Tizennyolcadik fejezet
• Ace Blake •
▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

Négy napja, hogy Ace kiborult Deannél. Megígértem magamnak, hogy nem fogok sírni, mivel semmi okom nem lenne rá. Talán örülnöm is kellene, de inkább elnyomom az egészet.

A héten jelentkezett az ingatlaniroda, találtak nekem egy lakást. Ez volt napok óta az első jó hír, amit kaptam. Másnap meg is néztem, tetszett, sőt gyönyörű  ötven négyzetméteres kis lakás volt. Az ára is teljesen rendben van, így rábólintottam.

Kedd reggel van, ma van a születésnapom. Most már hivatalosan is felnőtt vagyok. Egyáltalán nincsen jó hangulatom, pedig a telefonom megállás nélkül csörög. A barátaim és a családtagjaim hívnak, hogy felköszöntsenek engem. Felveszem és egy jól megjátszott örömmel megköszönöm nekik.

Mivel ma kivételesen nincsenek fontos előadásaim, úgy döntöttem, hogy inkább itthon maradok és elkezdem pakolni a cuccaim. Hétvégén már az új, saját kis otthonomban szeretnék aludni.

Szeretem Rachelt, de már lassan egymás agyára megyünk. Plusz, nem szeretném a komplikált szerelmi életemmel terhelni. Neki is megvannak a saját gondjai.

Éppen a pólóim hajtogatom, amikor egy halk kopogásra leszek figyelmes.

– Gyere – tudom, hogy Rachel az. Ki más is lenne?

– Boldog születésnapot! – egy muffinnal, amin egy gyertya van, lép be. Elmosolyodom és hálásan elveszem tőle a süteményt.

– Kívánj valamit! – bátorít. Nem kívánok semmit se, amikor elfújom a gyertyát.

– Kívántál? — vigyorog. Egy mű mosollyal bólintok.

Rachel kék szemei az ágyon lévő ruhákra siklanak. Látom ahogyan elszomorodik.

– Már annyira hozzászoktam, hogy itt vagy — teszi karba a kezét és ül az ágyra.

– Ez lesz a legjobb. Amúgy se akartam sokáig itt maradni — vonom meg vállam és tovább hajtogatom a ruhákat. Rachel minden mozdulatom figyeli. Tudom, hogy aggódik értem.

– Hogy vagy? – a kérdés halk, de én tisztán hallom. Pislogok párat, ne sírj! Megköszörülöm a torkom.

– Jól vagyok, végülis szülinapom van — Rachel meghorkan.

– Kurvára nem vagy jól! — csattan fel. Összerezzenek.

– Kérlek, hagyjuk már ezt! Annyira bele vagyok fáradva. Mindenki bele akar szólni az életembe! Ha túléltem a Jake utáni időt, akkor az Ace utánit is simán. Légy szíves menj ki, pakolni szeretnék – hangom a végére kemény lesz. Még rá se nézek, mérges vagyok. Persze nem rá, de ez most nem oszt-szoroz.

Barátnőm nagyokat pislogva néz rám, végül szótlanul elhagyja a szobám.

Dühösen tovább pakolom a cuccaim. Egyedül akarok végre lenni. Nem kell nekem senki se, majd egyedül elleszek én.

Még, hogy Ace! Hah, hogy nem nevetem el magam!

Pont amikor a következő nadrág után nyúlnék, ismét megszólal a telefonom. Ismeretlen számot ír ki, de nem is kell teljesen elolvasnom a számot. Kívülről tudom a számát.

Nem vagyok benne biztos, hogy felvegyem-e neki. Rossz ötlet lenne, de végül a kíváncsiságom nyer. Tudni szeretném mit akar tőlem.

– Szia – ülök le a mobillal fülemnél az ágyra.

– Boldog születésnapot, Blair – meglepődésemre nem szomorú a hangja, sőt jókedvű.

– Nem felejtetted el... – jegyzem meg. Bevallom, jól esik, hogy emlékszik rá.

– Viccelsz velem? — Jake őszintén felnevet, ami nekem is egy őszinte mosolyt varázsol arcomra.

– Hát... – motyogom. A nadrágommal bíbelődök.

– Soha nem felejteném el a szülinapod...Nincs értelme elhívni egy vacsorára, jól érzem? – kérdi. Újra elmosolyodom.

