Sunny Azumi kanapéján ült és a telefonját bogarászta, közben a térde idegesen rugózott. Dai vele szemben ült és őt figyelte. Nemigen látta ilyen idegesnek a semmitől még Sunnyt, egészen nyugtalanító látványt nyújtott. Jo miatt volt dühös, nyugtalan sokat, de az nem ilyen volt, az vibráló, agresszív düh volt, amitől szikrákat szórt a szeme. Most csak arról volt szó, hogy Azumival az apjuknál volt jelenésük és öltönyt kellett húzniuk. Ami amúgy cefetül jól állt mind a két srácnak, de Sunny nem szerette. Ő leginkább farmert és pólót hordott, ha nagyon muszáj volt, akkor inget, most is gyakran nyúlt a nyakkendőhöz és igazgatta jobbra-balra. Dai egy nyalókát húzgált a szájában, közben az ideges Sunnyt nézte. Nem tudta, mi baja. Nem is hallott az apjukról semmit, de nem tűnt szimpatikusnak, ha ilyen ideges lett tőle a fia. Azumi is kissé feszesebb volt, mint máskor, Dai nem értette a dolgot. Sunny felnézett és mosolygott, ahogy Dai elbambulva húzogatta a szájában a nyalókát. Sunny a combjai közé simított, mire Dai zavartan ugrott egyet és rá kapta a tekintetét. Dai végül elnevette magát a fejét ingatva.

- Bocs, nem hagyhattam ki. Hol jársz fejben? – kérdezte Sunny.

- Csak bambultam. Tényleg ilyen ijesztő az apátok?

- Zavaróan merev. Ilyenkor mindig valamit az eredményeinkről akar mondani, ahhoz meg nincs kedvünk. Azuminak jól megy, nekem csak megyeget mostanában. Többet kell tanulnod, mindig ezt mondja. Aztán elmondja, hogy ő mennyit tanult, dolgozott. Unalmas szarságok. Persze majd megkérdezi, hogy van-e már rendes kapcsolatom, és azt is, hogy pontosan meddig akarok ezzel még szórakozni. Megint összeveszünk és morgunk. Azumi meg áll, mint egy villámhárító. Bár nem tudom, hogy mikor óhajt téged bedobni a családi körbe. A helyében nem tenném.

- Ezek után én sem szívesen ülnék velük asztalhoz.

- Anyával nincs sok gond, apa... hagyjuk is. Szeretem őket, de csalódtak bennem. Nem ezt várták, mikor kihoztak az árvaházból – vonta a vállát a telefonját nyomkodva.

- Baromság – vágott közbe Azumi. – Tudod, hogy sajátjukként tekintenek rád, máshogy nem is tudnának. Sosem még csak említeni sem említették, hogy nem így lenne. Ugye?

- Ugye – bólintotta Sunny. – De ettől még nem lesz más a gondolatuk arról, hogy meleg vagyok.

- Apa nehezebb, igen. De talán, ha lenne valakid egy lökésnél tovább, akkor máshogy látnák.

- Volt, utálták – vette oda Sunny, a többire nem reagált.

- Hát őt mindenki utálta – állt meg Azumi Sunny mögött az ingujját gombolva.

Dai visszatolta a szájába a nyalókát és forgatta a nyelve körül, miközben Azumit nézte folyamatosan.

- Ez maradjon rajtad, ha nem volnék itthon, mikor hazaérsz – mondta Dai, mire mind a két srác felnézett rá. – Mi van? Rettenetesen szexi!

- Hátha eléggé ahhoz, hogy végre megadd magad.

Sunny szólni akart, de Azumi a vállára tette a kezét és inkább nem mondott semmit. Jobban tette, nem biztos, hogy ez rá tartozott.

Sunny felállt, majd megállt Azumi mellett, Dai pedig egy fotót készített róluk és nevetve eldőlt a kanapén. A másik kettő őt nézte és mosolyogtak. Sunny nagyon örült annak, hogy ilyen jól érzi magát Dai, még a színe is megváltozott, a kisugárzása. Azumi belebújt a zakójába, majd odalépett Daihoz és lehajolt hozzá, hogy megcsókolja. Sunny telefonja mindig kéznél volt, most is. Sikerült lefotóznia, ahogy Azumi Dai fölé hajol és megcsókolja, de az előre bukó szőke hajától nem lehetett látni a csókot, vagy hogy kikről van szó. Remek kis kép lett, azonnal átküldte Dainak, aki rögvest posztolta. Azumi szó nélkül hagyta, inkább fogta a holmiját és elindult, Sunny pedig követte. A liftig nem szólt a szőke semmit, ott viszont zsebre dugta a kezeit és Sunny felé nézett.

- Ne beszélj Dairól – mondta, szinte utasításba adva.

- Eszembe sem jutott, de kösz a bizalmat.

