A sokkoló mondata után, mindketten csöndbe maradtunk, jó pár percre. Ő továbbra is gyermekiesen mosolygott, míg én döbbenten néztem magam elé. Néha elég nyersen tud fogalmazni ez a hülye kölyök. 

-Fáj valamid? - Próbálok újabb beszélgetést kezdeményezni, elfelejtve a régi témát, fel sem hozva soha többet. 

-A torkom fáj. Elég csúnyám megerőszakoltad az ujjaiddal. - Morogja duzzogva, karjait összefonva mellkasa előtt. Kijelentésére akaratlanul is elmosolyodok, hisz olyan hülyén fogalmazta meg, mi is történt.

-Más esetben élvezted volna, azokat az ujjakat a torkodon. - Elvigyorodok, képébe vágva enyhe perverz fantáziám egy kis darabját. Szokatlan tőlem ez a kis perverzió, meg is lepődik rajta, de gyorsan válaszol. 

-Az biztos. -  Bólogat bizonygatva igazamat , amire elnevetem magam. - Édes vagy, mikor nevetsz. - Duruzsolja közelebb hajolva, kezével végigsimítva arcomat. - De amikor nem nevetsz is édes vagy, sőt kibaszott szexi. Ha más esetben találkoztunk volna, biztosan jóban lettünk volna...sőt! - Füleimhez hajolva érzékien belesuttog. - Már rég alattad nyögnék. 

Úgy érzem kezd túlzásba esni, ami nem zavarna, ha nem éppen az én kis fegyencemmel lenne ez a dolog. Eltolom magamtól és megkeményítem arcvonásom, nehogy azt érezze közel kerülhet hozzám. 

-Látom már nincs semmi bajod. - Nézek rajta végig. Egy idő után már török ülésbe kezdett el ülni az ágy közepén. 

-Te kezdted, én csak folytattam. - Vonja meg vállait, huncutul megnyalva ajkait. Ez a fiú egyszerűen őrjítő. 

Már nyitnám a szám, hogy valami frappánsat vágjak a képébe, de ekkor meghallom, ahogyan elsül egy fegyver. Mindketten összerezzenve nézünk egymásra, csöndben maradva, hisz nagyon közelről érkezett a hang. Pár másodperc múlva meg is halljuk a sikítozó nővéreket, betegeket, majd egy újabb lövés hangzik el. A maffia ránk talált. 

Gyorsan felpattanok és az ajtóhoz megyek, óvatosan nyitva ki, majd nézve ki rajta. Látok pár nővért, akik az életüket mentve futnak felém a folyóson, de ekkor egy újabb dörgés és az egyik halottan esik össze. Sokkosan nézem a felfegyverkezett fiatal srácot, aki tök nyugodtan sétál végig a folyóson, elmenve a halott nő mellett. 

Ha nem ránt vissza Taehyung és vágná be az ajtót, még mindig a hidegvérű kölyköt nézném. Teljesen lefagyok, nem is nagyon mozdulok. Ez hihetetlen. Hogy ölhette meg, ilyen egyszerűen, szemrebbenés nélkül? 

-Gukk! -Tae a vállaimnál fogva rázogat, aggódó arckifejezéssel, amit nem tudok hova tenni. Ha én meghalok, ő szabad lesz, akkor meg minek aggódik? Nekem kéne inkább. - Ki kell jutnunk innen, érted? 

-Miért? Ő nem a társad volt? - Mutatok az ajtó felé, értetlenül nézve rá. 

-Nem, ő nem a társam. - Rázza meg a fejét, majd a zsebemhez nyúlva elveszi a fegyverem és meglepetésemre a kezembe nyomja. - Mikor benyit a szobába, akkor meg kell ölnöd. Megfogja lepni, nem lesz ideje reagálni, épp ezért csak egy esélyed van. Jól célozz. 

Még soha nem lőttem le senkit. Eddig papír munkáztam, nem volt alkalmam lövöldözni, persze ezzel nem azt mondom, hogy nem tudok, mert jól célzok...egyszerűen, csak nincs tapasztalatom. Nem tudom letudok-e lőni bárkit is, anélkül, hogy hezitálnék. 

