Dai egy cigarettával és egy itallal ült a kicsike erkélyen, háta mögött a sötét hálóval, ahol Jo békésen aludt. Ő nem tudott, Azumi járt a fejében, ahogy egy ideje gyakran. Minden nap gondolt rá, és játszott időnként egy ötlettel, azzal, hogy milyen jó volna, ha Jo csak fele olyan jól bánna vele, mint ez a fura pasas, akit alig ismer. Pedig már naponta felhívta, és beszélt hozzá. Néha csak régi eseteket adott ki magából, volt, hogy egészen friss élményt osztott meg. Ritkán hagyta reagálni Azumit, nem szerette, ha ő is véleményt alkot és azt mondja, hogy hagyja már el végre Jot. Más oka is volt annak, hogy nem hagyta beszélni. Nem akarta hallani a hangját. Azt a hangot, ami mindig a bőre alá kúszott, kényeztette az érzékeit, amitől kimelegedett. Azumi mély, cigarettától enyhén rekedtes hangját, ahogy a nevét mondja. Amikor a saját nevét hallotta a szőkétől, a gyomra mindig megremegett, néha csípő alatt bizsergett is. Ijesztő volt ez az egész Dai számára, mert olyasmit engedett meg magának, ami igazán veszélyes volt. Ha Jo valahonnan tudomást szerezne erről, azt lehet, hogy nem is élné túl. Komolyan arra gondolt néha, hogy Jo ezért megfojtaná. Mégsem tudta megtagadni magától a hívásokat, mert akármilyen rizikós volt, úgy érezte miden alkalommal enyhül az őt gúsbakötő szorítás, amiben él.

Dai mélyet szippantott a cigarettán, majd végig nyalt az ajkán, miközben az orrán engedte ki a füstöt. Épp jól esően zsibbadt a teste az alkoholtól, amit ritkán fogyaszt, de ezen az éjjelen megkívánta. Nem rég még az ágyban hempergett Joval, amit még élvezett is. Jonak jó napja volt, még csak különösebben keményen se csinálta, ez egészen üdítő változatosság volt az utóbbi időben. Dai megint arra gondolt, hogy ha így maradna, nem lenne gond. De tudta ő, hogy ez csak pillanatnyi elmezavar lehet, ami hamar elmúlik majd. Le kéne lépnie, tudta ő, most már magában is végre kimondta, de ahhoz még nem volt bátorsága, hogy hangosan megtegye, akkor is ez már haladás volt. De hová is mehetne? Jo sem engedné el könnyen, valamiért ragaszkodott hozzá. Nem volt ez szerelem, időnként arra gondolt, hogy sosem volt az. Szerette azt hinni, hogy legalább az elején szerette őt Jo, másképp még nagyobb hülyének érezte volna magát.

Dai a hamutálba dobta a cigarettát, kiitta a poharát, majd felállt. Egy pillanatra megtántorodott, amin jót kuncogott, vagyis azon, hogy alig ivott valamit, mégis spicces lett tőle. Visszabotorkált a hálóba, és megállt az ágy előtt. Némi fény beszűrődött, épp annyi, hogy lássa a férfit az ágyban. Az járt a fejében, hogy Jotól nem lehetett elvitatni a tényt, hogy jól mutatott. Jobban, mint mikor összejöttek, akkoriban a haja is hosszabb volt, kevésbé volt edzett. Sokat változott kívül, belül. A külső változásait Dai szerette, a típusa volt valójában. Hirtelen azon kapta magát, hogy Azumihoz hasonlítja. Szöges ellentétben állt a két férfi. Fekete és szőke. Durva és kedves. Jo közel, Azumi távol. És ezen kívül millió más apróság jutott eszébe, amiben különböztek.

Dai feltérdelt az ágyra, halkan nyikorgott alatta, miközben egész közel hajolt a másikhoz. Jo a hátán feküdt, egyelőre nem vette észre Dait, aki alig-alig érezhetően, de hozzáért. A szájával, az ujjaival. Apró csókokat szórt szét a mellkasától a köldökéig, majd mégis elhúzódott. Az alvó oroszlánt jobb békén hagyni. Kiváltképp, mert egészen máshol járt fejben. Valahol a szőke ágyában épp, ami nem volt okos dolog még úgy sem, hogy senki más nem tudott róla, csak ő, hiszen a fejében játszódott ez le. Egy kicsit legyél jobb hozzám! Mondta halkan Jonak, mintha az bármit is hallott volna. Dai elnyúlt az ágyon és óvatosan közelebb fészkelte magát Johoz, de arra figyelt, hogy ne túl közel, azt nem mindig szerette.