– Nincsen, Jake. Sajnálom, én a múltkor mindent elmondtam neked, amit akartam – a tükörképemre nézek. Rövid, szőke hajamnak köszönhetően még mindig szokatlan a látvány, mégse bántam meg az új frizurám.

– Kár, barátilag gondoltam – és most valamilyen oknál fogva hiszek neki.

– Na, csak nem...? – húzom fel a szemöldököm. Jake megköszörüli a torkát.

– Fogjuk rá, már pár hete ismertem meg, de még nincs meg az az érzés...az az érzés mint nálad.

– Nahát, de ez tök jó! Örülök neked – mondom őszintén. Bármennyire is utálnom kéne, nem vagyok rá képes. Jake örökké a szívemben lesz, de már nem úgy ahogyan régen. Ő talán még Rachelnél is közelebb áll hozzám.

– Köszi... izé váltsunk témát. Ünnepelsz majd? – hangja kíváncsi.

– Nem hinném. Költözök, nincsen időm – mesélem el neki. Jól esik vele úgy beszélgetni, anélkül, hogy a szívem fájna. Nem érzek semmit, csak kényelmet. Anno ez fogott meg Jakeben.

Ő egy jó ember, aki elkövetett egy hatalmas hibát.

– Elköltözöl Racheltől...khm...Acehez? – a neve hallatán dühös és szomorú leszek.

– Nem, a saját kis lakásomba – többet nem mondok, semmi köze nincsen hozzá, noha ő se kérdezősködik tovább.

– Áh, értem. Ha nem baj most leteszem, még egyszer boldog születésnapot, Blair! — megköszönöm neki és leteszem a telefont.

× × ×

A hét olyan gyorsasággal telt el, hogy kettőt pislogva azon kaptam magamat amint új otthon falai között állok. Igaz még nagyon üres, mégis boldogság tölt el az a tudat, hogy végre a saját kis lakásomban lehetek.

Kint kezd sötétedni. Most végeztem a mai pakolással. Az túlsó felsőmet hajtogatom be a szekrénybe, amikor a hasam egy hangosat korog, nem lep meg. Ma reggel ettem utoljára és akkor se sokat.

Miután végeztem, eldöntöm, hogy elmegyek a boltba és veszek valami kaját. A folyosón magamra veszem a farmerdzsekim és a fehér Sneakerem. Az autóm kulcsával kezembe elindulok.

A lakásom messzebb van az egyetemtől és a belvárostól, de igazából nem is bánom annyira. Nagyon szép és nyugodt környéken van. Ma találkoztam is az egyik szomszédommal, egy harmincas éveiben lévő egyedülálló apuka, akinek egy kislánya van.

A új otthonomtól kábé tíz percre van egy kis bolt, ahová most tartok, nem nagy bolt, inkább egy családi vállalkozás, azonban a legfontosabb dolgokat meg lehet benne találni.

Amikor belépek a kassza mögül egy idősebb nő pillant rá. Barátságosan rámosolygok és eltűnök egy bevásárlókosárral a sorok között.

Minél jobban megnézem az ételeket annál jobban éhes leszek, így gyorsan megtelik a kosáram.

A kasszához lépve még egy csomag rágó után nyúlok, amikor a szívem megállni készül. Szemeim kitágulnak. Kezem a mozdulat közben megdermed. Szótlanul állok és nézem az újság borítóját.

Láttam már a képet, de rendesen a borítón látni mégis más. Gondolkodás nélkül leveszem a polcról a Men's Health-et és a többi cuccom közé rakom.

A szívem hevesen ver.

Tényleg én lehettem Ace Blakeel? Mintha csak most érne el az agyamig, hogy ki is ő. Ő nem csupán egy egyetemista, nem ő egy legenda.

– Van valami ebben a férfiban — nevet fel hirtelen a kasszás, amikor lehúzza az újságot. Kérdően nézek.

– Az elmúlt napokban több száz példányt adtam el. Még a Playboy-t se veszik ennyire, mint most ezt a kiadást Ace Blakeel — meglep, hogy tudja a nevét, de hogy miért, azt nem tudom.

– Barátnőmnek veszem, meg van őrülve érte... — hazudok. A nő bólint.

– Akkor ez tizenkét dollár lesz — odaadom neki a pénzt és távozni készülök, amikor a hangja feltart.

– Bocsánat, hogy megkérdezem, de ön új itt? Még nem láttam a környéken.

– Igen, pár napja költöztem ide — mosolyodom el.

– Hát akkor, isten hozta lányom!

