Sunny egy nagyon zajos helyen szédült bele a zenébe, a fényekbe és abba rengeteg piába, amit már megivott az este során. Elfáradt, úgy érezte ki kell adni magából azt a sok felgyűlt szart, amit gondosan gyűjtögetett. Az, hogy Jot elverte épp csak arra volt elég, hogy felverje a port a lelkében és elkezdjen takarítani. Elküldött pár embert melegebb éghajlatra, kukázott jó néhány dolgot, amit már réges-rég meg kellett volna tenni. Újra akarta indítani az életét, nyomni egy reset gombot és máshogy csinálni. Máshogy, legalább kicsit. Hogy ne érezze úgy, ezen a világon rohadtul nem kíváncsi rá senki. A saját anyja nem akarta, kinek kellene másnak? Néha voltak ilyen sötét periódusai, de azokat magában lejátszotta, most viszont a sokadik alkalommal elege lett. Talán az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy Azumi előbb talált magának fiút heteroként, mint ő maga echte meleg srácként. Igen, talán ez volt az, ami annyira bosszantotta. Mindenki azt hajtotta, hogy „rendes srác vagy", „aranyos vagy". Talán a falai élesebben kirajzolódtak körülötte, mint azt maga valaha gondolta volna. Senki nem juthatott át rajta, de valószínűleg villogott rajta egy óriási „stop" tábla, ami miatt elkerülték a pasik. Akiről azt gondolta, hogy igazán komoly vele, az végül hülyét csinált belőle, ráadásul úgy, hogy mindenki körülötte duruzsolt a fülébe, hogy nem jó helyen van. Nem hallgatott senkire, ahogy Dai sem hallgatott rá, bár az más eset volt. Sunny most csak mosni akarta az agyát, kiüríteni az elméjét és szédülni bele a semmibe.

Már majdnem virradt, mikor kilépett a szórakozó helyről egyedül. Egyedül, megint egyedül. Néhány fiatal állt a bejárattól távol, beszélgettek, nevetgéltek. Sunny felnézett rájuk, szeretett volna ő is ilyen felszabadult lenni, de olyan nehéznek érezte a lelkét, mintha ólomból volna. Elsétált a szemben lévő padhoz, leült és rágyújtott. Nem érkezett beleszívni a cigarettába, mert kiszakadt belőle a sírás. Nem volt hangos, csak csendesen nyelte a könnyeit, nem akart feltűnést kelteni. Nehéz volt a feje az italoktól, de tisztán értette a vélt, vagy valós helyzetét. Egyedül volt még egy olyan hajnalon is, amikor mást sem csinált egész éjjel, mint ivott és táncolt, szabadon, bárki számára elérhetőként. Még ittasan, belazulva sem kellett senkinek egy dugásra sem, ezt gondolta. Ebben a pillanatban tényleg úgy érezte, hogy összetört a lelke. Magányos volt, és utálta ezt az érzést, a végtelenségig utálta.

Eldobta a cigarettát, majd felállt megtörölte az arcát és elindult gyalog haza. Úgy számolta, kiszellőzik a feje, mire felér a lakásába. Nagyjából összejött neki, már nem érezte olyan markánsan az italt a fejében, de ez nem segített a hangulatán. Lezuhanyozott, majd főzött egy kávét. Csörgött a telefonja, Azumi hívta.

- Végre felvetted! Hol voltál? – hadarta Azumi, mivel előző este Sunny kikapcsolta a telefonját, mielőtt bement a klubba.

- Bocsánat, kikapcsoltam a telefont, nem akartam, hogy zavarjanak – mosolyogta.

- Ó, csak nem randid volt?

- De, olyasmi – kortyolt a kávéba.

- Jól sikerült?

- Mondhatni – csicseregte. Nem akart Azumival beszélgetni az előző estéjéről, így inkább adta szokásos Sunnyt.

- Jól hangzik. De azért írhattál volna, aggódtunk.

- Nem volt szándékos.

- Kimegyünk a partra, jössz velünk?

- Nem, kissé elfáradtam inkább aludnék. Kimerítő estém volt.

- Na, erről beszélned kell – nevette a telefon másik végén, közben pakolászott egy táskába.