Reggel Jo kávéval ült az asztalnál és olvasott a telefonján, a háttérben a reggeli híreket olvasta fel egy kellemes hang a rádióban. Ki volt készítve egy csésze Dainak is, várta, hogy előbújjon. Egész elhűlt már a kávé, mire előkerült, ezen a napon az előadásai később kezdődtek. Dai az asztal felé sétált, miközben ellépett Jo mellett végig simított a vállán. Jo utána fordult, de nem szólt semmit, inkább kortyolt. Dai ivott egy kis vizet, majd visszalépett az asztalhoz, és Johoz hajolva megcsókolta, végül leült a kávéjához. Jo még mindig nem szólt, csak a tekintetével követte a másikat. Nem volt jellemző az ilyen reggel, gyakran nem is találkoztak ilyenkor.

- Jó reggelt – köszönt Jo, mire Dai elmosolyodott. – Mi lelt?

- Miért?

- Simogatsz, megcsókolsz. Nem szoktad.

- Azt hiszem, ez belefér egy kapcsolatba, nem igaz?

- Gondolom – értett egyet, majd visszafordult a telefonhoz.

- Nem kell folyton veszekedni.

- Tudod, hogy nem szeretem a hisztit – magyarázta, a képernyőt görgetve.

- Mindig velem van a baj? – kérdezte azonnal.

- Általában te szoktál fennakadni semmiségeken.

- Ami neked semmiség, az valójában egyáltalán nem az.

- Ismersz jól, mégis mindig kiharcolsz egy pofont.

- Azzal még ki is egyeznék. De, amit mostanában csinálsz, az sok – mondta Dai. Nem biztos, hogy jól tette, de arra gondolt, hogy Joval talán most lehet majd beszélni.

- Semmivel sem jobb, vagy rosszabb a kapcsolatunk, mint eddig.

- Komolyan így gondolod? Tényleg? Sokkal durvább vagy és gyakrabban ütsz meg, nem tűnt fel? A múltkor is napokig a nyakamon voltak az ujjaid. Emlékszel egyáltalán, miért csináltad?

- Ok nélkül nem bántalak – mondta meggyőződéssel, miközben letette a telefonját. Újra Daira figyelt.

- Menj a francba – csattant fel Dai. – Az esetek nagy részében teljesen ok nélkül teszed.

- Mi bajod van, megint sokat lógtál Sunnyval? – kérdezte gúnyosan.

- Sunnynak ehhez semmi köze!

- Akkor szoktál magyarázni, mikor túl tolod Sunnyt. Mondtam már, hogy jobban teszi, ha visszahúzza a karmait. És újra figyelmeztetlek, hogy meg fogom tudni, ha a hősködése közben alámászol – jegyezte meg fenyegetőn.

- Sunny a barátom, és én nem csallak meg.

- Ó, milyen finom utalás – kuncogta sötétülő tekintettel. – Újabban többször előkerül a téma. Nem bízol bennem, drágám? – kérdezte, miközben felkönyökölt az asztalra. – Miért is kéne más, ha van itthon egy hálás szukám, aki bármit megtesz nekem, ha akarja, ha nem? Ha látnád magad szex közben te sem mondanál mást. Nyafogsz, elégedetlenkedsz, de valójában kurvára élvezed.

- Az sem gond, ha nem akarom, ugye?

- Az a játék része.

- Bekaphatod – szólt Dai és felált az asztaltól. – Nem is értem, mit gondoltam, amikor az jutott eszembe, hogy beszélgessünk.

- Ó, de szörnyű itt neked! Ha tényleg így volna, itt lennél? Te döntöttél úgy, hogy velem maradsz, ne csinálj úgy, mintha fogva tartanálak! Senki nem kényszerít – Jo is felállt, majd Dai után indult. – Egy mazochista kurva vagy, aki még meg is sértődik, ha jól megkefélik. Ezen nem gondolkoztál még?! Az nem jutott eszedbe, hogy veled van a baj?

- De, van baj a fejemmel, hogy még mindig itt vagyok egy olyan szemétláda mellett, mint te!

Ez volt az, amit nagyon nem kellett volna. Az utolsó szó is alig hagyta el a száját, máris kapta az első ütést, amitől kibillent az egyensúlyából.