Bizonytalanul bólintok és kibiztosítva a fegyvert az ajtóra fogom. Nagyjából bemértem milyen magas a srác, így akkora magasságba is emelem a fegyvert. Nem szeretném megölni, de kárt tehetek benne, hogy utána ne tudjon harcolni. Hatalmasat nyelek, míg a ketyegőm eszméletlen gyorsan verdes a helyén. Tisztára érzem, ahogyan hozzávágódik a bordáimhoz, hogy végül kiszakadva a helyéről megmeneküljön. Rettentően ideges vagyok, tenyerem izzad, szám kiszárad, kezeim remegnek. Képes vagyok én erre? 

Taehyung az ajtó mellett áll, komoly tekintettel, megfeszült izmokkal, mintha éppen bevetésre indulna. Velem ellentétben, ő összeszedet, tudja mit csinál és nem fél ölni se, ha arra kerülne a sor. Sokkal tapasztaltabb, mint amilyen én bármikor is lehetek. Nem kétség, ő tényleg egy gyilkos..

Óráknak tűnő másodpercek múlva az ajtó lassan kinyílik, megmutatva a hidegvérű fiút. Ideje sincs feldolgozni, hogy fegyvert tartok rá, mert Taehyung egy vázát tartva a kezében, hatalmas lendülettel vágja a fejéhez. Az széttörik, a fiú pedig hatalmasat vágódik oldalra. A fején lévő barna haj összeragad a piros vérétől, míg szemei lecsukodnak, elveszve az eszméletét. 

-Oké! Ez szép volt. - Mutatja fel hüvelykujját, majd veszi fel a fiú pisztolyát.

-Mi a franc..? - Bámulok rá döbbenten, válaszra várva az előbbi miatt, de csak egy vállvonást kapok. 

-Menjünk innen, mielőtt a többi seggfej is ideér. - Megfogja a kezem és maga után húzva elhagyjuk a szobát. 

-Ki elől menekülünk egyáltalán? - A folyosó közepén megállok és őt magam elé rántom, hogy szemeibe tudjak nézni. 

-Ez egy ellenséges banda. Gukk ez nagyon hosszú és nekünk erre jelenleg nincs időnk. - Nyafogva egy helyben toporzékolva. - Ha meglátnak minket, akkor megölnek! Mennünk kell! - Rángassa a kezem, amire végül beadom a derekam és követem őt, de pár lépés után visszahúzom. -Most meg mi van?!

-Nem arra van a kijárat. - Motyogom és az ellentétes irányba mutatok, amire megvilágosodva eltátsa a száját, majd irányt is vált. És én ezt akartam követni. 

Próbálunk gyorsan haladni, mégis csendesen nehogy meghalljanak minket. Egyre közelebb érünk a célhoz, de mikor már a vészkijárathoz érnénk utunkat állják. Egy csapat felfegyverkezett ember áll az ajtó előtt. B-terv után keresve gondolkodni kezdek. Van még egy kijárata az épületnek, az ki is vezet a hátra, ott biztosan nincsenek még. 

A fiú kezét fogva húznám magammal, elhagyva a veszélyes területet, de most ő tart vissza. Megmakacsolva magát áll egy helyben, nagy szemekkel nézve a hadseregnyi embert. Nem értem mit néz rajtuk, addig míg meg nem látom én is az ismerős fiút. Hogyan lehetséges ez? Nemrég láttam őt az utcán, akkor most hogyan lehet az ellenséges banda karmai között?

Jimin karjait hátra fogják, erősen tartva, hiába nem próbál elmenekülni, mégis majd kitörik a karjait. Sebes arcára fájdalmas grimasz jelenik meg, míg véres ajkait összeszorítsa. A ruhái piszkosak, pár helyen szakadtak, így biztosan egy ideje már a karmaik között van. 

-Meg kell mentenünk, Chim-et. - Néz rám félve Tae, kezemet szorosabban fogva. Visszanézek a szőke hajú fiúra és gondolkodni kezdek, hogyan is kéne ezt megvalósítani. Bárhogyan is nézem ez egy csapda, nekünk meg muszáj lesz belesétálnunk, ha megakarjuk menteni a srácot. 

-Ne csinálj hülyeséget. - Szólok rá előre, majd kisétálok a tömeg elé, húzva magam után a fiút is. Rögtön ránk fogják a fegyvereket, de nem lőnek. A Jimin nevű fiú is ránk pillant, vagyis inkább Taehyungra, ő rá mosolyog. 

