Taehyung pov.

Apró lábaimat gyorsan szedem, míg kezemben szorongatom, Nyuszi mancsát. Apa azt mondta látni akar, így nem várathatom meg! Egy szuper hős, sosem késik, mindig ott van, ha hívják.

Nyuszit a levegőbe lengetve,  repülős hangot adok ki, míg körbe-körbe futok a folyosón, majd hirtelen megállva, fedezékbe bújok. 

-Nyuszi! Lőnek ránk! - Jajgatok fel, míg az egyik kezemmel fejemet védem, másikkal, Nyuszit fogom, nehogy vérengzést indítson itt helyben. - Ne csináld, túl veszélyes. - Próbálom lebeszélni, legalábbis visszafogni, de túl erős. Kiugrik apró ujjaim közül és az ellenségek elé veti magát, bátran felvéve velük a harcot. 

A fal mögött bujkálok, fejemet védve, nehogy eltaláljon egy véletlen arra kerülő golyó. Egy idő után felpattanok, mivel már eléggé zsibbadni kezdett a lábam guggolás közben. Odaszaladok, Nyuszihoz és felkapom a földről, majd jól megölelgetem. Az én hősöm!  

-Mi a fenét csinálsz még itt? Apa már vagy húsz perce vár rád! - Összerezzenek a hirtelen jött hangra, amitől gyorsan felé is fordulok. Bátyó csípőre rakott kézzel néz rám, akár egy szigorú szülő. 

-Nem én tehetek róla! Megtámadtak minket. - Magyarázkodok, össze-vissza mutogatva a kezeimmel, teljesen beleélve magam az egészbe. 

-Öcsi...menj apához. - Jackson nagy sóhajjal kiveszi a kezemből, Nyuszit, amit nem akarok olyan könnyen hagyni, ő az egyetlen barátom! Elkezdek ugrálni, hátha elérem, de ő túl magas, én pedig túl pici vagyok. Elrabolta tőlem...- Visszakapod, mikor végzel. Apa amúgy se szereti, ha ez nálad van. 

Bátyónak igaza van. Múltkor is letépte, Nyuszi lábát....szegénykém azóta is, csak sántítva tudd menni. Apa túlságosan is szigorú és néha elég ijesztő, de szeretem őt. Még akkor is szeretem, ha néha bánt. Nyuszi nem szereti őt, fél tőle mióta letépte a lábát. 

-Szobámba viszed? 

-Igen, ne aggódj. - Simogassa meg a fejem, amire elmosolyodok. 

-A párna alá tedd, mert fél a sötétben, de ott biztonságban érzi magát. -Magyarázom komolyan, mert nem akarom, hogy Nyuszi ekkora háború után, stresszeljen a sötét miatt. 

-Jó, csak menj már! - Lök meg gyengéden, de én aggódva nézek vissza rá. - Minden rendben lesz. 

Miért hajtogassa ezt mindenki? 

Bemegyek apához, persze előtte kopogok, mivel nem szereti ha valaki váratlanul érkezik. Fontos neki az illem. Mikor beenged gyors léptekkel szaladok elé, karjaimat kitárva, hogy kaphassak egy nagy ölelést, de mikor meglátom mérges szemeit, megállok. Utálja a késést...

-Örülök, hogy ideértél végre, nem kellett rád várni még egy napot. - Lesütöm szemeim. - Mindegy is. - Legyint a kezével, majd közelebb jön hozzám és lehajol hozzám. Kapva az alkalmon átkarolom és megölelem. Oly rég nem láttam már. - Holnap töltöd a tizenkettőt. 

-Igen! - Engedem el, izgatottan ugrándozva egy helyben. - Nagy fiú leszek! 

-Holnap elmész. - Jelenti ki hirtelen, amitől abbahagyom az ugrálást, és értetlenül pislogok párat. Hova megyek? - Egyszer már meséltem neked, hogy mikor betöltöd ezt a kort, akkor elfogsz utazni egy másik helyre. Egy nagyobb intézetbe, ahol veled egykorú gyerekek vannak. Ott fogsz tanulni és sokat gyakorolni, hogy egyszer hasznos emberre legyél a maffiának. Lőni már tudsz, így ennyivel előrébb vagy a többi gyerektől, de attól függetlenül sokat kell még tanulnod. Mikor odaérsz, Jackson elfog vinni a lakrészedre, majd a többi gyerekhez visz, ahol társat kéne választani, de te nem fogsz. 

