Már félórás út van a hátunk mögött és még mindig nem értünk oda. Nem nagyon beszélgetünk, vagyis én próbálkoztam valamiféle információt kiszedni belőle, de nem nagyon válaszolt. Azt mondta a kórházban, hogy kiakar szabadulni a maffiából, most mégsem akar semmit kiadni róluk. Ugyan úgy védelmezi őket, ahogyan eddig is. 

-Hogyan találkoztatók, Taehyung-al? - Teszek fel egy újabb kérdést, sokkal személyesebbet, mint eddig. Lassan hátra fordul hozzám, mivel egy-két lépéssel előrébb járt. 

-Miért érdekel? - Emeli fel egyik szemöldökét, hagyva, hogy végre beérve mellé sétálhassak. 

-Csak érdekel. - Vonok vállat lazán, bár tényleg nagyon kíváncsivá tesz a dolog. Többet akarok tudni Taehyung-ról, de ezt sosem mondanám ki hangosan, nem ismerném el előtte. 

-Az intézetben találkoztunk, ahol a többi gyerek is volt. - Kezd neki a mesélésnek, aminek nagyon örülök. Végre valami információ. - Egy hatalmas aulába gyűjtötték össze az összes elrablott gyerekeket. Több mint harmincan voltunk, egy csomó felfegyverkezett emberrel körül véve. Azt mondták társat kell választanunk magunknak. Megszabták az időkorlátot, mondván, ha addig nem lesz meg a társunk, akkor a maradék gyereket lelövik. Hatalmas pánik alakult ki, mindenki a magához legközelebbi embert választotta ki, hogy minél gyorsabbak lehessenek. Rémültek voltak, nem gondolkodtak, egyszerűen, csak túlakarták élni. Én nem így tettem. Nem engedtem a pániknak, nem akartam olyan társat, aki mellett nem élném túl sokáig. A hatalmas zajongás közepette nyugodt maradtam, megfontolt. Ahogyan fogytak az emberek, úgy láttam meg őt is. Mindenkivel ellentétben nem sírt, nem félt, inkább volt izgatott. A mosolya rémisztőbb volt, mint azok a fegyveres örök. Rögtön tudtam...mellette túlélhetem. 

-Azért mert mosolygott? -Nézek rá értetlenül, de ő csak fejét rázva elmosolyodik. 

-A ruhái nem voltak piszkosak és szakadtak, ahogyan a miéink. Sokkal ápoltabb volt, látszott rajta, hogy nem most került ide. Nem is fogtak rá fegyvert, ahogyan ránk. Ebből következtettem azt, hogy őt már ismerik, tudják nem fog próbálkozni semmivel sem, nem akart elszökni, mint mi. Ezekkel az információkkal a kezemben, ő volt a legmegfelelőbb társ. 

- Ő nyolc évesen került oda, igaz? Akkor miért vártak vele ilyen sokáig, mire a többi gyerek közé dobták?

-Megvan szabva, hogy mindenki tizenkét éves korábban választhat társat. Utána kezdődnek el a kiképzések, fegyvert tanulása, közelharc. Miután az adott csapatnak mindkét tagja betölti a tizennégyet, csak utána mehetnek el a küldetésekre. Drog biznisz, behajtás, bandák közti harc, célszemélyek levadászása, megkínzása. 

-Miért jó ez? Miért fontos az életkor? 

-Fiatalabb korban lévőt könnyebb irányítani, tanítani. De még túl fiatalok ahhoz, hogy komolyabb küldetést kaphassanak. Nem érettek hozzá, hamar meghalnának. Azért várnak, míg betölti az adott személy a tizennegyedik életkorát, mert addigra már nagyjából életképesek. 

-És aki nem elég ügyes a kiképzésnél? Azokkal mi lesz? 

-Azok eltűnnek. Magukkal viszik valahová és többet nem láthassuk őket. Talán meghalnak, vagy eladják őket szolgának, ne talán szervkereskedőknek. Nem tartanak meg egy olyat, akikben nincs hasznuk. 

Őt hallgatva lassan összeáll a kép a fejembe és kezdem megérteni, hogy miért is volt szükség, ahhoz, hogy Taehyungot megmutassák a világnak. Pofon egyszerű a válasz, és én mégis csak most jöttem rá, annak az őrült tervére. 

 Minden bizonnyal az a rendőr, Jacksonnal dolgozott együtt, az ő kérésére kínozta meg azt a szegény lányt, hogy utána Taehyungra kenje. Jackson a saját embereit küldte csapdába, annak a rendőr karmaiba, aki már alig várta, hogy megérkezzenek. A dicsőségre vágyott, ami azután érkezett volna, hogy elkapta a sorozatgyilkost. 