- Egész jól indult ez a reggel, de ezt is elcseszted. Látod, megint te kapálóztál a pofonért. Valami történik veled, de nem tudom, mi. Hetek óta karmolászol, beszólogatsz. Meglep, ha nem tetszik?

- Csak igyekszem kiállni magamért – mondta halkan, közben a szájához ért, de az épp nem vérzett, csak fájt, ami lüktetve terjedt szét az arcán.

- Találkoztál valakivel?

- Dehogy – ingatta a fejét rémülten.

- Te hozzám tartozol, azt hittem, ez világossá vált az elmúlt években.

- Azt mondtad, hogy nem tartasz fogva, ez szerinted, mi, ha nem kényszer?

- Kifejtettem erről a véleményem. Különben is hová mennél? Sunnyhoz? Azt gondolod, hogy csupa szívjóságból befogadna? Semmi sincs ingyen, Dai. Előbb-utóbb benyújtaná a számlát, és nem pénzt kérne, gondolom, ezt te is tudod. A világot a szex és a pénz mozgatja, Sunny sem különb, ne legyenek illúzióid.

- Semmi sincs köztünk, a barátom.

- Kérdezd csak meg nyugodtan tőle, hogy mit gondol erről. Aztán majd meséld el, mit mondott. Ha mered.

Dai kissé kimelegedett, el is némult, mert igenis akart tőle valamit Sunny, amit ő nem hagyott. Többször is utalt ilyesmire Sunny, de ezt tényleg nem merte volna elmondani Jonak.

- ...Miért nem lehetünk csak úgy együtt? Miért kell folyton fenyegetned? Miért kell mindig erőszakosnak lenned? – kérdezte óvatosan.

- Ma már egyszer mondtam, de biztosan elfelejtetted, így megismétlem: nem szeretem a hisztit. Másrészt pedig – kezdte egy sötét mosollyal a szája sarkában. – Jól áll neked, ha kínlódsz. Őszintén, nagyon izgató látni, amikor fáj. Mintha nem tudnád mennyire beindít az a gyötrődő arcod. És ne mondd, hogy te ezt nem szereted, van róla pár felvételem, ami bizonyítja az ellenkezőjét. Este előveszem őket, hogy felfrissítsem az emlékezeted. Addig is engedd meg, hogy kifejezzem a szerelmemet irántad, csak hogy tudd, hol a helyed.

Jo áthúzta a fején a fehér atlétáját, amiben aludt, majd a földre ejtette. Dai óvatosan hátrált, próbálta meggyőzni, lenyugtatni Jot, de nem túl hevesen, azzal csak magának tett volna rosszat. Igazán nem akarta most csinálni, semmi kedve nem volt hozzá főleg ezután a vita után. Nem volt kérdés, hogy Jo nyomatékosítani készült a véleményét, akár akarja Dai, akár nem. Nem akarta, ez egyre gyakrabban fordult elő, egészen pontosan azóta, hogy hívogatni kezdte Azumit. Félt magának is bevallani, hogy így van. Sokszor járt az a fejében, hogy Azumival minden más lenne, legalábbis egy másik életben. Igaza volt Jonak, nem volt hová mennie, bárhol megtalálta volna, ha akarja. Úgy tűnt akarná. Kellene neki a jól bejáratott szukája, így mondta.

Dai ezen a napon kihagyta az előadásokat, inkább maradt az ágyban, ahol Jo hagyta. Nem sírt, nem nyafogott, csak feküdt és nézett előre. Itt a helye, Jo mellett. Ugyan kinek kéne egy olyan elhasznált rongy, mint ő? Jonak megfel. Legalább nem vagyok egyedül. Nyugtatta magát ezzel a hülyeséggel, még nevetett is rajta. A kezébe vette a telefont felemelte, kikereste Azumi számát, és a kijelzőt bámulta. Azért adta meg a számát, hogy az ilyen dolgokat kibeszélje magából, most mégsem hívta fel, pedig százszor elindult a keze. Bolond – mondta félhangosan, majd hátat fordított a telefonnak.