-Miért? - Értetlenül rázom meg a fejem, mivel nem is értek semmit. Mintha nem is az én nyelvemen beszélni, hanem valahogyan máshogy. Csak annyit értek, hogy végre lesznek ott velem egykorú gyerekek! 

-Mert nem szabad. Téged kell, hogy kiválasszanak, de ha ez nem is történt meg, ha nem válasz senki még az sem baj. Legalább nem húzna le senki sem, hisz egyedül többet érsz, mint egy idegesítő társsal. 

Apa még mond már dolgot, de abból sem értek nagyon semmit, csak hallgatom és próbálom megemészteni ezt az egészet. Olyan gyorsan történik minden, hogy felfogni nincs alkalmam, mert már, Nyuszit ölelgetve állok a gyerek tömeg közepén. Mindenki sír, könyörög, a szüleiket hívogassák. Fegyveresek állnak körülöttünk és fogják ránk a fegyvereiket, míg az idő telik. 

Társat kell választani, amíg a meg adott idő le nem telik. 

Nyuszit szorítva magamhoz, izgatottan leskelődök, csendben várakozva, hogy valaki talán megkér társának. Várok és várok....de mindenki csak kikerül, mintha rühes lennék. Fura szemekkel néznek rám, csak azért mert én nem sírok ahogyan ők, sőt inkább mosolygok. 

Egész életemben egy apró szobában voltam bezárva, ahonnan elég ritkán juthattam ki, akkor is csak gyakorolni. Nyuszi volt az egyetlen barátom, aki mindig velem volt. Jackson is néha meglátogatott és éjszakánként mesélt nekem mesét, betakart. De ez nem volt elég. 

-Mostantól társak vagyunk. - Hallok meg egy gyenge hangot, amire vigyorogva fordulok oda. Egy fekete hajú, kissé alacsony fiú áll velem szembe, meggyötört arccal, piszkosan, kezein tele sebekkel. Szemei üvegesen csillognak, annyira fáradtan...- Mi a neved? 

-Nincs nevem. - Sütöm le szemeim, kicsit szomorkásan, de mikor eszembe jut barátom, felemelem, hogy jól lássa. -Ő a barátom, Nyuszi! 

-Aha. - Tolja el magától a plüssöm, míg megfogja az egyik kezem. - Mostantól a neved V! Az én nevem pedig Jimin, Park Jimin. - Mutat magára és elkezd szépen lassan a helyiség legszélére húzni, ahol a többi gyerek is van. 

-Az túl hosszú! Hívhatlak inkább, Chimnek? - Csillannak fel a szemeim, de ő nem olyan lelkes mint én, mert megvonja a vállait. 

-Én tőlem, Harry Potternek is hívhatsz, csak üljünk le....fáradt vagyok. 

Leülünk a falmentén, onnan figyelve, ahogyan a többi kölyök próbál társat tálalni magának. Az idő vészesen fogy....majd csak el is fogy. Figyelmeztetés nélkül indítanak tűzet. Aki a terem közepén maradt, az most mind egybe olvad a padlóval. 

Elfintorodva nézem a véres pacákat, eltakarva, Nyuszi szemeit, nehogy olyat lásson, amit nem lenne szabad. Előrébb lép egy férfi, lassan végig mérve az összes életben maradt gyereket, míg a szabályokat sorakoztassa fel. 

-Első szabály: Nem szabad sírni. Második: Ne próbálkozz szökéssel, úgy sem fog sikerülni. Harmadik: Mindig fogadj szót, sosem feleselj, mert az is büntetést jelent. 

Mondja tovább és tovább ki se fogyva a sok törvényből, amiket beiktatnak. Miközben beszél a férfi, végig sétál előttünk, de mikor elém ér megáll. Nem tudom mit szeretne, így hatalmas mosolyt dobok felé, de ő fintorogva előrébb lép és kitépi, Nyuszit a kezemből. 