-Dobjátok el a fegyvereket. - Jön az első parancs, amire Taehyungra pillantok, de ő mereven bámulja társát. 

Mintha szemmel kommunikálnának, mert hirtelen a szőke fiú hátra lendíti a fejét, lefejelve a mögötte álló fiút. A srác az ütés miatt elengedi Jimin karjait, ő pedig gyorsan fedezékbe rohan, ebben a pillanatban  Taehyung lövöldözésbe kezd. A többi ember is elkezd lőni, így muszáj vagyok viszonozni a gesztust, de vigyázok, nehogy megöljem őket. A mellettem lévő nem finomkodik sokat, mert tökéletesen célozva, rögtön halálos sebet okozz. 

Nem kell sok és elszabadul a pokol. Muszáj vagyok fedezékbe húzódni, ha nem akarom, hogy kilyukasszanak valahol. Nekik sokkal több fegyverük van, többen is vannak, ezzel együtt nem hibáznak. Taehyung is meghúzódik mellettem, gyorsan ellenőrizve mennyi löszere van. 

-TaTa! - Kiabálja a fiú, amire mindketten odakapjuk a fejünket, látva, hogy az egyik karját fogva rángatják a kijárat felé. Taehyung rám pillant és nyom egy csókot ajkaimra, azzal a gyorsasággal hagyja el a biztonságot nyújtó helyet és szalad a sok golyó közé. 

-Taehyung! - Ordítok utána, az ellenfelekre fogva a fegyverem, tüzet nyitva rájuk, már nem vacakolva, nem vigyázva arra, hogy túléljék. Nem ölhetik meg! 

Gyorsan mozog, gyakorlottan lőve, vagy fel lökve azt aki az útjába kerül, odajutva társához. Az ellenségek fogyatkoznak, mégis egy célba talál. Eltalálják Taehyung-ot. 

Rémülten lövöm le az az utolsót is, aki sikeresen eltalálta a fiút, majd rohanok oda, a földön fekvőhöz. Az oldalából dől a vér, mégis nagy nehezen a falhoz húzza erőtlen testét, annak a hideg felületének döntve hátát. A szőke fiú letérdel elé, szorosan odatartva társának sebéhez kezeit. A vére lassan lefolyik, tócsát alkotva körülötte, vörössé festve mindent. 

-Meghalok? - Kérdezi erőtlenül társától, aki fejét rázva szorítsa egyre jobban a vérző sebet. 

-Minden rendben lesz, TaTa. Most már nem lesz semmi baj. - A hangja nyugodtságot sugároz, amit nem értek, hisz mindketten lássuk, milyen gyorsan is vérzik. 

-Keresek egy orvost, addig vigyázz rá! - Mondom gyorsan, amire bólint egyet, én pedig elszaladok, végig ordítva a kietlen folyosót. 

A lövöldözés miatt mindenki kimenekült az épületből, nincs itt senki sem. Bele is telik jó pár percbe, mire találok egy orvost, aki megbújt az egyik kórteremben. Annyira sokkos állapotban vagyok, hogy nem is tudom neki elmondani, hogy mi történt, egyszerűen csak karon ragadom és viszem magammal, abban reménykedve, hogy még nem késő. Könyörgöm, ne legyen késő!

Mivel elég messzire mentem az orvos miatt, így megint időt pocsékolok azzal, hogy visszatalálok oda. Heves szívveréssel fordulok le az utolsó sarkon, szaladva oda ahonnan elindultam, de mikor odaérek a szívem egy pillanatra kihagy egy ütemet. Ajkaim elnyílnak, míg testemen teljesen átmegy a pánik. Elkap a rosszullét és egy pillanatra azt hiszem elfogok ájulni. Ez nem lehet igaz...nem történhet meg. Ez biztosan nem a valóság, hisz ez lehetetlen!  

-Hol van? -Ejtem ki nehézkesen a kérdést, figyelve a szőke hajú fiút, aki tök egyedül üldögél ott, ahol nem rég Taehyung vérzett. Teljesen egyedül, a fiú nélkül. 

-Már biztonságban van. - Mosolyog rám, miközben én teljesen darabokra török. 

Taehyung, eltűnt.