× × ×

Úgy nézek az újságra mintha egy ember lenne két fejjel. Még nem mertem kinyitni és beleolvasni. Saját magam se tudom mitől tartok.

Órákon át bámulom az arcát és tanulmányozom a pózt amiben nem önszántából áll.

Nevetségesen jól áll neki ez az egész.

Egy világos Diesel farmert visel, ami veszélyes lazán lóg keskeny csípőjén. Kidolgozott izmait látva még a nyál is összefut a számban. Egyik ujját beakasztotta a farmer övbuktatójába, míg másik kezével beletúr dús fekete hajába, mégis az arca a legszexibb. Dús ajkán egy szívdöglesztő vigyor villan fel míg kék szemei csillognak.

Most érzem mennyire szerencsés voltam, amikor velem volt. A szívem összeszorul és az elmúlt napokban visszatartott könnyeim mint egy vízesés lecsordulnak arcomon.

Hiányzik.

Végül mégis a kíváncsiságom gőz. Egy gyors mozdulattal kicsapom a magazint és arra az oldalra lapozok ahol az interjú van.

Ismét jól megnézem a képeket, majd üveges tekintettel elkezdem olvasni a róla írt szöveget.
Ki is Ace Blake?
Sokaknak talán mondd valamit a Blake vezetéknév, nem ok nélkül. Ace Blake a híres amerikai foci egyik legnagyobb legendájának a fia— Dashniell Blake.

Ace Blake 1996 Szeptember huszadikán látta meg a világot, mint a foci legenda és egy riporter, Natasa Blake, fiaként. Noha Dashniell nem erőltette fiára a focit, a kisfiú makacsan ragaszkodott hozzá.

" Egy nap, amikor apát láttam a tévében, így szóltam édesanyámhoz", kezd bele a fiatal tehetség. "Anya, egy nap én is a tévében és a sportmagazinokban szerepelek! És lám, megtörtént.", mosolyodik el.
" Már nagyon fiatalon felfedeztem a foci iránti szenvedélyem. Az óvodában mindig inkább egyedül fociztam minthogy a többiekkel autósat vagy egyebet játszak. Voltak idők amikor pont ebből az okból kiközösítettek, de ezek nem zavartak, sőt mai napig szeretek egyedül lenni.", folytatja.
" Ahogyan az évek teltek én annál jobban akartam a fociban lévő sikereket. Apám minden egyes meccsén ott voltam. Anyu még akkor is elcipel a meccsekre, amikor már megvolt az öcsém, Dean, akiről nem lehet elmondani, hogy egy foci tehetség." Ace jóízűen felnevet, majd tovább mesél nekem.
" Deannel sokszor kaptunk azon össze, hogy én mindig csak focizni akartam, míg ő szívesen játszott például repülőset. A szüleim mindig kérték tőlem, hogy ne mindig csak focizzunk, de én nem bírtam másra gondolni, és ez a High Schoolban se volt másképp. Ott azonban kicsit más volt a helyzet, sok olyan fiúval ismerkedtem meg, akik úgyszintén szeretik a focit. Ekkor kezdődött el igazán az, hogy komolyabban elkezdtem foglalkozni a focival. Talán tizenöt lehettem amikor megnyerte a csapatunk az első komolyabb meccsét. Soha nem fogom a szüleim büszke tekintetét elfelejteni. Azon a napon megfogadtam, nem állok le addig míg fel nem érek a csúcsra. Még az apámat is túl szeretném szárnyalni.", amikor erről mesél nekem, eszembe jut néhány cikk, amit pár éve olvastam róla, így kissé habozva rákérdezek ezekre is. Ace meglepődésemre nyitottan fogadja érdeklődésemet.