-Az az enyém! - Hisztérikusan pattanok fel a földről és már kapnék is a barátom után, de Chim visszaránt maga mellé. Fejét rázza, csöndben jelezve, hogy ez nem jó ötlet. 

-Jobb lesz, ha felnősz kölök, ne te akarj elsőnek megdögleni. 

Letépi, Nyuszi fejét és hozzám vágja. Gyorsan felveszem a földről és  próbálom vissza rakni a fejét, de nem megy.

Nyuszi meghalt....

Szemeim könnyeseké válnak és halkan felszipogok, míg magamhoz ölelem, halott barátom. Elkezdek sírni, majd zokogni, amire újra visszafordul, a gonosz bácsi. 

-Ne sírj. - Suttogja, Chim, míg magához fordít és az arcomról kezdi törölgetni a könnyeket. - Nem szabad sírnod. 

-De meghalt. - Zokogok továbbra is, felé mutatva döglött plüsst, amire felsóhajt és elveszi tőlem.

-Ha ennek vége, esküszöm megvarrom neked, csak kérlek, hadd abba a sírást! - Bólintok egyet és megtörlöm az arcom, ezzel el is hallgatva. Nem is látszik, hogy egyáltalán sírtam volna. Apa se szerette sose, mikor sírok, mert olyankor sokszor bántott, így megtanultam kezelni, elfojtani. 

Bárcsak itt lenne velem apa vagy a bátyó....

-Taehyung! 

Laposakat pislogva nézek, Jungkookra, aki a vállaimat fogva rázogat. Lassan körbe vezetem a tekintetem a helyiségen, ahol most elég sok rendőr van. Jimin már nincs ott, ahol utoljára láttam. Csak egy véres paca jelöli, hol is feküdt, kitudja mennyi ideig. Jackson felé is elpillantok, de ugyan ez fogad...

Még mindig a földön ülök, mégis olyan érzésem van, mintha az előbb álmodtam volna, mégis ébren voltam. Sokkot kaptam volna? Meglehet, sőt valószínű. Visszanézek, Jungkookra, aki engem méreget, mintha nem tudná eldönteni, hogy már magamnál vagyok-e vagy sem. 

-Ide figyelj. - Tapassza mindkét tenyerét az arcomra, magára vonva a figyelmem. - Kórházba fognak vinni téged. - Értetlenül vonom össze a szemöldököm. Miért kell mennem a kórházba? 

Végig nézek magamon és csak akkor tűnik fel, hogy vérzik a karom. Teljesen lefolyt már az alkaromra, egészen az ujjaimig, sőt már a padlón is az folyik. Pedig egyáltalán nem fáj, nem is érzem. 

Összeszorul a szívem, mikor eszembe jut, Jimin. Szemeim újra könnyesednek, ajkaim megremegnek, ahogyan végig megy rajtam az a szörnyű érzés. Bárcsak elmúlna, nem fájna ennyire. 

-Taehyung! - Szólít újra, már a vállaimat fogva fordítva magához. - Menned kell, most! - Lassan feláll és hátrébb sétál. Próbálok utána kapni, elérni és visszahúzni magam mellé, de olyan gyorsan történik. Mire felakarnék állni, már két férfi fogja a karom és állít talpra. 

-Sajnálom! Kérlek, ne hagyd, hogy elvigyenek! - Kiabálom kétségbeesetten, már sírva, miközben a két férfi karjai között vergődök. Jungkook továbbra is engem néz, de nem jön oda hozzám, nem akar segíteni nekem. 

-Te döntöttél így. - Ejti ki ajkai közül halkan a szavakat, majd lassan eltűnik a szemeim elől. 

A két pasas kivonszol az épületből, attól független is, hogy vergődök, rugdosok és még harapok is. Nem akarok kórházba kerülni, nem akarok odamenni. Inkább zárjanak be,  de ne vigyenek egy olyan helyre, ami túlságosan is nyílt. 

Ha apa megtudja, hogy Jackson halott, itt mészárlás fog történik, én pedig nem akarok részt venni benne. 