- Nincs nagy sztori – mondta, közben rágyújtott.

- Oké, akkor pihenj, majd beszélünk. Később felugrunk, viszünk kaját.

Sunny elköszönt és a hálójába ment aludni, mást úgy sem akart már erre a napra.

Azumi a telefon másik végén ciccentett egyet, nem hitte el a mesét, amit Sunny mondott. Inkább azt gondolta, hogy valami történt, de nem akar róla beszélni, legalábbis egyelőre. Azumi általában megvárta, míg Sunny magától kezdett beszélni, nem szerette faggatni az embereket. Célra vezető taktikának bizonyult ez eddig, Dainál is bejött.

- Elérted Sunnyt? – kérdezte Dai Azumi mellé lépve.

- Igen, jól van. Csak randija volt. Vagy ilyesmi.

- Ó, ez jó – mosolyogta. – Vagy nem? – nézett a szőkére, mert az nem tűnt lelkesnek.

- De, persze, nagyon jó. Volna, de biztosan nem így volt.

- Biztos megint valahol bulizott.

- Erre tippelek én is.

- Üljünk le vele beszélni – javasolta Dai.

- De nem ma. Már az estén jár az agyam. Elég stresszes lesz, egy csomó nagy ember, menő cégvezetők... Már most ideges vagyok miatta.

- Te? Ideges? Akkor én mit szóljak?

- Neked csak mosolyogni kell, nekem meg képviselni a céget.

- Menni fog, ne parázz – mondta, és felcsúszott az asztalra, majd maga elé húzta a szőkét. – Ha ügyes leszel, jutalmat kapsz.

- Ó, igazán? És mit?

- Meglepi – kacsintotta.

- Hn... talán van sejtésem – billentette a fejét szélesen vigyorogva.

- Na, mesélj!

- Úgy rémlik, bírod az öltönyös fazonokat. Nos, véletlenül épp van egy menő szabott öltönyöm, amit este felveszek.

- Össze fogom gyűrni – nevette halkan és megcsókolta a szőkét, mire az végig döntötte az asztalon.

- A-a! A partra akarok menni. Most. Szóval, várj szépen a parti végéig – paskolta a szőke vállait.

- Igenis, parancsnokom – húzta lazán a homloka elé a tenyérét élével.

- Uhm... ez sem lenne rossz ötlet.

- Keresek egy kölcsönzőt – nevette a szőke, majd fogta a táskát és elindult az ajtó felé.

Dai az asztalon fekve szorította nevetve az arcára a kezeit, majd felpattant és sietett Azumi után. Dai az utóbbi időben lebegett, olyan volt, mint egy szédült tyúk, folyton vigyorgott, mosolygott, nevetett, jól érezte magát. Ragyogott, Azumi így látta, és mondta is, szinte minden nap. Szerelmes volt. Dai is és Azumi is. A legváratlanabb helyen, időben találták meg egymást, ami mindkettejük életét fenekestől fordította fel, amit egyáltalán nem bántak. Dai sosem gondolta, hogy így is lehet élni, ilyen gondtalanul, boldogan, biztonságban. Azumi pedig azt tartotta képtelenségnek, hogy ő egyszer egy fiúval fog kezdeni, akibe olyan szerelmes lesz, mint még soha az előtt senkibe. Néha megállt és csak nevetett magán, amiért így érzett. Főleg, amikor időnként izgatottan remegett a gyomra Dai miatt.

Elegáns pincérek fényes tálcákkal sétálgattak a luxust távolról sem nélkülöző hajón, arany színben úszott az egész, ami a éj sötét háttéren egészen különleges látványt nyújtott. Dai sosem járt még ilyen hajón, pláne nem ilyen puccos rendezvényen. Kai sok jót remélt az estétől. Azumi ideges volt, mielőtt fellépett Daial a hajóra, nagy feladatnak érezte azt, amit rábízott Kai. Képviselje a céget, adja el, szerezzen új ügyfeleket. Sosem csinált ilyesmit, ő a rajzasztal felett érezte magát elemében, nem egy ilyen szerepben.

