Taehyung pov.

Még soha nem éreztem, ekkora zűrzavart a fejemben. Sosem volt odabent minden rendben, de ekkora káosz sem. Most mégis...annyira elveszettnek érzem magam, magányosnak, zavartnak. Mintha elvesztettem volna saját magam. 

Szorosabban ölelem magamhoz a plüss nyuszim, míg előre hátra hintázok az ágyon ülve. Így próbálom magam megnyugtatni...de miért is kell megnyugodnom? Jimin döntött úgy, hogy nem akar velem lenni többet. Ő nem akart csatlakozni, pedig kapott egy esélyt rá, ő mégis inkább a fájdalmat választotta. Nem értem őt...

Én nem tettem semmi rosszat! Ha nem is árultam volna el őket, később úgyis ránk talált volna a maffia és akkor mind meghaltunk volna. Így legalább rábeszélhettem, Jackson, hogy adjon még egy esélyt....ők mégsem éltek vele. 

-Nyuszi. - Nézek az ölembe lévő plüssre, megsimogatva puha anyagját. - Szerinted jól döntöttem? - Teszem fel a szívemben motoszkáló kérdést, ami már az első pillanattól kezdve kínozza elmémet. Nem vagyok biztos a döntésemben, mégsem gondolom azt, hogy máshogy döntöttem volna. Ez volt a legjobb döntés, csak így maradhatok életben. 

-Taehyung! Nyisd ki az ajtót! - Jackson kiabálásától érzem a gyomrom összeugrik, szívem a torkomba kezd el verni. Még jobban magamhoz szorítom, inmára egyetlen barátomat. 

-Ne félj, Nyuszi. - Suttogom ringatva az ölembe. - Minden rendben van, nem kell félned. - A hangom elcsuklik és furán elvékonyodik, főleg mikor hangos dörömbölés jön az ajtó felől. 

-Nem mondom még egyszer! - Fenyegető hangjától még a szőr is feláll a hátamon. 

Mély levegőt véve engedem el a plüsst és kelek ki az ágyamból. Szépen elteszem a párnám alá és szép álmokat kívánok neki. Jobb lesz, ha elalszik, nem akarom, hogy csúnya dolgokat lásson, vagy halljon. 

Ellépek az ágyamtól és az ajtó elé menve megfogom annak kilincsét. Újabb nagyobb levegő vétel, majd végül kitárom az ajtót, beengedve a mérges, Jacksont. Ahogyan befelé jön, akár egy megveszett bika, megragadja a karom, nehogy eltudjak menekülni előle. Szorítása erős, mégis inkább az arcán lévő méregtől félek a legjobban. 

-Hogy engedhetted el őket? - Kiabál bele a képembe, erősen megrántva a karom, amire felszisszenek.

-Elszabadultak, nem bírtam velük! - Magyarázkodok gyorsan, de tudom semmi lényege nincsen. Nem fog megbocsájtani. 

-És erről miért nem szóltál rögtön? Miért most kellett megtudnom? Miért mástól kellett tudom? -Minden egyes feltett kérdés után, majd kiszakítsa a karom, ahogyan rángat.  

Sejtettem, hogy mérges lesz...tudtam, mégis hagytam elmenni őket. Nem akartam, hogy meghaljanak, megölni se tudtam volna őket. Fontosak nekem....még akkor is, ha ők most a halálomat kívánják. Akkor is, ha Jimin bántott engem. Akkor is, mikor Gukk megütött. Akkor is, ha már nem számítok nekik, én akkor is szeretni és óvni akarom őket. 

-Megígérted, hogy nem fogod bántani őket.- Szólalok meg végül halkan, míg a szemeibe nézek. - Megígérted, hogy Gukk-ot se bántod, mégis megakartad ölni. Esélyt se adtál neki. 

-Te is tudod, hogy nem állt volna be közénk. Vagy jobban szeretted volna, ha idők végezetéig bezárom egy sötét lyukba? Esélyt pedig megadtam a két hülyének, de ők nem éltek vele, nem akartak visszajönni. 