Később mégis felhívta Azumit. Hallani akarta a hangját, ezúttal azt tervezte, hogy hagyja majd beszélni, nem úgy, mint máskor. Dai hívása Azumit az utóban érte utol, így keresett egy parkolót és ott megállva hallgatta végig. Most sem köszönt neki Dai, csak elkezdte mondani, amit akart. Így csinálta mindig. Néha friss sztorit mesélt, máskor valami régebbit. A lényeg mindig ugyanaz volt, Jo bántotta. Ezekhez a sztorikhoz Azumi füle egészen hozzászokott már. Ahhoz viszont sehogy sem akart, amikor Dai arról beszélt, hogy megerőszakolta őt. Sosem részletezte, ki sem mondta így, csak körbe írta, utalt rá, sosem használta az erőszak szót, mikor Azumival beszélt. Azumi őszintén nem tudta, hogyan képes ezek után még mindig Joval maradni, de már nem győzködte. Csak beszéltette. Olyan sok infót kapott, hogy biztos volt abban, sosem beszélt ezekről senkinek, és most mindent ki akart magából beszélni. Eleinte ritkán hívta, aztán egyre sűrűbben, végül minden nap érkezett hívás. Dai általában suttogott, mintha attól félt volna, hogy a falnak is füle van. Azumi ettől még inkább szomorúnak érezte az egész helyzetet.

- Dai – szólította a szőke, amire ritkán került sor, általában szó nélkül hallgatta a másikat, és Dai sem hagyta szóhoz jutni. Most pedig Azumi tudta nélkül épp ez volt a cél, hogy hallassa a hangját. – Még sosem mondtad, hogyan kezdődött.

- Fontos ez? – kérdezte Dai, némi szünetet hagyva a kérdés után.

- Igen, szeretném tudni.

- ...Elsőéves voltam, ő meg harmadikos az egyetemen. Jó fej volt. Menő, laza, tetszett. Jól is nézett ki. Alig voltam 19, nem volt nehéz elkábítania. A bérleti szerződésem lejárt a koliban és kézenfekvő volt, hogy hozzáköltözöm. Vizsgaidőszaka volt, mikor igazán durvább volt már a szex. Gondoltam feszült, nem figyel, majd elmúlik. Egy időre így is volt, visszatértünk a normálishoz. Mármint ahhoz, ami köztünk az volt. Aztán kezdett általánossá válni, hogy erőszakos, hozzászoktam. Jó volt a körítés, nem zavart annyira. Ő mindig olyan nyers volt, az ágyban sem különb, az első sem volt rózsaszirmos – mondta, közben Azumi jól hallotta, hogy nyelt egyet. Talán eszébe jutott erről valami, de nem vágott közbe. – A diploma munkáján dolgozott, mikor elkezdett rendszeressé válni, hogy veszekszünk. Először csak pofonokat kaptam, aztán jött a többi. Azt hittem, majd lehiggad, mint korábban, de ezúttal nem így lett. Megrekedt ebben az állapotban ő is és a kapcsolatunk is. Az utóbbi pár hónapban már kb. mindennapossá vált. Elég sűrűn beszélünk, ha észrevetted.

- Csak össze kéne pakolnod – mondta Azumi.

- Nem ilyen egyszerű ez. Törődik velem.

- Igazán? – kérdezte gúnyosan nevetve, nem is hitte el, amit hallott. – Hát én is törődnék vele szívesen. A fejét verném a falba, csupa törődésből.

- Sosem tett még ilyesmit értem senki – nevette halkan Dai.

- Hol a családod?

- Ők semmiről sem tudnak. Nem akartak ide engedni tanulni, messze van és egyedül vagyok. Ha tudnák ezt, életem végéig hallgathatnám, hogy ők megmondták, hogy maradjak.

- Tudják, hogy meleg vagy?

- Anya igen. Apám nehéz eset, neki nem mondtam.

- Segít, hogy beszélsz velem?

- Könnyebb, azt hiszem. Jól esik elmondani valakinek, akit érdekel, mi van velem.

- A barátaid?

- Úgy tesznek, mintha nem történne semmi. Nem az ő dolguk.

- Barátok ők?

- Ha nem mondanám azoknak, akkor nem lenne senkim. Egy idegesítő srác van, aki nem hagy békén. Kb. olyan, mint te. Folyton motyog és duruzsol a fülembe. Valójában értékelem, amit tesz, de ha ezt elmondanám neki, akkor sose hagyna békén. Kedvelem, sokat tesz értem.

- Kedvelném – nevette a szőke.

- Lehet – mosolyogta Dai.

- Nem akarsz velem találkozni?