Dai visszahúzódva figyelte, ahogy Azumi levesz a lábáról mindenkit. A lehengerlő mosolyával, a meggyőző szavaival, érveivel. Jól állt neki. Dai jól gondolta, mikor az járt a fejében, hogy Azuminak nem tudnak olyan feladatot adni, amit ne teljesítene. Amikor épp nem Azumit figyelte, akkor a hajón lévő embereket. Jól szituált emberek, drága ruhákban, még drágább ékszerekkel, amik úgy csillogtak mindenhol, mint csillagszórók. Az emberekhez hozzá volt szokva, de a bárba nem ez a réteg járt. Azt gondolta, ezek oda sosem tennék be a lábukat. Némelyikük őt magát is megnézte, amitől azt gondolta, igencsak kilóghat innen, pedig igazán nem lehetett panasz a megjelenéséré.

Az este különösebb esemény nélkül zajlott, nem volt olyan vészes, mint amire Azumi számított, nem evett ott embert senki. Kai mindenkinek lelkesen beszélt róla és dicsérte folyton. Kai őszinte volt, de Azumi nem is gondolta, hogy ilyen jó véleménnyel van róla. Persze azt tudta, hogy kedveli és a munkáit is elég jónak tartja, pláne, hogy a céghez is felvette, de ilyen véleményt még nem hallott magáról. Jól esett neki, Dai pedig büszkén figyelte őt kissé távolabbról. Büszke volt Azumira és arra is, hogy egy ilyen férfi az övé lehet. Hogy meddig, az egy másik kérdés volt, amit sosem feszegetett még magában sem, most élte ezt a szivárványos boldogságot.

Dai egy pohár pezsgővel sétált a hajó egy csendesebb részére, ahol egyedül figyelte a vizet. Sötét volt és békés, szerette ezt. A háttérben nem túl hangosan egy zenekar játszott, Dainak tetszett. Nem igazán járt hasonló helyekre sem, de ez a változatosság most igazán jól esett neki, úgy érezte, hogy táplálja a lelkét. Nem sokáig maradt egyedül, Kai lépett mellé. Dai kissé meglepődött, ezen az estén találkoztak először, nem számított arra, hogy csevegni kezdene vele. Kissé távolságtartónak tűnt neki elsőre, túl komolynak, de összességében nem barátságtalannak.

- Szép, ugye? – kérdezte Kai, a sötét víztömeget figyelve.

- Igen, nagyon. De ijesztő is.

- Ez igaz – bólintotta. – Azumi élvezi az estét, úgy látom.

- Nekem is úgy tűnik. Ideges volt miatta, de úgy nézem, belejött.

- Jó hatással vagy rá. Régóta ismerem, de sosem volt ilyen felszabadult. Sem ő, sem a munkái. Szerelmes – sóhajtotta. – Jól áll neki.

- Szerelmes – mondta Dai a poharát forgatva.

- Nem így látod?

- Egy hetero férfivel óvatos az ember – mondta komolyan, amivel Kai némán egyetértett egy bólintással kísérve. – De most nagyon jó.

- Amennyire rizikós, épp annyira biztonságos. Ha hetero férfi választ egy magunkfajtát, az komoly dolog, nem igaz?

- Bízom benne – kortyolt a pezsgőből.

- Szerintem jó ez így – nézett a szőkére, ahogy Dai is. – Vigyázz rá, jó srác.

- Ő vigyáz rám – mondta halkan.

- Úgy is jó – mosolyogta, közben Azumi is csatlakozott. – Most már csak élvezd az estét – emelte Azumi felé a poharat. – Úgy egy óra még, míg visszaérünk a kikötőbe. Ügyes voltál, sokan érdeklődtek.

- Nálam is – mondta Azumi. – Jól sikerült.

- Mondtam, hogy el kell jönnöd – mosolyogta, közben a szemeit végig engedte rajta.

Nem rémlett neki, hogy látta-e már öltönyben, de igazán bejött neki. A szőke ingén elmélázott egy pillanatra. A gombjait nézte, közben lesütötte a tekintetét és elmosolyodott, eszébe jutott az a gomb, amit otthon feltett a polcra. Az is monogramos volt. Nem is emlékezett, hogy ott van-e még.

