek oda, talán már nem lehetett volna megmenteni. 

Az a nap kész pokol volt. 

Miközben, Jimin próbáltam újraéleszteni, Taehyung fájdalmas ordításaitól, széthasadt az én szívem is. Sírt, kiabált, majd egy idő után csend lett. Mereven ült a földön, szemei üvegesek voltak, könnyei végig mosták az arcát. Sokkot kapott. 

Jiminnek újra verni kezdett a szíve. Gyorsan hívtam a mentőket, a rendőrséget, mindenkit, akinek csak megvolt a száma. Bepánikoltam. Jimin egyre jobban vérzett, szíve pedig gyengén vert, pár ütemet ki is hagyva, majd végül újra megállt.  

Istennek imádkoztam, mikor végre megérkeztek a mentősök és átvették tőlem az újraélesztést. Rögtön oxigén maszkot raktak rá, sebét elszorították, majd hordágyra rakták. Úgy hallottam, míg oda nem értek a kórházba, kétszer is megállt a szíve. 

Teljesen lesokkolva, fáradtan mentem a földön ülő fiúhoz, kezemet a vállaira tettem és rázni kezdtem, de mintha nem is lett volna köztünk. Nem volt magánál, szemei mégis üvegesen ragyogtak, akár egy élettelen hullának. Könnyei igazak voltak, nem volt bennük semmi színészkedés. Szomorú volt és gyászolt. Megölte, Jackson....miattam. 

-Hallottam, felmondtál. - Gondolataimból, Yoongi szakít ki. 

-Igen, elég volt ennyi élményből. -Vonok vállat és leülök mellette lévő székre. - Te pedig segítesz az itt dolgozóknak? 

-Jobb dolgom nincs, amúgy is 0-24-ben itt vagyok. Segítek nekik, mert ők is sokat segítenek, Jiminek. Mondjuk sok dolguk nincs vele, mert én szoktam általában intézni, ők csak a gyógyszereket adják be neki. 

-Miért te csinálod? 

-Mert ők sietnek, így néha úgy dobálják az embereket, mint egy darab hulladékot. Nem csinálják annyira alaposan, ahogyan én szeretném, ezért Jimint én intézem. Megágyazok neki, megfürdetem, átöltöztettem, megmosom a fogait, levágom a körmét. Olyan vagyok mint egy, kibaszott házi gondozó. - Nevet fel kínosan, pedig ez elég szép dolog tőle. Nem mindenki tenné meg a barátjáért, főleg, hogy ők mennyire is utálatosan viselkedtek egymással.  

-Szép tőled. 

-Mi van, Taehyung-al? 

-Nem tudom. - Rázom meg a fejem és órámra nézek. - Mennem kell, lassan késő lesz, nekem pedig még össze kell csomagolnom. 

-Látogasd meg, őt. 

-Miért tenném ezt? Nincs mit mondanom neki. 

-De lehet, neki van. Ma szállítsák el...mindenki érdemmel egy utolsó kívánságot. 

Sóhajtva borzolom össze a hajam, majd beadom a derekam, így elköszönve elindulok az ő szobájához. Csak elköszönök tőle az ajtónál, amúgy sem mehetek be hozzá, már nem dolgozok rendőrként. 

Gyomor görcsöm van, szájízem se valami jó, most hogy itt állok az ajtaja előtt. Két rendőr vigyázza azt, nehogy bárki is bemehessen oda. Úgy csinálnak, mintha egy rettenetes fenevad lenne oda bezárva, pedig nem az. Jelen pillanatban, jobban hasonlít egy sérült gyerekre, mint egy szörnyetegre. 

-Mit szeretnél, Jeon? - Von kérdőre az egyik volt kollégám. Szememet forgatva állok meg előtte és az ajtóra mutatok. 

-Beszélni akarok vele. 

-Nem szólalt meg, mióta itt van, nem hiszem, hogy hatalmas beszélgetésben lesz részed. 