Tiszta sárosan szaladok végig a folyosón, nevetve keresve, Chimt. Egyszer sikeresen neki is megyek, Ginek, akit jól össze is kennek, de mivel gyorsan futok, nem érhet utol. Még szerencse, hogy utál sportolni. 

-Chim! - Kiabálom el magam, mikor végre megtalálom. Gyorsan kézen fogom és már szaladok is visszafelé, oda ahonnan jöttem. 

Kérdezősködik, de nem válaszolok, meglepetésnek tartogatom, hisz az ember nem minden évben tizennégy. Egészen ki az udvarra viszem, ahol szakad az eső, emiatt kicsit harcolnom kell vele, de végül a kerítésig rángatom. 

Megvan tiltva, hogy elhagyjuk az épületet, de ha nem veszik észre, akkor nem lehet belőle gond, igaz? A frissen kiásott lyukhoz viszem, ahol a kerítés alatt helyezkedik el. Mielőtt még kérdezősködne gyorsan átkúszok. Kis noszogatás után, követi a példám, így ő is csupa sár lesz. 

Újra megfogom a kezét és végig szaladok vele a járnád, minél hamarabb messzebb kell jutnunk innen, nehogy az örök kiszúrjanak. Ahogyan kitér a látókörből az intézet, Chim kacagva, felszabadultan szalad mellettem. Szerintem még soha nem láttam, ilyen boldognak. 

Elérünk egy játszótérhez, ahol megállunk, kicsit piheni mivel eléggé kifáradtam. A zsebemből előveszek egy maréknyi aprót, amit még lenyúltam az öröktől és Chim felé mutatom. 

-Ezért kifogunk kapni. - Szólal meg nevetve, míg megszámolja a zsákmányt. - Veszünk édességet? - Huncutul emeli meg a szemöldökét, el is indulva egy bolt felé. 

Izgatottan követem, hisz az intézménybe nem adnak nekünk semmi édességet, apa se adott nekem soha. Talán még, Jackson csempézett be nekem egy nyalókát, de az is már ezer éve történt. 

Megvesszük a nyalánkságot és vissza megyünk a játszóra, felmászva az ottani mászókára, aminek van egy tetője. Ott szépen leülünk és már tömjük is magunkba a fincsi cukorkákat. 

-Tényleg megcsókolt, Gi? - Kérdezem teli szájjal, mivel ezt már nagyon rég megakartam tőle kérdezni. Felcsattanva szedi ki ajkai közül a nyalókát, morogva az orra alatt egy sort. 

-Elvette az első csókom az az állat! Te ezt soha nem hagyd, oké? Az a tiéd, nem veheti el tőled senki engedély nélkül. - Mérgesen fújtat, szigorúan rázva meg a nyalókát, amire csak bólintok. 

Nem értem a lényegét, de ha ő ezt kéri, akkor megteszem. Lehajtom a fejem és kibontok egy újabb cukrot, de mielőtt számba tehetném, meglepő dolog történik. Chim előre hajolva, száját az enyémnek nyomja. 

Nem tart sokáig, gyorsan elhajol, de ajkaim ezek után bizseregni kezdenek. Cukorka íze volt. 

-Mondtam, hogy ne enged! - Kacéran visszateszi a szájába a nyalókáját, míg én hisztizve ütök a térdére. 

-Nem voltam felkészülve! - Szeretek játszani, ahogyan nyerni is, így rosszul érint a veszteség. 

-Újra megpróbáljuk? - Beszél teli szájjal, nyammogva az édességen. Határozottan bólintok és gyorsan a szám elé teszem a kezeim, felkészülve a támadására. 

Elmosolyodva kiszedi a szájából a finomságot, míg feltérdelve, kezeit a combomra teszi, megtámaszkodva azokon. Szabad kezével lassan elveszi a kezeim, amit nem tudom miért, de hagyok. Talán kíváncsiság miatt teszem. 

Automatikusan lehunyom a szemeim, úgy várva őt, nem sokára meg is kapom. Cukor ízű ajkai enyéimhez érnek, de most nem hajol el rögtön, mint az előbb, inkább mozgatni kezdi őket. Nem nagyon tudom mit kéne tennem, így követem őt. Egy idő után, elég jó érzés lesz...