-Ez egy ócska kifogás! - Csattanok fel, eltépve tőle fájó végtagom. - Hazudtál nekem! - Emelem fel a hangom mérgesen, míg érzem a szívem megmagyarázhatatlan módon furán kezd el verni. Nem tudom mi ez az érzés, ami hirtelen maga alá tepert, nem ismerem, de borzasztóan rossz. Mintha kiakarna szakadni minden egyes verésnél, csakhogy ne legyen szemtanúja ennek az egésznek. 

-Jimin bántott téged. - Mutat a kezemre, amit egy kötés takar. - Ha fontos lennél neki, nem tette volna meg, ahogyan az a zsaru sem ütött volna meg és hagyott volna itt. Ha értél volna neki valamit is, akkor magával vitt volna, de ezt nem tette meg. Soha nem voltál nekik fontos, ezt meg kell értened. 

Minden egyes mondata után felerősödik az az ismeretlen érzés, ami annyira gyötöri a mellkasom, míg érzem a szemem kegyetlenül elkezd égni. Torkomba gombócot érzek, így szaggatottan veszem a levegőt. Úgy érzem, ha még valamit mond, elszakad az az apró cérna, ami miatt még tartani tudom magam. 

-Azért jöttél, hogy ezt mind elmond? - Szedem össze magam nagyjából, sűrűbben nyelve, de az a rohad gombóc nem akar eltűnni a torkomról. 

-Nem. - Sóhajtva beletúr sötét tincsei közé, míg tekintete ellágyul. - Szeretném, ha elmennél pár emberrel és ki iktatnád őket. - Felkapom a fejem, míg szívembe nyíllal valami felismerhetetlen érzés. - Csak te tudod megtenni, te ismered annyira őket, hogy tudd hol vannak. Nem muszáj neked megölnöd őket, de szeretném, ha vezetnéd a csapatot oda. 

-Rendben. - Hiába kínozz az az elviselhetetlen érzés, mégis belemegyek. Nincs más választásom, hisz én csak egy bábu vagyok, aki azt teszi amit mondanak neki. Nem vagyok több és nem is leszek.

-Szedd össze magad, utána pedig induljatok. 

Nem mondok semmit, csak bólintok egyet. Valamiért már a beszéd is fájdalmat okoz. Megszorítsa a vállam, mintha együtt akarna érezni velem, de nem hiszem, hogy ő tudná mit is érzek valójából. Honnan is tudhatná, mikor én sem tudom? Ezeket még soha nem tanították nekünk...

Elhagyja a szobám, én pedig ahogyan kérte összeszedem magam. Megfürdöm, tiszta ruhákat veszek fel, elteszem a fegyvereim. Elköszönök, Nyuszitól, végül elhagyom a szobám. Mindent annyira monoton módon teszek, mintha ez lenne bele gépelve a DNS-embe. Végül is, ezt tanították, ezt kellett éveken keresztül tennem. Most mégis nehezebbnek érzem. 

Nincs itt Chim, aki velem jönne, vigyázna rám, megnyugtatna. Ez az első alkalom, hogy egyedül megyek egy küldetésre, emiatt pedig feszült vagyok. Mindig is ő volt az ész a csapatban, ő mondta meg mit tegyek, hogyan tegyem...most pedig magamra maradtam. Hiányzik...hiányzik, Gi is. Mégis a legjobban, Gukk hiányzik. Bárcsak itt lenne velem. 

A hallba megyek, hogy Jackson kérésére, vigyek magammal pár embert. Meglepetésemre nincs itt senki, pedig általában mindig vannak itt páran. Előrébb lépek, de akkor meg is állok. Vérnyom van a szőnyegen. Hátra nyúlok a fegyveremhez, felkészülve a közelgő bajra, majd elkezdem követni a vért. Egészen a hátsó kijáratig megyek, ott felfedezve egy holtestet, ami elég frissnek tűnik. Ez azt jelenti, még itt van a behatoló. 

Riadót kell fújnom! Ezzel el is indulok, de alig teszek pár lépést, már meg is állít egy golyó hangja, ami elég közel fúródik bele a padlóba. Az éles hangjára összerezzenek, majd gyorsan meg is fordulok, hogy szembe legyek a támadóval, de ekkor leblokkolok. 