- Az inged is szabott? – kérdezte.

- Igen, anyám mániája. Még a gombokat is külön csináltatta. Talált egy helyet, ahol még gombot is gyártanak, ha külön kéred. Hát ő kérte... Miért?

- Csak szép munka, megtetszett – vonta a vállát.

Kai szóval tartotta kicsit Dait, aztán ment még néhány kör mosolygásra, Dai pedig egyedül maradt, mivel közben Azumit elhívták beszélgetni. Nem érezte magát mellőzve, Azumit kísérte, neki pedig dolga volt ezen az estén. Jól érezte magát, eszébe sem jutott unatkozni, vagy panaszkodni. Túl sokáig sem maradtak, így aztán tényleg egy jó kis este kerekedett. Kiváltképp a befejezés, ugyanis a korábban beígért öltönyös jutalom is kiosztásra került.

Sunny a sötét szobájában feküdt az ágyon, csak a telefon képernyője világított, az is jócskán visszavéve a fényerőből. Újabban ez volt a komfortos számára, a sötétben gubbasztani és nyomkodni a telefont céltalanul. Vagy bulizni járni. Utóbbiról tudta, hogy sok lesz, és találnia kell valami módot arra, hogy ne győzzön mindig a tompulás utáni vágya a józan esze felett. Majd holnaptól. Ez volt mostanában a jelmondat. Az egyetemet is hanyagolta, ez látszott a teljesítményén rendesen. Nem volt jól, de esze ágában sem volt, hogy segítséget kérjen. Régi história miatt toporog egyhelyben, süllyed szép lassan, mostanában egyre gyorsabban egy mocsárba, amit saját maga táplál. Akinek beszélne róla, biztosan nem nevetne rajta, mert akárkinek nem nyílt meg. Azuminak főleg, de neki nem akarta elmesélni, hogy gyors egymásutánban csinálja a hülyeségeit. Az exét semmiképp sem akarta megemlíteni, a megnyitós fazonról, pedig azt se tudja, ki lehet. Hát ezzel nem dicsekedett volna, pedig ha mesélni akart, akkor ezekről is be kellett volna számolnia. Különben is úgy tartotta, hogy Azumi most a rózsaszín szirupból aligha akarja kidugni az orrát, így megtartotta magának a gondolatait.

Felvillant egy értesítés szövegbuborékja a kijelző tetején, üzenetet kapott. Megnyitotta, először csak egy profil ugrott be a társkereső app oldalán. Sehol egy kép. Morogta, mintha a sajátján lett volna. Nem mintha a külső bármikor is számított volna neki, de szerette volna látni, hogy ki írt neki. Merthogy kapott egy szép hosszú üzenetet, amit majdnem ki is törölt, aztán mégsem tette. Nem is olvasta el, csak félig. A bemutatkozó szövegéről írkált valamit, amihez most nem volt kedve. Kilépett és másik oldalt kezdett böngészni.

Sunny reggel hangos kopogásra ébredt, amit a heves eső keltett az ablakon. Tuti a depressziós felhőm lesz. A fejére húzta a takarót és nyüszögött alatta, utálta az esőt. Büdös, hideg, vizes, sosem szerette. Már gyerekkorában is utálta, mert nyakig kellett öltözni miatta, ami kényelmetlen volt. Míg Azumi önfeledten gázolt az összes pocsolyában, ő csak az anyja kezét fogva sétált és kerülgette a tócsákat. Felnőtt korára sem szerette meg az esőt, talán azért is gyűlölte különösen, mert épp esett akkor is, amikor kiderült az exéről, hogy átverte. Még jó, hogy nem Angliában élek. Sóhajtva dugta ki az orrát a takaró alól, majd a telefonját keresve matatott a nagy ágyában. Túl sok ismerőse van, erre jutott, miközben a rengeteg frissítést lapozta, amiről az éjjel lemaradt. Egy rakás hivalkodó post, felesleges megosztások, szánalmas lopott idézetek, amikre özönlöttek a like-ok.