" Nem volt mindig egyszerű egy világhírű sportoló fiaként élni a világban. Főleg akkor, amikor apám fényéveit élte. Gyakran kellett sofőrnek iskolába vinnie, mert a házunk előtt egy tucat paparazzó állt, arra várva, hogy a legkisebb hibát is elkövessük. Sajnosan én meg is tettem ezeket. Három évig voltam kokain függő, a szüleim kezdték elveszíteni a hitüket bennem. Sokat kellett csalódniuk bennem. A iskolában mindenki bálványozott. Igazából, vagy szerettek vagy gyűlöltek. Mint kanos tinédzser fiú én kihasználtam minden esélyt, hogy megmutassam az utálkodóimnak, hogy leszarom mit gondolnak rólam, pedig ez nem volt így. Napokat buliztam végig úgy, hogy ki se józanodtam. Eleinte nem vettem ebből semmit se észre, csak akkor amikor észrevehetően rosszabbodott minden. Kezdtem elveszíteni az energiám és az erőm. Már messziről nem tudtam tartani a szintet a többiekkel, ha a fociról volt szó. Ekkor abba is hagytam a focit pár hónapra, és más vizekre sodródtam. Sötét és mocskos vizekre, ahová soha nem kellett volna. Ahogyan telt az idő az öcsém is idősebb lett, csupán két év van köztünk. Deannek mindig is, apám után, én voltam a példaképe, azért magammal húztam oda ahová nem lett volna szabad. Először jókat szórakoztunk meg minden, azt hittük mi vagyunk a világ legkirályabb emberei, de ez minden csak a drogok és egyéb dolgok miatt volt. Egyszerre mentünk tönkre, az én hibám miatt. Mai napig lelkiismeret furdalásom van. Hiába mondja nekem, hogy valahol ő is hibás, nem tudom magamnak megbocsátani." , Ace hirtelen elcsendesül. Az arca láttán összeszorul a szívem. Mondom neki, hogy nem muszáj erről beszélnie, de ő folytatja, így figyelmesen tovább hallgatom.
" Az eszem három év múlva jött meg, amikor a High School utolsó évében voltam. Az apám egy döntés elé állított. Vagy kikupálom magam és csinálok magamból valakit, vagy egy újabb drogos és alkoholista emberre bővül ez a világ. Persze ez először nem hatott meg, de az idő elteltével valahogyan megjött az eszem. Ismét teljesen belemerültem a tanulásba és a fociba. Deannek több idő kellett, viszont neki is sikerült kimásznia a gödörből. Az utolsó évemet az évfolyam második legjobb tanulójaként fejeztem be és jöttem az egyetemre. Sportmanagement hallgató vagyok, hogy miért? A focit nem fogom tudni sokáig csinálni, így az a tervem, hogy visszavonulásom után menedzser szeretnék lenni. Van is mit tanulnom, de legalább egy profitól, Nathaniel Stonestől. Jobb kezekben nem is lehetnék. Neki is hálás vagyok mindenért amit eddig tett értem." a férfi ismét ellazul és őszintén rám mosolyog. Ekkor viszont egy újabb téma merül fel bennem. A szerelem, erre Ace felnevet és megvakarja a tarkóját.
" Hát ez egy igen hosszú én komplikált dolog. Mindig is nagyon jól el voltam egyedül, a sok csodás lány között még nem találtam meg a tökéletest, vagyis eddig ezt hittem! Talán szerelem, de lehet nem is, nyitott vagyok a meglepetésekre, és ebben a személyben csak úgy bujkálnak a meglepetések. Olyan mint egy zsákbamacska! Vad, titokzatos és ravasz, a szépségéről nem is beszélve! Néha feldühít, mégse tudok rá sokáig mérges lenni. Nem hiszek a nyálas szerelemben vagy a hasonlókban, de tényleg úgy gondolom, hogy megtaláltam egy véletlen összeesésnek köszönhetően a lélektársam.", amikor a személy neve után érdeklődöm, Ace csak megrázza a fejét.
" Ez legyen az én kis titkom, ki tudja? Talán egy nap büszkén mutatom be, mint a feleségem? Fiatal vagyok, mindennek el jön az ideje, addig is a karrierem áll a legelső helyen."

Olvasás közben teljesen elfelejtettem az időt. Nem egyszer olvastam el az interjút. Minden alkalommal összeszorul a szívem.

Acenek igaza volt, mindenért őt hibáztattam. Behunyom a szemeim és újra elgondolkodom az egészen.

Még mindig tudatlanságban élek, nem tudom, hogy Aceé-e a gyerek vagy nem. És mivan ha az övé? Őszintén felteszem magamnak ezt a kérdést.

Arra jutok, hogy nem lenne baj. Ha Acehez a gyerek is tartozik, akkor elfogadom.

A mobilom után nyúlok és írók neki egy üzenetet.

Szóval lélektárs? ;)

Ace mindig gyorsan válaszol az üzeneteimre, de most semmi reakció nem jön.

Egész éjjel a mobilom bámul — hiába, Ace nem válaszol nekem.

•°•°•°•°•

— 2018. 11. 24.