JiMin - Lee_Min_Young00
JungKook - Nikoow

JungKook

Egyre rosszabbul éreztem magam, ahogy haladt az idő. Azt se tudtam merre indultam el. Hogy bizonytalaníthatott el engem, a domináns JungKookot annyira, hogy még erre se figyeljek oda? Lábaim szerencsére ismerték az utat, és azt hiszem a legjobb helyre hoztak. Bekopogtam, és nem sokkal később már nyílt is az ajtó.
- Senpai? - nézett rám meglepetten a fiú.
- Én vagyok a legrosszabb barát... - hajtottam le a fejem.
Yuhi nem kérdezett semmit, csak beinvitált és próbált megnyugtatni. Magamtól kezdtem el neki mesélni a mai nap történteket.
Több okból is vele osztottam meg. Ő ismeri az egész sztorit, kezdve a legelejétől. Velem volt, amikor a padlón voltam, és próbált támogatni. ChimChimmel jó barátok, és talán tud segíteni, hogy mit baszhattam el. Megbízom benne.

JiMin

Idegesen járkáltam fel - alá a városban, de sehol sem találtam meg. Féltem, hogyha esetleg baj történt volna, nem tudnának elérni, mert otthon hagytam a telefonom. Mondjuk az is szóba jöhet, hogy már rég otthon van, és ő is aggódik miattam... Ugyan már... Ha ebbe belegondolt volna nem kéne keresgetnem, hanem felnőttekhez méltóan meg tudtuk volna beszélni. Végső célomként Yuhi háza felé vettem az irányt. Minden egyes veszekedésünkről tud, és mindig próbál segíteni, habár nem mindig tud. De nagyra értékelem a próbálkozásait.
Yuhi mindig azt mondta, hogy bármikor elmehetek hozzá, kopogás nélkül, szívesen lát. Szóval egy kopogás után, - azért a tisztelet maradjon meg. - nyitottam be a házba, majd a nappali felé vettem az irányt, mert általában ott csinál mindent. Yuhi és Kook nagyon közel voltak egymáshoz, és pedig nem győztem kapkodni a tekintetem közöttük.
- Itt még mégis mi a franc folyik?! - léptem eléjük mérgesen.

JungKook

- Sajnálom, hogy ennyi bajt okozunk. - hajtottam le a fejem, és ölembe pihenő kezeim tanulmányoztam. Nem volt rajtuk semmi figyelemre méltó, egyedül a gyűrű, amit JiMin választott kettőnknek. Túl elhamarkodott lett volna?
- Ugyan, nem bánom. Szeretnék segíteni, viszonozni valahogy azt a sokmindent, amit tőled kaptam. - simított végig felkaromon, ami most egyáltalán nem esett jól.
Nem az érintéssel volt a gond, csak nem attól volt, akitől nekem szükségem lett volna.
- Nem azért csináltam, mert viszonzást várok cserébe. - néztem én is rá.
Nagy szemeivel engem fürkészett. Mi olyan érdekes rajtam? Sokszor látta már ezt az énem, hozzászokhatott volna az összetört JungKookhoz is.
- Nem ezt a bánásmódot érdemelnéd... Annyira sajnálom, hogy szenvedned kell. Remélem minden rendbe jön, és végre te is boldog lehetsz. - rám mosolygott, majd megölelt.
Nem éreztem helyesnek, hogy egy másik fiút ölelgetek, de nem akartam ellökni.
Már csak az ajtó csapódására, és az előttünk álló páromra lettünk figyelmesek. Mérges.. Rettentő mérges és szemrehányó. Nála ez a két dolog nem jó párosítás.
- Csak próbált megvígasztalni. - engedtem el Yuhit, és felálltam, hogy szembe lehessek a most érkezővel.

JiMin

- Nem érdekel! Ha valami probléma van, egyből szaladsz más karjaiba? Meg kéne beszélnünk, nem menekülni. Tudod te mennyire aggódtam?! Már a legrosszabbtól rettegtem, mert sehol se voltál. - Adtam ki magamból mindent. Annyira idegesítő, hogy egész végig Yuhival volt. Amióta elmentünk több mint egy óra eltelt, akármit csinálhattak amíg nem voltam itt. Habár most, hogy JungKook felállt kisebb vagyok nála, de nem tántorodok el. Válaszokat akarok, és most nem nagyon tudna kibújni előlük. Habár Yuhit sajnálom, ő csak belekeveredett ebbe az egészbe.

JungKook

- Talán mert veled nem lehet normálisan beszélni?! - emeltem fel én is a hangom, bár akaratom ellenére. - Ki szüli megint a feszültséget? Újdonság, ha azt mondom, Te?! Most is elkezdtél kiabálni, ahogy az elmúlt pár napban, rendszeresen tetted. A semmiségeken kezdesz el hisztizni, és mindig én iszom meg a levét. Most is te kezdtél el közeledni hozzám, aztán most megint én vagyok a rossz?! Ha?! Tudod mit? Elegem van! Ha nem kellettetted volna magad, mint valami ribanc úgy, hogy nem akarsz semmit, most nem lenne megint balhé! Nyilván azért erőszakolt meg az a nyomorék is, mert vele is ezt csináltad, csak ő nem tudott megállni, mi?! - akadtam ki teljesen.
Már csak egy csattanásra lettem figyelmes, és az égő fájdalomra az arcom bal oldalán. Komolyan... Megütött?
A pofon kicsit kijózanított, és realizálni tudtam a kimondott szavakat... Azt hiszem túlzásba estem, és ő is...