Csokis zabpehely ropogott a foga alatt, miközben megnyitotta azt a bizonyos alkalmazást, amiben az éjjel kapott egy üzenetet. Boss. Ez volt a neve a feladónak. Egy korty kávéval öblítve a zabpelyhet, újra olvasni kezdte a levelet. Ezúttal végére is ért. Felvonta a szemöldökét és félre tette a telefont, majd tusolni ment.

A víz alatt állva kissé elbambult és a szövegen gondolkozott, amit olvasott. Ezt akartam, nem? Hogy írjon valaki. Akkor? Az volt az igazság, hogy hirtelen megijedt attól, hogy tényleg válaszolt valaki a bemutatkozására, amire nem fogadott volna nagy összegben. Egyetlen kép sincs fent magáról, a szöveg is elég kusza lehet annak, aki nem veszi a fáradtságot és kezd a sorok között olvasgatni. Hát valaki megtette, erre habozok válaszolni? A fejét csóválta, majd a szappanért nyúlt és mosakodni kezdett. A sorrend mindig ugyanaz volt. Haj, arc, mellkas, karok, lábak, intim részek. Végül a nyaka. A nyakát midig utoljára hagyta, a lehető legrövidebb ideig mosva. Húzódott bal oldalon egy hosszú heg, elég látványos is, ami azt illeti, sötétebb volt a bőr ezen a részen. Csúnya balesetből maradt, ami mindig emlékezteti, hogy sose üljön volán mögé, ha iszik. Ezt tartja is. Elütötte egy részeg sofőr őt, és egy másik járókelőt, akinek nem volt olyan szerencséje, hogy túlélje. Sunnynak volt, neki még van dolga a Földön, így gondolt erre. Hogy mi, az más kérdés, arra nem tudta a választ.

Csípőre tekert törölközővel sétált a nappaliba az ablak elé. Még mindig kérlelhetetlenül esett az eső. Arra gondolt, hogy nem is indul el ma sehová. Aztán eszébe jutott, hogy a könyvelőirodába mégis be kéne mennie, mert számítanak rá, meg az egyetemet se kéne hanyagolni ennél is jobban. Bemutatott az esőnek, sarkon fordult és a szobájába ment felöltözni. Pár percen belül már indulásra készen állva kereste a kulcsait. Tapsolt néhányat, mire az egyik párna alól csipogni kezdett a kulcstartó, amit Daitól kapott, mert folyton elkavarta minden kulcsát. Megállapította, hogy sokkal nagyobb rendet kéne tartania maga körül. Majd holnaptól. Húzta a vállát és útnak indult.

Ezen a reggelen nem állt szándékában beállni a bérelt parkolóhelyre, de az átkozott eső annyira zuhogott, hogy esze ágában sem volt másik helyet keresni, ha az szabad. Szabad volt. Beállt. Futóbajnokokat megszégyenítő sebességgel futott át a könyvelőirodába a parkolóból, hogy minél kevesebb eső érje. Senki nem volt bent, csak egy asztalon hagyták a feladatot, amit ő megcsinál. Jól csinálta, már azt is megpendítették, hogy munkát ajánlanak neki. Nem volt ez túl konkrét ajánlat, leginkább amolyan levegőbe mondott, de örült annak, hogy jól végzi a dolgát.

Ezúttal nem volt sok teendője, így maradt ideje még mielőtt elindult az egyetemre. Kiment a dohányzóhelyre, rágyújtott és megnyitotta Boss üzenetét. Elolvasta néhányszor, majd vett egy nagy levegőt és választ kezdett írni. Aprólékosan átgondolta, mit válaszol, egy szóval sem többet, vagy kevesebbet, mint amire a másik kíváncsi volt. Lesz, ami lesz, elküldte.

Még az nap este válasz érkezett. Nem három szavas, hanem ezúttal is hosszú, új témát felvető, amire mindenképp válaszolni akart, de hasonló aprólékossággal, ahhoz viszont fáradt volt, így hagyta másnapra. Hosszú idő óta először mosoly villant a szája sarkában a saját ágyában, amikor nem látta senki. Ez nem a világnak szólt, nem az álcája része volt, hanem egy ismeretlen, nicknév mögé bújó alaknak, akiről valójában nem tud semmit, csak annyit, hogy megértette a sorait.