- Nem így értettem.

- Nem fogok róla beszélni, nem őrültem meg. Majd elmondod, ha akarod. Nem akarok ott lenni, amikor apa feje felrobban. De egy videót megnéznék róla. Különben, hogy álltok?

- Nem tudom, jól – vonta a vállát.

- Jól értettem, hogy...

- Jól – vágott közbe, mielőtt Sunny befejezhette volna a mondatot.

- Miért? – Azumi újra felé fordult, elhúzta a száját, aztán félre nézett és a halkan nevetett.

- Nem hiszi, hogy menni fog.

- Miért? – ráncolta a szemöldökét Sunny, mire Azumi két tenyerét egymástól kissé távolabb szembe fordította egymással, mintha valaminek a méretét mutatta volna. Sunny nem akart kitalálósdit játszani, aztán hirtelen leesett neki. – Viccelsz?

- Úgy nézek ki?

- Szerintem csak a szextől fél. Jo után én se szívesen másznék senki alá – magyarázta Sunny.

Azumi emelt a fején és bár nem mondta ki, de életképes gondolatnak tartotta. Egyben az is világossá vált, hogy az igazi okáról, hogy miért is költözött hozzá Dai, Sunny nem tud semmit. Biztos volt ebben Azumi, mert ezt említette volna a magyarázatában, nem csak Jot.

Kinyílt a lift és Sunny fogadott egy hívást, így a téma szép csendben elhalt. Az autóban Sunny tovább nyomkodta a telefonját, nem akart beszélgetni. Mindig ilyen volt, ha az apjuk öltönyös találkára hívta őket. Sunny nem szerette a puccos éttermeket meg a kimért viselkedést, a műmosolyokat. Azuminak jól ment, ő nem volt olyan izgága, mint az öccse. Az étterem előtt még rágyújtottak, Azumi igyekezett nyugtatni Sunnyt, aki talán a szokottnál is ingerültebb volt, de ezt következetesen tagadta. Ezt Azumi azzal kötötte össze, hogy Sunny egy ideje alapból is kissé más volt. Mire az asztalhoz értek, már várta őket az előétel. Sosem kérdezte őket az apjuk, hogy akarnak-e, csak rendelte. Meggyőződése volt, hogy a fiúk nem esznek rendes ételt, és mindenképp azt akarta, hogy legalább ilyenkor tegyék meg. Az ebéd pont úgy zajlott, ahogy mindig. A fiúk elmondták, amit az apjuk már úgy is tudott, hogy milyen eredményeik vannak. Elmondta ezúttal is, hogy picit több energiával lehetne ez jobb is. A fiúk bólintottak és helyeseltek. Ezúttal Azumi kapott többet a témában, mert neki esedékes volt a diplomamunka lassacskán. Sunny hátradőlt, hogy ő most kimarad a szórásból, pláne, hogy még Ayát is felhozta, amitől Azuminak kissé gyöngyözött a homloka. Aztán szinte váratlanul mégis felé fordult az apja.

- Szomorú ez – zárta Azumival az Aya témát, majd Sunnyra nézett. – Te pedig... Még mindig kalandozol? – kérdezte Sunnyt.

- Nem csinálok én semmit, apa – mondta Sunny, közben a szájához emelte a poharat. – Attól mert meleg vagyok még nem fogok a hét tenger minden partján tartani valakit, akivel kefélek.

- Nem erre gondoltam, de köszönöm az információt.

- Majd, ha lesz valaki, akiről úgy gondolom, hogy a kényes ízléseteknek megfelel, majd szólok. Addig hagyjuk a témát, rendben? Azt sem értem, miért van szükség ezekre az erőltetett megjelenésekre! – bukott ki végül Sunnyból. Azumi kihúzta magát, készen állt arra, hogy közbelépjen, ha kell. – Miért nem hívsz csak fel, hogy mi van velem? Miért kell öltönyt húznom ahhoz, hogy beszélj velem? Miért kell eljátszani, hogy egy skatulyából előhúzott nagyszerű fiad vagyok, amikor ez nem igaz? Nem vagyok. Nem leszek. Hiába erőlteted rám a szerepet, elbuktam. Sajnálom. Azumi helyettem is megteszi, amit akarsz. És most, sajnálom, de mielőtt tényleg kitör belőlem valami, amit nem szeretnék, inkább elmegyek. Csókoltatom anyát!

Lecsapta a szalvétát az öléből az asztalra, majd felállt és gyors léptekkel távozott. Mielőtt kilépett az ajtón, még a nyakkendőjét egy kukába vágta. Azumi lehunyta a szemét és azonnal kezdte mentegetni, de az apja emelte a kezét.

- Hagyd. Félig igaza van.

- Melyik felében?

