Kitudja mennyi ideig lehettem kiütve, csak arra ébredek fel, hogy valaki az arcomat pofozgassa gyengéden. Rettentően lassan nyitom ki szemeimet, félve, hogy ne talán a nap éles sugarai fájdalmat okozhatnak megfáradt íriszeimben. Szerencsére nem így történik, hisz a nap már nem is süt. A helyiségben sötétség van, alig ég csak az ágy melletti éjjeli lámpa, enyhén bevilágítva a szobát, az előttem térdelő, aggódó tekintetű Hoseok-ot. 

-Jól vagy? Mi történt? Megsérültél? - Támad le egy csomó kérdéssel, amikre rögtön nem is tudok válaszolni, hisz nekem is kell egy kis idő, míg rendesen magamhoz térek. 

Nem mondanám, hogy komásan érzem magam, vagy másnaposnak, mint mikor szarrá leissza magát az ember. Inkább vagyok kába, lassú és iszonyat fáradt. Mint mikor egy hétig nem alszik az ember. Fura érzés, de nem elviselhetetlen. 

-Válaszolj már baszki! - Kap a vállamhoz és rángat előre hátra, amitől enyhén feljajgatok, hisz pont a fájós vállamat rángatja. - Mi az? Tényleg megsérültél?! - Elkapja rólam a kezeit, pánikolva kapkodva a fejét, majd hirtelen a pulcsim cipzárjához nyúl, hogy lerántsa rólam, de még időben megállítom benne. 

-Régi seb. - Mondom rekedtesen, fejemhez vonva egyik kezem, jól megmasszírozva halántékom. 

-Esküszöm megőrülök, ha most rögtön nem mondod el mi történt! - Villantja meg szigorú szemeit, míg ajkaiba mélyeszti fogait, visszafojtva dühét. Szerintem még soha nem láttam őt így...mindig annyira nyugodt. 

-Az a hülye kölyök bedrogozott. - Nehézkesen ejtem ki a szavakat, lassan elmászva az ajtótól, de továbbra is a falnak támasztom a hátam. Kell még egy kis idő, míg magamhoz térek, pedig V azt mondta nincsenek mellékhatásai a piruláknak. Vagy hazudott, vagy még nem telt el annyi idő, hogy távozni tudjon a szer a testemből. -Bent van a fürdőbe, bezártam. - Mutatok a szabaddá tett ajtóra, amire barátom feláll és rögtön elforgassa a benne lévő zárt. Ezzel együtt ki is tárja, amitől hirtelen háttal ülve kiesik a bent lévő. Gondolom ő is ugyan úgy neki volt támaszkodva, ahogyan én. 

A fiú nagyokat pislogva fekszik a hátán, nézve Hoseok-ra, majd felemeli a kezét és köszönés képen integet neki. Fáradt íriszeimet végigvezetem sebes öklén, véres kötésén az alkarján, ahol biztosan felszakadhatott a sebe. 

-Hol vannak a pirulák? - Kérdezi Hoseok, miközben leguggol a földön fekvőhöz. A fiú felülve zsebébe nyúl és átadja a kis dobozkát, amit nagyon furcsállok. Túlságosan is engedelmes. Barátom kinyitja és zavartan rám pillant, míg felém mutatja a kis tégelyt. - Ez üres. 

Kijelentésére visszakapom a fejem a fiúra, aki pimasz pillantást vett rám. Biztos vagyok abban, hogy félig volt az a szar gyógyszerrel, hogyan tűnhetett el belőle az összes? A felismerés pofán vág, mikor meglátom Taehyung kitágult pupilláit, remegő kezeit. Az nem lehet..

-Jobb lesz, ha most kórházba visztek. - Szólal meg végre elsőnek, fáradt, remegő hangon, amitől tudom a gondolatmenetem jó volt. Bevette az összeset. 

-Hívom a mentőket. - Hoseok előkapja a telefonját és már tárcsázza is a számot. 

-Hogy lehettél, ekkora hülye? - Kérdem közelebb mászva hozzá. 

-Ki kell jutnom innen...Guk. - Az arcvonása meglágyul és egy kis őszinte szomorúságot mutat. 