- Nem. Úgy értem, ez is elég necces. Ha Jo megtudná... Abba bele sem gondolok.

- Szereted? – kérdezte hirtelen, amire Dai nem számított. Nem is válaszolt azonnal, nem is tudott volna. – Hallottad?

- Hallottam.

- Mit mondasz?

- Bonyolult.

- Nem az. Vagy igen, vagy nem. Ha csak félsz tőle, akkor mi értelme ott maradni? Ha szerelmes lennél belé nem lenne ilyen fájdalmas a tekinteted, és nem is beszélgetnénk egy percet sem.

- Fájdalmas a tekintetem? – kérdezte meglepve.

- Végtelenül – mondta őszintén, mire Dai a vonal másik végén nagyot sóhajtott.

- Félek, mi történne, ha elmennék. Mihez kezdenék egyedül?

- Élnél nyugodtan. Persze, nem olyan egyszerű – szólt, mielőtt a fiú mondta volna. – Valójában sokkal egyszerűbb.

- Nem szeretem, mikor nyaggatsz. Azt ígérted, csak beszélnem kell arról, ami fáj. ...De tudod, min gondolkoztam? Azon, hogy te sosem mondasz magadról semmit.

- Nem is miattam vannak a hívások – vonta a vállát, miközben mocorgott az ülésen.

Hagyta most, hogy témát váltsanak, nem akarta, hogy Dai letegye a telefont. A legtöbb esetben, csak Dai beszélt, és amikor jónak látja, bontotta is a hívást. Azumi beszélgetni akart vele. Meg akarta ismerni azt a Dait, aki nem csak a fájdalmáról beszél neki. Azt a Dait akarta megismerni, akit meg akart csókolni az öltözőben, aki olyan érzékin simult bele a kezeibe akkor. Azt a fiút akarta megismerni, aki megmozdított benne valamit, amiről nem is tudta, hogy benne van.

- Arra gondolok, hogy néha a saját nyomoromon túl, rád is kíváncsi vagyok. Nem tudok rólad semmit, te pedig zavarba ejtő dolgokat rólam.

- Mire vagy kíváncsi?

- Bármire, amit elmondasz.

- Kérdezz.

- Hány éves vagy?

- 24. Idén diplomázom. Ha minden jól megy, illusztrátor leszek.

- Ó, az klassz. Én nem tudok rajzolni. Harmadéves vagyok, könyvelő leszek. A számokhoz értek.

- A számokban semmi fantázia. Száraz adathalom, ami nem hagyja szárnyalni a valód.

- Én szeretem. Amúgy sem vagyok az a típus, aki repked, meg ábrándozik – mondta mosolyogva.

- Pedig csak ki kéne tárnod a szárnyaid és engedni, hogy felkapjon a szél.

- Örök viharban élek, nem kell másik.

- Miért hiszed, hogy ha más irányból fúj, az ugyanolyan?

- Nem hiszem, csak... Miről is beszélünk?

- Csak a fantáziáról – mondta Azumi és lehunyta a szemét, hagyta, hogy túllépjenek ezen a virágnyelven fejtegetett témán.

- Mindig meg akartam kérdezni... milyen magas vagy?

- 192 cm – nevette Azumi, nem gondolta, hogy ez fontos információ lenne, de ha Dai kíváncsi rá, nincs mit tenni.

- Mint egy hegy – mondta komolyan.

- Hát elbújni nem tudok, pedig néha jó volna – kocogtatta a kormány bőr borítását.

- Mi elől?

- A világ elől. Másnak is vannak problémái, nem csak neked.

- A tiéd mi volna? – kérdezte halkan, közben elnyúlt a hideg csempepadlón. Úgy érezte, hevül a teste, és idejében le akarta hűteni magát.

- Nem is tudom. A világ maga, néha sok – mondta kissé elrévedve.

- És hová bújnál, ha lehetne?

- Egy tópartra. Faházzal. Azt szeretem. Madarak, mókusok – nevette halkan, talán kissé zavarban is volt ettől.

- Egyedül mennél?

- Nem tudom – mondta őszintén és egy pillanatra az jutott eszébe, hogy elvinné magával Dait.

- Elvinnéd a barátnődet, gondolom.

- Nem hinném – csúszott ki a száján, mire mindkét oldalon csend támadt. – ...Elbújni egyedül kell, nem? – kérdezte végül.

- Nem feltétlenül. Én el tudom képzelni valakivel, akit kedvelek.