Gyomrom bukfencezik egyet, míg a szívem gyorsabban kezd el verni. Attól függetlenül, hogy az előbb majdnem megfagytam a vizes ruhák miatt, most mégis melegem lesz. Égnek az ajkaim, a combjaim ott, ahol érint a kezével. Örökre tudnám ezt csinálni.

Sajnos elhajol, majd a tátva maradt ajkaim közé dugja a nyalókáját. Mosolya önelégült, mégis magabiztos, ahogyan végig néz rajtam. Ezt az énjét nem ismerem. 

-Ne feledd. Ne enged senkinek se, hogy megcsókoljon. Senki sem teheti meg...csak is én. 

Értetlenül nézek rá, mégis bólintok egyet, beleegyezve mindenbe, amit csak szeretne tőlem. 

Kórházi ágyban ébredek, fájó fejjel, hasogató végtagokkal. Elájultam volna? Nem értem, miért jönnek elő ezek az emlékek, pont most. Miért álmodok azokkal, akik már nincsenek velem? Chim meghalt, ahogyan Jackson is....és talán én is megfogok, ha apa rájön mit tettem. 

Felakarok ülni, de valami odaszegez az ágyra. Furcsállva nézek a kezeimre, amik oda vannak bilincselve az ágy vasához, ahogyan a lábaim is. Pillanatok alatt elkap a pánik és rángatni kezdem a végtagjaimat, úgy ahogyan csak bírom. Érzem ,hogy a vas belevág a csuklómba, mégsem hagyom abba. Ki kell innen jutnom!  

Az egész ágy ropog, recseg alattam, ahogyan vergődök rajta, pánik szerűen próbálom kitépni a kezeimet a fogság alól. Ijedségemben kiabálni kezdek, könnyeim megindulnak lefele az arcomon. Egyre jobban elkap a rémület és nem tudok ellene mit tenni, csak sírni tudok és ordítani. 

Soha nem lesz ennek már vége?! 

Az ajtó megmozdul és kinyílik, de túlságosan is félek odanézni. Nem akarom, hogy bántsanak! Csak engedjenek el és hagyjanak békén, hadd gyászoljam meg a szeretteimet. Ne bántsanak tovább...

-Taehyung...- Ismerős hangra odanézek, látva Jungkook-ot. Látványára jobban kezd el sírni, könyörögve zokogva, hogy engedjen el. - Nyugodj meg. - Elővesz egy kulcsot és leszedi rólam a bilincseket, amiktől megkönnyebbülök. Gyorsan fel is ülök és átkarolom őt, szorosan magamhoz szorítva, mint egy mentő övet. 

-Sajnálom, amit tettem. - Nézek fel rá könnyes szemekkel. - Kérlek, ne haragudj rám, Gukk. Tudom, hogy szörnyű dolgokat mondtam, de nem gondoltam őket komolyan. Fontos vagy nekem, szükségem van rád. 

-Csak azért van rám szükséged, hogy kitudj innen szabadulni. - Eltol magától, megvetően nézve a szemeimbe. - Nem hülyíthetsz többet. Már nem engedem neked. - Egyre jobban hátrál, szeretnék utána kapni, magamhoz szorítani és soha nem elengedni, de nem tehetem. Mérges rám, apa is így nézett rám, mielőtt bántott volna. 

-Soha nem akartam, hogy közöd legyen ehhez. Dühös voltam, Chimre, amiért belekevert. Én nem akartam ezt, én nem... - Csuklik el a hangom, míg szívem meghasad. Fogalmam sincs mit kéne mondanom, nem jönnek a számra a szavak. Soha nem kértem senkitől bocsánatot, nem kellett azért küzdenem, hogy velem maradjon. 

-Nem akarom hallani. - Rázza meg fejét. - Egy hét múlva  átvisznek téged egy jól őrzött börtönbe. - Megfordul és már el is hagyja a szobát. 

Könnyeim megállíthatatlanul folynak le az arcomon, mégsem adok ki hangot. Fáj a mellkasom, bárcsak elmúlna, bárcsak minden olyan lenne mint régen. 

Én nem éreznék semmit, Chim pedig még mindig élne.