- Hogy hívhatnám sűrűbben. Nem tudom, hogy kezeljem, ez van. Ő annyira más. Máshogy gondolkozik, a személyisége...

- Laza. Hozzászokhattál volna már.

- Laza... Nem kedvel – mondta a férfi, mire Azumi összevonta a szemöldökét.

- Hogy mondhatod ezt? Az apja vagy. Úgy is kezel. Neki sem jó, hogy félreértitek egymást.

- És mit csináljak?

- Kezdetnek ezeket a maskarás ebédeket elhagyhatnánk. Kötelező, kényelmetlen. Sunny még az egyetemen se hord inget.

- Hallottam, igen – bólintotta.

- Gondoltál már arra, hogy sokkal közlékenyebb lenne, ha pizza mellett beszélnél vele?

- Komoly dolgokhoz komoly étel és öltözék illik.

- A fiaid vagyunk, nem az üzletfeleid. Komoly dolgokról alsógatyában is beszélhetsz velünk. Próbáld meg – magyarázta.

- Ilyen egyszerű volna?

- Nem tudom, de ha meg sem próbálod, akkor nem fog kiderülni.

- Most menjek utána?

- Ne, most ne. Biztosan nem haza ment. Különben meg utálja a lakását.

- Nem az övé.

- Talán épp ezért. Miért nem vettél neki is egyet?

- Mert ismerem annyira, hogy tudjam, szakot fog váltani, talán egyetemet is. Ő meg a könyvelés? Menj már! Nem is értem, miért gondolta, hogy neki ilyen unalmas munka tetszeni fog. Szerintem átmegy máshová. Ha nem, akkor sem fog könyvelő lenni. Okos, de nem elég neki a számolgatás. Őszintén... fogalmam sincs, mi illene hozzá. Már harmadikos, nem tudom, meddig kínlódik még itt.

- Sosem panaszkodik az egyetemre, szerintem szereti. Tud komoly lenni, ha kell. A magánélete rendetlen, ez kihat a tanulmányaira is.

- Van valakije?

- Tudtommal nincs. Ami azt illeti a baklövése óta nem hallottam, hogy járna valakivel.

- Az régen volt már.

- Igen, eléggé – értett egyet. – Például ez olyan dolog, amiben komoly. Flörtöl, cicázik, persze mindenki ezt csinálja, de ne gondold, hogy bárki jó neki... bármire.

- Sosem gondoltam ezt. Én csak azt akarom, hogy megtaláljátok a helyetek minden téren – magyarázta a poharát forgatva. – Mindegy, hogy ki mellett, úgy értem... érted, hogy értem! – hadarta, Azumi pedig bólintott. Tudta jól, hogy kényes téma közte és Sunny közt a mássága. Sosem bántotta miatta, de egész egyszerűen nem értette az apjuk, ez volt a helyes kifejezés. – ...És veled mi a helyzet? Azt hittem, jól megvagytok Ayával.

- Találkoztam valakivel – vonta a vállát és poharát forgatta, most ő volt az, aki nem nézett fel.

- Ó, értem... Komoly?

- Azt hiszem, igen.

- Nem akarsz róla beszélni?

- Még nem. Elég... bonyolult a helyzet. Vagyis, olyasmi.

- Ezt nem teljesen értem.

- Megfogjátok ismerni, amikor úgy gondolom, hogy minden tiszta.

- Amikor én voltam fiatal, minden egyszerű volt. Tetszik, szeretem, elveszem, családom lesz, kész. Ti meg válogattok, mint a piacon – sóhajtotta.

- Nem mindenki veszi el az első barátnőjét, apa. Neked szerencséd volt.

- Jól kell választani elsőre – biccentette. Tényleg elég sarkos volt a gondolkozása, de lehetett rajta finomítani, legalábbis Azuminak és az anyjának sikerült általában.

- Neked sikerült – ismerte el Azumi. – Nem sétálhatnánk egyet valahol? Nincs most kedvem ehhez az étteremhez.

A férfi nézte rövid ideig a szőkét, majd kérte a számlát és valóban elmentek sétálni. Jó idő volt, napsütés, kellemes, langyos levegő. Még a szavak is könnyebben jöttek Azumi szájára. Beszélt Dairól, illetve arról, hogy milyen ember, akivel épp jár. Az apjának szimpatikus volt látatlanban, bár fogalma sem volt arról, hogy voltaképpen egy fiúról beszél Azumi. Még bátorította is, tanácsokat adott a bizonytalan kérdésekben. Egészen kíváncsivá tette az apját Dait illetően. Azumi bízott benne, hogy amikor beállít vele, ez a lelkesedés nem fog teljesen elillanni.