Gondolom arra nem számított, hogy ketten lesznek és az egyikük le is fogja lőni. A tervek szerint Taehyung maradt, majd került a rendőrségre, ahol szépen játszotta a hülyét. Nem tudott a tervről, mégis úgy mozgott, ahogyan az elvárható volt tőle. 

És csak azért, hogy eltereljék a figyelmünket, arról amiket a háttérben művelnek. Az enyémet Taehyung-al terelték el, míg Jimin az összes rendőrét. Őt kerestük, miközben a maffia röhögött rajtunk és csinálták a saját dolgukat. Mi pedig hagytuk ezt. 

Beleestünk Jackson csapdájába. 

-Állj! - Fordul felém, amitől megtorpanok és ahogyan kérte megálltam. Közelebb jött hozzám, mondhatni belemászott a privát szférámba. 

-Mi az? - Hátrébb akarok állni tőle, mivel eléggé zavar ez a közelség, de nem hagyja. Elkapja a karom és még közelebb húz, ami már tényleg nagyon irritáló. 

-Ne felesd el a tervet, amit megbeszéltünk. - Suttogja halkan, alig mozgatva az ajkait, mintha csak has-beszélne. 

-Nem felejtem el, ha te is tartod a szavad. Már lassan egy órája sétálunk és még nem láttam egyetlen egy maffia tagot sem. Sőt még embert sem. - Motyogom halkan, lassan végig vezetve az egész kihalt kis sikátoron a tekintetem. Észre se vettem a hatalmas gondolkodás közben, hogy egy ilyen helyre érkeztünk. - Hol vagyunk? 

-Ne beszélj. - Szigorúan megszorítsa a karom, ami nem igazán okoz fájdalmat. Elég gyenge ujjai vannak. Imádni való, ahogyan keménykedik. - Elfognak kapni, de ne félj, nem fognak rögtön megölni. Jackson látni akar téged, beszélni veled, majd végig nézni, ahogyan megölnek. 

-Nyugtató. 

-Pssz! - Pisszeg le és folytassa tovább. - Én is beszélni fogok addig Taehyung-al, elmondom neki a tervet, utána megvárjuk a kijáratnál a rendőrséget. Mikor megérkeznek, mi azon nyomban el is tűnünk. Nem bántunk senkit, nem harcolunk velük, egyszerűen csak elmegyünk, úgy ahogyan megígértem. 

-És ha Taehyung nem fog belemenni? Nem akar elmenni? 

-Az az én dolgom lesz, te törődj a sajátoddal. 

Elengedi a karom és messzebb hátrál tőlem. Nem értem mi ez a hirtelen váltás, addig míg vagy tíz férfi nem tűnik fel velem szemben. A kezükben fegyver van, amiket rám szegeznek. Hátra fordulok, de ott is csomóan vannak. Bekerítettek és ezt észre se vettem...

-Kezeket fel, vagy szarrá lövöm a segged. - Kiabál rám az egyik férfi, amire rá pillantok. Ilyen szar dumát is rég hallottam. Kérését teljesítve felemelem a kezeimet, ami után jönnek is a hátam mögé, hogy össze köthessék őket.

Jiminre pillantok, aki még mindig ugyan ott áll és engem figyel, de mikor észreveszi a pillantásaimat, nyugtatás képen rám mosolyog. Mit ne mondjak...nem nyugtatott meg túlságosan. 

-Rendben, ügyesen teljesítetted a parancsot, most már pihenhetsz. - Beszél az egyik ürge a fiúnak, aki bólint egyet. 

-Taehyung, jól van? - A kérdése lázba hoz és én is érdeklődve figyelek oda.  

Nagyon rossz helyen lőtték meg, annyira vérzett, ők pedig mégis magukkal vitték olyan állapotban. Kórházi segítségre szorult volna! Lehet már nem él...a faszi is nagyon habozva nézi a szőkét.Nem akarom, hogy meghaljon. Egy bűnöző, aki nagyon sok mindenkit bántott, megölt, megkínzott. Nem érdemelné meg, hogy aggódjak miatta, mégis ezt teszem. 

A pasi elnyitja ajkait, hogy végre válaszolhasson a feltett kérdésre, de mielőtt halhatnám a válaszát, egy éles fájdalmat érzek meg fejemnél. A hátam mögött lévő fejbe vágott a fegyverévvel. 

Fájdalmas nyögés kíséretével eldőlök, akár egy zsák krumpli, a piszkos földön. Érzem a látásom homályosodni kezd az ütés hatására. Próbálok küzdeni az ájulással szemben, magamnál maradni, de ez egy vesztes csata. 

A sötétség magával ragad, kételyt marasztalva a szívemben. Már csak abban tudok bízni, hogy Jimin tartsa a szavát és nem veszi ki a poloskát tincseim közül, ezzel elárulva engem.