Meg kell tanulnom: leolvasni az időt az órámról.

A mai nap szokásosan a mézes napsugarakkal ébredtem, kint tavaszi (tehát nem túl hideg) szellő fújdogált. Édesanya már fent volt, mikor leszaladtam a nyikorgós falépcsőn, s egy jóreggeltet kísérve közölte, hogy ne kalandozzak túl sokáig a mezőn, hiszen a nagypapa ma látogat majd haza (ezért sürgött forgott a konyhában, mert általában nem szokása). Ezt hallva én kapkodni is kezdtem. Felhúztam a barna bőrbakancsom, magamra kaptam ujjatlan mellényem, és szaladtam is ki a bejárati ajtón. Örültem a nagypapa hazatérésének, nem azért futottam el hazulról. Nem szaladtam világgá. Azért siettem ennyire, mert biztos voltam benne, hogy a nagypapának fel fog tűnni, hogy hiányzik az a pisztoly, amit a homoklelkek ajándékoztak neki, és oly nagyra tart (bár a nagypapa nem szereti ha pisztolynak nevezem, ő ''miniágyúnak'' hívja), én meg azt Mahdinak adtam. Vagyis csak kölcsönöztem, vagyis csak a múltkor véletlen nála hagytam a barlangban. Hátrahagytam a repce födte földeket, s Mahdi barlangja bejáratával is találtam szemben magam, pontosabban a sziklával, ami a parányi méretű nyílást takarta, amin Mahdinak jóformán csak a mancsa fért ki. Ő sosem hagyta el a barlangot, itt bújkált, mert ez egy emberlakta terület volt, és az emberek nem tűrték volna meg a középszintvilág ''szokványos'' címet viselő élőlényeit errefelé. De engem nem taszított és nem zavart. Tudtam titkot tartani, és neki így lett egy barátja. Nehezen, de sikerült pár centivel arrébb tolnom a sziklát, majd Mahdi először karmaival, később mancsával a nyílásból segítségemre sietett. Négykézlábra ereszkedve bekúsztam hozzá. Még égett a fáklya, amit tegnap gyújtottunk, de közöltem, vele, hogy igazán szellőztethetne egy csöppet, mert el fogok ott bent ájulni. Tiltakozott (mert az ő szervezete bírta), de ragaszkodtam hozzá, így nem tolta vissza a sziklát, napfény is végre beszűrődött a résen. Mahdi a sarokba nyomódott hatalmas medvetestével, nehogy napfény érje. A barlangban sehol sem láttam a pisztolyom, vagyis inkább a nagypapa pisztolyát. Csupán egy feketebogyó-kupac volt az oka, amiért nem tátongott Mahdi barlangja teljesen az ürességtől. Rákérdeztem a pisztolyra, mire Mahdi feltűnően sokat habozott, s megkérdezte minek kell nekem vissza. Dühös lettem, hiszen nem tartoztam neki magyarázattal, meg egyébként is az én nagypapám monogramja volt belevésve. Az övé, én pedig az unokája vagyok és vissza kellett neki adnom (azóta bevallom, eleve hozzá sem kellett volna nyúlnom, nemhogy elhoznom Mahdihoz, és "játszani" vele, ahogy a nagypapa mondaná). Elmondtam neki, hogyha a nagypapám nem találja a helyén a pisztolyát, akkor iszonyatos méregbe gurul majd, és tűvé tesz mindent az ajándékért a seregeivel. Nyilván nagyítottam. A nagypapa ugyan katona, de nincsen serege, nemhogy seregei. De Mahdi elhitte és végül szipogva bevallotta, hogy véletlenül lenyelte tegnap éjszaka, miközben arról álmodott, hogy frissen sült sajtos perecet eszik. Én nem tudtam mihez kezdjek, azt mondtam Mahdinak, hogy nyugodjon meg, kitalálunk valamit, viszont nekem most haza kell mennem üdvözölni a nagypapát. Meg kellett ígérnem, hogy nem hagyom, hogy a nagypapa levadássza, csak akkor hagyta abba a zokogást. Én kibújtam a barlangból, és hazasiettem. Isteni illat vette körbe a házat, Édesanya igazán kitett magáért. Levetkőztem mielőtt beléptem volna a konyhába. Az asztalnál már a nagypapa várt. Odafutottam hozzá, s ő homlokon csókolt. Megígérte, hogy majd mesél a kalandjairól kicsit később, most hagyjam lélegezni. Leültem mellé, és vártam. Ajándékra vártam, hisz nem létezik, hogy üres kézzel tért haza. De ugye nem szerettem volna rákérdezni, mert rossznéven venné, és azt hinné, hogy neki nem is örülök, és csak az érdekel, amit hozott. Belakomáztunk Édesanya főztjéből, majd felém fordult, s egy kis dobozt adott át, amelyben tetejét leemelvén egy karórát találtam. No de nem akármilyet a nagypapa elmondása szerint, hanem egy igazi egymutatós karórát, amely felszintvilági-kvarcból készült. Közepén az egész középszintvilág térképe tündökölt bronz színben, gyönyörűen részletes kidolgozással, az égtájak is fent lent, na meg kétoldalt csücsültek.  Keletebb az esőerdőben sikerült beszereznie egy kereskedőtől - mutatott rá az apró térképre. Mondta, hogy majd megtanítja leolvasni róla az időt. Még sosem volt egy órám ami csak az enyém. Jóformán egy óránk sem volt otthon anyával. Iránytűnk se (a nagypapa tanította nekem ezt a szót, ez az a ketyere, ami az égtájakat mutatja). Mint a legtöbben errefelé, mi is a napra tekintünk fel, vagy a természetre, azok meg örömmel sietnek mindenki segítségére, nem lehet őket kisajátítani. Nem szégyenlősek, nincs olyan, hogy valaki elől elbújnának. Mostantól végre kisajátíthatom az időt. Eddig nem is tudtam, mennyire vágytam erre. Örültem az ajándéknak. De fogalmam sincs, hogy mitévő legyek Mahdit illetően.

⬛️⬛️⬛️⬛️⬛️⬛️⬛️⬛️⬛️
Dagger'