Közben Sunny hazaért és a konyhapulton ülve kortyolgatott egy üvegből valami italt. Nézte a lakást és tényleg azon gondolkozott, hogy nem szereti. Azt juttatta eszébe, hogy elmenekült otthonról, és csak azért választotta, mert gyorsan el akart tűnni. Nem volt neki rossz otthon, nem az volt a baj. A gond az volt, hogy folyton arra emlékeztette az otthoni környezet, a szülei közelsége, hogy milyen hülye volt, hogy nem hallgatott rájuk, pedig milyen gyakran mondták neki, hogy rosszul választott. Még mindig, jó néhány évvel azután is kísértette a dolog, hogy véget ért. Sunny kortyolt és hirtelen bevillant a szemei előtt az exe arca. A kép legalább olyan éles volt, mint a fájdalom, amit érzett miatta. Újra kortyolt, miközben végig pörgette magában a közelmúlt eseményeit. Újra találkozott vele, majdnem az ágyába mászott, aztán valami ostoba gondolattól vezérelve kishíján enyhült felé. Még jó, hogy időben eszébe jutott, mennyire utálja azt a férfit. Pedig mennyire szerette! Sunny az a típus volt, aki hamar szerelembe tudott esni a legkülönbözőbb fiúkba. A külső kevéssé érdekelte, azt viszont nagyon szerette, ha valaki kedves, jó érzésű. Kissé naivnak is mondhatta magát korábban, ezért is történhetett meg, hogy olyan csúnyán rászedték.

Még középiskolába járt, mikor találkozott egy sráccal, aki az első pillanatban levette őt a lábáról a széles mosolyával. Olyan szépen és meggyőzően beszélt, hogy Sunnynak kétsége sem volt afelől, hogy a nagy Ő talált rá. Senki és semmi nem számított, csak ez a fiú, miatta még a szülői ház ajtaját is bevágta maga mögött és meg sem állt ennek a fiúnak a lakásáig, pedig csak 17 éves volt. Azt hitte, hogy a tündérmesék szerelmét éli meg, hogy a vastag, rózsaszín köd sosem fog feloszlani, aztán mégis otrombán szaggatta szét a valóság viharja ezt a szirupos álmot. Kiderült, hogy semmi, de semmi sem volt igaz abból, amit megélt, még csak a szeretett fiú neve sem volt valódi. Az egész csak egy óriási színjáték volt, egy vicc, amin ő nem nevetett. Teljesen átadta magát ennek a fiúnak, vakon bízott benne, a végén pedig kiderült, hogy az első pillanattól kezdve hazudott neki. Mikor kénytelen volt hazaköltözni, végtelenül szégyellte magát és azon volt, hogy minél előbb eltűnjön a szülei szeme elől. Mindenki, aki szerette sokszor kerek-perec kimondta, hogy valami nem stimmel a választottjával, de Sunny csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy csupán kifogásokat keresnek ellene. Ekkor választotta ezt a lakást, hogy a lehető leghamarabb megszabaduljon a – szerinte – megvető pillantások kereszttüzéből. Valójában szó sem volt erről, azok a megvető pillantások sokkal inkább voltak sajnálattól terhesek, amiért Sunnyt megbántották. Erre az esetre is, mint sok másra igaz volt, hogy Sunny félre értette a szüleit, főleg az apját. Sunny egy nagyon is érzékeny ember volt, aki sokkal többször volt szomorú, mint bárki gondolta volna, mivel előszeretettel húzta magára a laza, gondtalan srác álcáját, így nem kellett magyarázkodnia. Azumi volt az egyetlen, aki pontosan tudta, hogy milyen is volt valójában Sunny.

Az utóbbi időben Sunnyn megint úrrá lett a magány, amit amúgy nagyon ügyesen kezelt eddig, de mióta Dai és Azumi kapcsolata rohamtempóban fejlődött, ő kicsit megroppant az egyedüllét érzése miatt. Részben saját választás volt ez, védte magát egy újabb csalódástól, tartott attól, hogy újra valami hasonló történik vele. A józan esze jól tudta, hogy semmi esélye annak, hogy ismét ilyen ocsmány dolog történjen vele, mégis a saját maga emelte gát kívül tartott mindenkit. A látszat kedvéért néha randizott valakivel, de sosem engedte közel magához ezeket a srácokat kicsit sem. Elbohóckodott velük, némelyikkel csókolózott, de hamar szélnek eresztette mind. Újabban viszont egyre rosszabb volt neki egyedül. A lelke kiabált valaki után, aki szereti. Mikor erre gondolt, mindig belé hasított a felismerés, hogy sosem volt még belé szerelmes senki, nem volt olyan, aki szerette volna. Azumit és Dait látva ezt sokkal nehezebb volt megélni, ezért lehetett az, hogy a két másik gyorsan kiszúrta, hogy vele valami nem kerek. Sunnyban felerősödött a „nem kellek senkinek" érzés, amit nehéz volt rejtegetni időnként még akkor is, ha a mosolya fültől fülig ért minden nap.