JiMin

Szavai hatására egyre csak gyülekeztek a könnyek a szememben, majd útjukra eredtek, folyamatosan új futva végig arcomon. Mikor már úgy éreztem nem bírom tovább, a harag és indulat olyan mértékben kapott el, hogy nem tudtam a cselekedet előtt gondolkodni, így megütöttem Kookot, ami abban a másodpercben még jó ötletnek tűnt.
- Te.... Én csak kárpótolni akartalak, amiért semmire se vagyok jó! - kiabáltam. - Neked is tudnod kéne, hogy nem önszántamból vagyok ilyen, de te folyton engem hibáztatsz érte... És igen... Egy megerőszakolt, rossz ribanc vagyok, aki csak arra képes, hogy kellettesse magát, igazad van. - Fordítom el fejem, hogy ne játszódjon egyre jobban könnyektől áztatott arcom.
Baromira igaza van, ez mind miattam van, de nem egyedül az én hibám, ő is nyakig benne van. Minden egyes szó szarul esett, sosem ment még el ilyen messzire.

JungKook

Úgy éreztem, hogy abba kellene hagynom, de nem ment. Ahelyett, hogy magamhoz öleltem volna, csak tovább folytattam a mondandóm, de már jóval nyugodtabb hanggal.
- Nem tudom, hogy feltűnt- e, de az elmúlt időszakban folyamatosan nyeltem mindent, és egy rossz szavam nem volt hozzád, de persze, én hibáztatlak folyton. Nyilván én vagyok a rossz. - fordítottam el én is a fejem.
Rég megbántam minden egyes rossz szavam, amit hozzá intéztem, de visszaszívni már nem tudtam, se visszaforgatni az időt. Ami történt, megtörtént.
- Csak ideges voltam, nem gondoltam komolyan. Kikészít, hogy minden miatt letámadsz. Ha cigizek, az a baj. Ha segítek a nyaralásunk megszervezésébe, az a baj. Ha túl messzire megyek, bocsánatot kérek és elmegyek kiszellőztetni a fejem, az a baj. Megértelek, itt az ideje, hogy te is legyél empatikusabb. - néztem rá. Arca kipirult, szeme feldagadt, könnyei pedig megállíthatatlanul folytak. - Nem egy apa- fia kapcsolatban vagyunk, hanem mint egy pár. Nem gyerekként tekintek rád, ezért értelemszerűen nem is úgy viselkedek veled. Nem fogom minden kívánságod lesni, nem lesz mindig az, amit te akarsz. Ha ezt nem tudod elfogadni, szakíts velem. Nem vagy köteles elviselni, hogy „hibáztatlak". Elhagyhatsz, de akármennyire is felidegesítesz, én nem lennék rá képes. Túlságosan szeretlek ahhoz... - az utolsó mondatot szinte suttogtam. Nem tudom, hogy hallotta- e, de nem is az a lényeg.
Most tisztáztam mindent, már csak reménykedni tudok, hogy nem él a lehetőséggel.

JiMin

JungKook arca teljes komolyságot mutatott, ami miatt egy kicsit hátrább is hőköltem. Talán még sosem láttam ennyire komolynak.
- Tudom jól, hogy sokmindent elviseltél miattam, épp ezért akartam neked egy kicsit jót tenni. - Folytattam egy fokkal halkabban, de könnyeim még mindig nem apadtak el, és a vállaim is rázkódásba kezdtek.
Tudja milyen szar az önértékelésem, erre képes azt mondani, kellettetem magam mint egy rossz ribanc, és hogy ha akarom elhagyhatom. Ha ő szeret engem, miért ad ilyen választási lehetőséget?
- Ha kimondtad, valamilyen szinten komolyan is gondoltad, vagy már fordult meg a fejedben. Nem szeretem látni, ahogy roncsolod a tüdőd azzal a szarral, a nyaralásnál pedig előre mondtam, hogy én szeretném elintézni, mert így is sok plusz munkát kaptál... Én csak segíteni akartam, de neked úgy látszik máshogy jött le. Vigyázni szerettem volna rád... Én... Nehm akarlak ehagyhnih. - Sírtam el magam.
Még a gondolata is rossz, hogy véglegesen külön válnak útjaink. Nagyon szeretem, nem lennék képes elviselni a fájdalmat, ha már nem lenne mellettem.

JungKook

Gyomrom összeszorult, és hányingerem lett. Undorítónak éreztem magam, hogy képes voltam megsíratni. Nem tudtam mit tegyek. Mindennél jobban szerettem volna magamhoz szorítani, megcsókolni és az örökkévalóságig úgy maradni, de.. mindig az a bizonyos de... az önbecsülésem nem engedte. Akkor az azt jelentené, hogy ő nyert, neki van igaza. Mindig én engedek, és elég volt.
Yuhira néztem, aki csendben figyelte az eseményeket. Csak bólintott, én pedig az eszem helyett a szívemre hallgattam. Nagy lendülettel indultam meg felé, és magamhoz rántottam. Megremegett a karjaimba, nekem pedig összeszorult a szívem.
- Sajnálom...

Szia kedves olvasó.
Remélem elnyerte ez a rész a tetszésed. Ha igen, kérlek visszajelzésképp nyomj rá a csillagra, vagy hagyj nekünk commentet. 😊❤