- És te hová mennél?

- A hegyekbe – mondta Dai, újra csendet teremtve. Nem is volt tudatos, de mikor végig gondolta, tovább vitte az áthallást. – Nehéz megközelíteni egy hegyet. Biztonságban lennék ott. Egy hegy oldalán.

Dai becsukta a szemeit és lenyelt egy szúrós gombócot a torkából. Azumi csendben volt, de nem is tudott volna mit mondani, mert tompa pittyegés hallatszott már csak. Dai bontotta a hívást.

Azumi kiszállt az autóból és rágyújtott. Leguggolt az autó mellé és két kézzel szorította a fejét. Ha nem lett volna kínos, most biztosan kiáltott volna. Hogy a fenébe jutott el idáig? Sokszor kérdezte magától. Egy csokor virágot akart venni Ayának. A barátnőjének. Most pedig egy meleg sráccal titokban telefonálgat, nap mint nap, várja a hívását. Nincs mit szépíteni rajta, az imént pontosan értette, mit mondott neki Dai. Velem akar lenni. Kirázta tőle a hideg, de nem azért, mert zavarta. Már rég nem zavarta. Azóta, hogy az öltözőben hozzáért. Olyan átkozottul élénken élt a fejében a kép és az érzés, hogy néha azon kapta magát, hogy látta a szemei előtt. Én mit akarok? Rázta a fejét, közben felállt és rágyújtott. A kocsinak támaszkodott, és csak nézett előre a semmibe. Ez az átkozott parkoló majdnem üres volt, és sivár. Semmi sem volt, ami terelni tudta volna a gondolatait Dairól. Egyre csak az zakatolt a fejében, hogy valami nagyon nem stimmel vele, de leginkább az, hogy ettől nem esett annyira kétségbe, mint a helyzet megkívánta volna esetében. A telefonja csörgött, remélte, hogy Dai hívja újra, de Aya volt. Nem vette fel. Nem akarta hallani a hangját, miután Dai-al beszélt.

Dai a fürdő padlón feküdt, a szemeire szorította a kezeit és némán zokogott. Megbánta, hogy hagyta Azumit beszélni, hogy ő maga volt az, aki először kérdezte. Azt hitte, majd jobb lesz a lelkének, ha hallja Azumi hangját, ha mondd néhány kedves szót, de csak azt érte el, hogy elismert valami olyan érzést, amit a legkevésbé sem kívánt. Nem így, nem az ő helyzetében. Utálta az egészet. Nem akarta ezt érezni. Nem akart olyan férfit szeretni, aki sosem lehet az övé. A reménytelen sóvárgásnál nem ismert rosszabbat. Még az is jobb volt annál, hogy Jo megverte. Az legalább elmúlt, annak egyszer vége volt. De egy heterot szeretni olyan büntetés, ami elől mindenképp el akart menekülni. Volt már benne része, és a pokol minden bugyrát megjárta közben. Nem akarta újra.

Nyílt az ajtó, Jo hazaért. Dai felült, megtörölte az arcát, majd felugrott és kirontott a fürdőből. Nem szólt egy szót sem, csak odarohant Johoz és megcsókolta. Mohón csókolta, közben letépte a felsőjét és a körmeivel karmolászott a bőrén, majd egy pillanatra elhúzódott, hogy levegye a pólóját. Rögvest támadt újra, a meglepett Jo azt sem tudta, mi történik. Hátrált vele a hálóba, de gondolt egyet és nem ment el odáig. Hanyatt lökte a padlón, majd megbontotta Jo nadrágját és a combjai közé hajolt. Jo szerette, ha Dai így viselkedett, sokat nem kellett unszolni, hogy hangulatba jöjjön. Dai lehúzgálta a maradék ruháját, majd letérdelt Jo csípője fölé. Hátra nyúlt, megfogta Jot, és egyetlen mozdulattal fogadta magába. Egy pillanatra még Jo is megakadt ettől, ritkán kezdeményez Dai, ilyen formában pedig soha. Dai remegett a lába ujjától a feje búbjáig, de ezt akarta érezni. Ki akarta mosni Azumit a fejéből, azt pedig csak fájdalommal lehetett. Joval lehetett. Azzal a férfival, aki a szukájává tetette, aki egy mazochista kurvát formált belőle. Az ő rongyát, amit nem tervez eldobni. Ez az ő élete, itt a helye nem pedig a hegyekben elbújva.