Szemeim hatalmasra nőnek, kezem lecsúszik a fegyveremről, míg ajkaimat eltátom a döbbenetben. Chim...? Meg kell dörzsölnöm a szemem, hogy jól látom-e, de tényleg ő az. Velem áll szembe, rám fogva a fegyverét, miközben alig áll a lábán. 

-Ne csinálj semmi hülyeséget. - Hangja fagyosan cseng, fáradtan, mégis merészen. Szemeibe a bosszú tűzze villan meg, amire nyelnem kell egy hatalmasat. - Azért jöttem, hogy beváltsam az ígéretemet. - Vészjósló mondatai után, bukfencezik egyet a gyomrom, miközben szívem összeszorul. 

-Chim, én csak jót akartam neked. - Nagyon halkan ejtem ki a szavakat, próbálok beszélni vele, nehogy olyat tegyen, amit megbánna, de közbe szól. 

-Ne nevettess! Bíztam benned! - Kiabálja mérgesen, ujját a ravaszra téve. - Bíztam, te még is elárultál engem, tőrbe csaltál és nyomorékká tettél. - Egy lépést tesz felém, de lábai annyira remegnek, hogyha nem lenne az a hatalmas adrenalin benne, talán már össze is esett volna. - Én csak normális életet akartam, olyan akartam lenni mint a velem egykorúak. Nem akartam többet ölni, saját döntéseket akartam, szabad akartam lenni! Meg akartam találni a családom...de te ezt elvetted tőlem. 

-Nem lehetünk olyanok mint a többiek, már nem lehetséges. - Suttogom lesütve a szemeimet. - Embereket öltünk, Chim.

-De nem szabad akaratunkból tettük, hanem mert megparancsolták! 

-Akkor sem ment volna, értsd már meg! -Emelem meg a hangom, miközben én kezdek hozzá közeledni. - A maffiától nem menekülhetünk el! Örök életünkre üldöznének, egy perc nyugtot sem hagyva nekünk, az meg milyen élet?! - Tárom szét a karjaimat. - Amit te akarsz, az soha nem fog megvalósulni. 

-Miért, TaTa? - Rázza meg fejét értetlenül, szabad kezével megtámaszkodva a falba. - Mondd meg nekem, hogy miért? MIÉRT?! - Kétségbeesetten néz rám, de én nem értem őt. Mi, miért? - Miért kapaszkodsz ebbe a hülyeségben? Mert, Jackson ezt mondta neked? 

-Te kapaszkodsz, olyan dologba, ami soha nem fog létre jönni. A családodat is hiába keresed, nekik már nem kellesz. Ha fontos lettél volna nekik, nem hagyták volna, hogy itt éld le a fele életed. Megmentettek volna, kerestek volna tovább....nem hagyták volna annyiba. 

Lassan elkezdek hátra nyúlni a fegyveremhez, míg ő a hallottakat emészti. Muszáj megállítanom. Az ő érdekében, és az enyémben is. A figyelme alább hagy, mikor a fejéhez kapja egyik kezét, szédelegve döntve neki oldalát a falnak. Ebben az időben gyorsan előkapom a fegyverem, de időm már nincs ráfogni. 

Meglőtt. 

Elejtem a fegyvert és a karomhoz kapok, ami eszméletlenül fájni kezd. Átlőtte a karom! A fájdalom miatt megingok és el is essek. A földön ülve, karomat magamhoz szorítva nézek rá, de nem látok semmi kíméletet a szemeibe. A fegyverét újra rám fogja, majd kibiztosítva a ravaszra teszi ujját. A szívem rettentően szúrni kezd, testem remegni, és ekkor rájövök, mi is volt az az ismeretlen érzés. Én félek. Életemben elsőnek, félek. 

-Félek, nagyon félek!! - Nyögöm ki rémülten nézve a szemeibe. - Azért tettem ezt az egészet, mert félek! Ijesztő volt az a tudat, hogy egyedül kell döntenem minden felett. Ijesztő volt, mikor belegondoltam, hogy a maffia bármikor ránk találhat és elvehetik az életem. Ijesztőek voltak azok az érzések, amiket megtapasztaltam. Félek, Chim....annyira félek. 