Megrázom fejem, hisz nincs idő arra, hogy szemezek vele. Belemarkolok puha tincsei közé, míg két ujjamat szájába helyezve próbálom meghánytatni. Öklendezve kap a csuklómhoz és húzná is el, de nem engedem, muszáj kihánynia legalább a felét. Túl sokat vett be, ez a szer pedig nagyon kevés idő után hat. Mielőtt ideér a mentő, ő meghal túladagolásba. 

Kihúzom az ujjam, abban az időben pedig már el is hajol, hogy kiadja a gyomra tartalmát, ami nem valami sok. Annyi ételt hozott Hoseok, ő mégsem evett belőle. Abbahagyja a hányást, ezért újra bedugom az ujjaim a szájába, de már nem hagyja magát olyan könnyen. Állkapcsát összeszorítva beleharap az ujjaimba, így muszáj vagyok kihúzni őket onnan, ha nem akarom, hogy leharapja. 

-Muszáj! - Kiabálok rá és a vállainál fogva neki nyomom a hátát a falnak. Ajkait összeszorítva rázza meg a fejét, kezét is a szájához emelve, nehogy bárhogyan is odatudja férni. 

-Mindjárt jönnek. - Hoseok visszatér hozzánk, de nem nagyon  tud mit tenni, ahogyan én sem. Csak várni tudunk és reménykedni, hogy a mentő nehogy elkéssen. 

Idegesen rágom az ajkaimat, lenem véve a szemeimet a fiúról, nehogy egy pislogási idő múlva történjen valami, amit talán nem veszek észre. Ő is engem figyel, mélyen a szemeimbe fúrva az övéit. Egyik kezét elveszi ajkairól és helyette az arcomra tapasztja. Csalódott sóhaj hagyja el ajkait, míg bánatosan ingatja meg fejét. 

-Mégis kellett volna az a csók. - Megforgatom szemeim, amire elmosolyodik, de rögtön ez után lehervad a mosolya. Keze leesik maga mellé, míg a teste rángatózni kezd, szemei feladnak, ajkai közül habos valami kezd kifolyni. 

Gyorsan oldalra döntöm a földön, kezemmel úgy is tartva, hogy nehogy a hátára forduljon és megfulladjon. Szerencsére megérkeznek a mentősök és már szaladnak is befele a kis lakásba, körbevéve a fiút, engem onnan félrelökve. Nem látom mit csinálnak vele, sőt egyáltalán nem látom őt, annyira ellepték. 

Lábra állva kipillantok az ajtón látva a sok embert, akik befele nézelődnek kíváncsiságukat lenyugtatva. Ez volt a fiú terve? Nagy fejhajtást csinált, hogy a társaival tudassa hol van. Ez minden bizonnyal sikerülhetett neki, hisz a fele város itt áll a bejáratnál. Nem ismerjük Jackson embereit, így bárki lehet az, nő és gyerek is. 

Mindenki félre áll, mikor a mentősök hordággyal kiviszik a fiút a házból és berakják a kocsiba. Mereven figyelem az emberek arcát, hátha találok rajtuk valami furát, de mint meglepve figyeli a történéseket. Hoseok a kezemet megragadva behúz hátra a kocsiba, ahol éppen az egyik mentős szúr be valamit az ájult fiúnak. Sápadt arcára esik a pillantásom, amitől rosszul kezdem magam érezni. Nem kellett volna egyedül hagynom. 

Elszakítom róla a tekintetem és inkább az ember sereget nézem, akik már a kocsiba pillantgatnak be. Hogy lehetnek ennyire pofátlanok? Már rájuk kiáltanék, hogy húzzanak a picsába, mikor meglátok a sok ember közül egy ismerőset. Szőke tincseit egy baseball sapka takarja, míg arcát egy fekete maszk. Hiába nem látszik tökéletesen arca, mégis bárhonnan feltudnám ismerni. Jimin. 

Az emberek között áll, befele nézve a kocsiba, társát kémlelve szemeivel, majd nem sokára engem figyel meg. Összeforr íriszünk, mégsem néz el egyikünk sem. Kezét lassan felemeli és lejjebb húzza maszkját, hangtalanul mozgatva ajkait. 

A mentős becsukja előttem ajtót, ezzel együtt el is indul az autó. Tükrön keresztül még látom őt, de utána lassan eltűnik. 

"Nem sokára találkozunk". Vajon ezt hogyan érthette?