Nem foglalkozva vele kopogtatok párat az ajtóra, hogy rám figyeljen, majd kicsit megemelem a hangom, hogy jól hallhasson. 

-Jungkook vagyok. Csak azért jöttem, mer-. - Nem tudom befejezni a mondani valóm, mert hirtelen hatalmas ütés éri az ajtót. Összerezzenek és még hátrébb is megyek. 

-Itt vannak. - Hallom meg hangját, amit már oly rég nem hallhattam, így most melegséget érzek mellkasomba. Elmondani nem tudom, mennyire is hiányzott nekem. - Hallod? Itt vannak. - Mondja már sokkal hangosabban, kibillentve az álmodozásból. 

-Kik vannak itt? - Értetlenül lépek vissza az ajtóhoz, ebben a pillanatban újabb ütés éri a kemény felületet. Hirtelen megfagy bennem az ütő, mikor meghallom élénk, már őrültnek mondható nevetését. A hideg kiráz miatta, hisz még soha nem hallottam, ő így nevetni. Teljesen elment az esze. 

-Néz ki az ablakból, ami a bejáratra esik, utána megtudod. - Vészjósló és rémisztő kijelentésére, társaimra nézek, majd nyelek egy nagyot. 

-Senkit se engedjetek be, se pedig ki! - Parancsolok rájuk, majd otthagyom őket, hogy vissza siessek, Yoongiék szobájához, mert az az ablak, a bejárathoz mutat. 

Se szó, se beszéd nélkül rontok be hozzájuk, majd szaladok az ablakhoz, hogy lássam miről is beszél, Taehyung. Eláll a lélegzetem, mikor egy fekete furgont látok meg, amiből csak úgy folynak ki az emberek. Hatalmasat nyelek és eljövök az ablaktól, mielőtt fejbe lőnének.  

-Mi történik, Jeon? - Áll fel hirtelen, Yoongi, de mielőtt az ablakhoz menne, elkapom a karját. 

-Itt vannak a társaid. - Húzom el onnan, nehogy megsérüljön. Aggódva néz rám, majd Jiminre.

-Most mi lesz? Nem mehetünk el! - Elkezd körbe-körbe rohangálni a szobába. - Jimint nem tudom elvinni innen! Gyógyszerekre van szüksége, nem lehet mozgatni, felszakadnának a varratok. 

-Nyugi, megoldom, csak maradj itt! Az ajtót torlaszold el és ne engedj be senkit. - Bizonytalanul bólint, de mielőtt bármi mást mondana kimegyek a szobából. 

Az épületben lévő rendőröknek jelzem, hogy baj van, majd előveszem a telefonomat. Hoseok-ot hívom, hogy hívjon erősítést, jöjjön ide és csináljon valamit, mert ha behatolnak a kórházba, sokan megfognak halni. A betegek, hozzátartozok és még az itt dolgozok élete is veszélyben van. 

-Hoseok, már a bejáratnál vannak. - Kiabálom bele a telefonva, miközben elveszek egy fegyvert az egyik rendőr társamtól. - Mikor értek ide? -Felállunk egy pozícióba, fegyvert az ajtónak szegezve, várva a vendégeinket. 

-Öt perc és ott vagyunk. - Hallom, ahogyan kapkodva liheg bele a telefonba. Frusztráltan kinyomom a telefont és elteszem, minden figyelmemet az ajtónak szentelve.

-Bárki is jön be rajta, tűzet nyitunk. - Adom ki a parancsot, magabiztosan tartva a fegyvert. - Nem hagyunk túlélőket. 

Utolsó mondatom után, nyílik az ajtó és elszabadul a pokol. Nem szórakozok tovább, életveszélyes sebeket hagyok rajtuk. Elegem van ebből az egészből, én csak kiakartam lépni, normális és nyugodtabb életet akartam élni. Ők ezt elvették tőlem, így minden dühömet megtapasztalhassák. 

Ha bele is döglök, akkor sem fogom hagyni, hogy ezt megússzák.