Már órák óta kínzó gombóc, ami egyfolytában fojtogatott, az most nagyobbra nőt. Szemeim bekönnyeztek, és életemben elsőnek, sírni kezdtem.

 Szívem fájdalmasan hasogatott, mégis könnyebbnek éreztem, mintha egy mázsás súly gurulna le róla. Még soha nem éreztem, ekkora megkönnyebbülést, mint jelenleg. 

-É-Én is, olyan akartam lenni, mint a többi gyerek. Én is egy akartam lenni közülük, de nem lehetek olyan. - Zokogok fel inmára, teljesen kikelve magamból. -Öltem, kínoztam, ez pedig soha nem tudom elfelejteni. 

-Muszáj felejteni. - A hangja most sokkal gyengédebb, ahogyan tekintete se durva, inkább együtt érző. - Még lehetünk boldogak...

-Chim..- Kitárom felé karomat, némán könyörögve egy kis vigaszért, amit nem érdemlek meg, tudom, de önző módon, mégis vágyom rá. Szedjen fel a földről és tüntesse el ezt a fájdalmat a szívemből. 

Gyengéd mosoly jelenik meg sápadt arcán, míg fegyverét leengedi, egy lépést tesz felém, de ekkor meg is áll. El néz rólam és a hátam mögé tekint, míg fájdalmas grimasz jelenik meg arcán. Zokogva könyörgök ölelésért, de helyette, csak újra rám néz és szeretet teljesen elmosolyodik. 

-Szeretlek, TaTa, nagyon szeretlek! 

Ez következően dobhártyámat egy hatalmas durranás éri, amire egy pillanatra összeszorítom a szemem, de utána rögtön ki is nyitom. Végig nézem, ahogyan lassan hátraesik és elterül a padlón. 

Megfagy a levegő, sírásom abba marad, könnyeim megállnak az arcomon, szívem kihagy egy ütemet. Légzésem felgyorsul, tüdőm összeszorul, nem engedve, hogy normálisan vegyem az oxigént. 

-Egy meg is van. 

Lassított felvételként fordulok hátra, látva, Jacksont, ahogyan elégedetten mosolyog. Szívem ezer darabba tör, könnyeim újra megindulnak, a gombóc megfojt. Chim, meghalt. Ez lehetetlen, az előbb még beszélt, most pedig már levegőt sem vesz. Ez nem lehet, nem történhetett meg. 

-Itt a következő. 

Kijelentésére visszanézek, Chimre, látva, hogy az ajtón befutott Gukk, rögtön a mozdulatlanhoz futva, kétségbeesetten szólogatva őt. Ez nem lehet. Ez csak egy rossz álom lehet. 

Jellegzetes kattanás, ami azt jelenti, Jackson kibiztosította a fegyverét. Nem halhat meg ő is...nem lehetett, ez nem igazságos! Nem veheti el őt is! 

Megáll az idő, másodpercek töredéke alatt kapok a fegyverem után, majd fogom, Jacksonra. Utána minden annyira gyorsan történik, minden elhalkul, csak arra eszmélek fel, hogy a fegyverem kifogyott, ő pedig a földön fekszik. 

Megöltem őt..

Kiejtem ujjaim közül a gyilkos eszközt, hogy mellkasomhoz kaphassak. Nem kapok levegőt. Úgy érzem összeszakadok a tetteim súlya alatt. Elvesztettem mindenkit, aki fontos volt nekem. Jackson halott, ahogyan Chim is. És ez minden az én hibám. Miattam történt minden...

Tompán hallom, Jungkook kiabálását, homályosan látom, ahogyan próbálja újra éleszteni egyetlen barátomat. Ott vagyok, érzékelem a körülöttem lévő dolgokat, mégis úgy érzem, nem tudom őket befogadni. Elvesztem...

Fülemre szorítom kezeim, míg torkomból fájdalmas üvöltés hangzik el. A szívem megszakad, mindenem fáj, nem kapok levegőt. Csak az üvöltésemet hallom, amiben minden érzésemet, fájdalmamat beleadom, de így sem érzek megnyugvást. 

A legjobb barátom és a testvérem halott, ez pedig az én hibám.